Dosztojevszkijnél három, Tolsztojnál tíz évvel volt idősebb, a gogoli-puskini örökségből táplálkozó nagy korszak egyik alkotója, az orosz irodalom tizenkilencedik századi fénykorának fontos letéteményese, Ivan Szergejevics Turgenyev. Életművének talán legismertebb darabja, az Apák és fiúk idén (több mint tizedik alkalommal) ismét megjelent magyarul, de ezúttal nem a jól ismert Áprily Lajos-féle átültetésben, hanem Gy. Horváth László fordításában. A Helikon gondozásában kiadott regény gyönyörű borítót kapott, kérdés, hogy mennyire nyűgözheti le a ma olvasóját egy 1862-ben megjelent orosz klasszikus? Mondhat-e valamit 2019-ben, szórakoztathat, elgondolkodtathat-e, vagy „szimplán” irodalomtörténeti érdekességként olvasható? Hogyan viszonyulhatunk egy több, mint 150 éves szöveghez? A hét könyve az Apák és fiúk.
Ivan Szergejevics Turgenyev: Apák és fiúk
Fordította: Gy. Horváth László, Helikon Könyvkiadó, 2019, 291 oldal, 2399 HUF
Már a regénykezdő mondat határozottan megjelöli a cselekmény kezdetének időpontját: „- Na, Pjotr, nem látni még? – kérdezte 1859. május 20-án, fedetlen fővel lépve ki a *** úti vendégfogadó alacsony lépcsőjére egy negyven-egynehány éves, poros kabátot és kockás nadrágot viselő úr a szolgájától, egy pufók, fehéren pelyhedző állú, apró, fénytelen szemű fiatalembertől.” A mindössze két hónapnyi időtartamot felölelő történet kezdetén Oroszország éppen a jobbágyrendszer 1861-es összeomlása előtt áll. Az Apák és fiúk olyan történelmi válsághelyzet idején játszódik, melyben a régi világ, a feudalizmus hívei már elveszítik a lábuk alól a talajt, de az új rend még nem áll készen. Valami már elhal, valami még születőben, és a kettő közötti résben megsokasodnak a nézeteltérések. Ha társadalmi/történelmi regényként olvassuk a szöveget, akkor e két időszaknak és a hozzá tartozó két értékrend konfliktusa a középponti elem. A negyvenes évek idealista nemzedékének és a hatvanas éveket előkészítő realisták generációjának szembekerülése, értékkülönbségei mutatkoznak meg a szereplők közötti konfliktusokban. Ezeket az ellentéteket Turgenyev ráadásul családo(ko)n belülre helyezi, így az egyébként is szenvedélyes vitára késztető nézetek mellett bevisz egy nagyon fontos érzelmi szálat. Azt is kérdezi, hogy mit tudnak kezdeni az apák fiaik távolodásával, és hogyan tudnak a fiúk távolodni azoktól az emberektől, aki valamikor a legfontosabb példaképül szolgáltak? Hogyan lehetséges megbarátkozni azzal, hogy a kisgyerek, aki egykor bálványozta apját, egy idő után csak legyint rá, és elkezd a saját útján járni? Hogyan fér bele egy szeretetteljes kapcsolatba a totális ideológiai különbözőség? Hogyan lehet elfogadni azt, hogy mindent (azt is, ami haladónak számított egyszer) elkoptat az idő?
A kezdőlapon felbukkanó, „poros kabátot” viselő apa, Nyikolaj Petrovics nagy reményekkel, szeretettel várja a nagyvárosból hazaérkező huszonéves fiát, aki azonban - váratlan fordulatként - nem egyedül, hanem barátjával, kicsit idősebb tanítómesterével, Bazarovval érkezik meg a vidéki birtokra. Míg a fiú, Arkagyij nagy tisztelettel (és szeretettel) viseltetik apja és nagybátyja iránt, addig a cinikus barát már az első órákban kimutatja a falusi földbirtokos és családja értékrendjével kapcsolatos ellenszenvét. Bazarovot különösen barátjának nagybátyja, Pavel Petrovics zavarja, a két férfi között feloldhatatlan, nyílt konfliktus alakul ki, folyamatosan egymást provokálják, szócsatáik mindennaposak. Még ki sem fejtették ellentétes nézeteiket, már tapintható közöttük a feszültség, hiszen Pavel Petrovics „szőrmóknak” nevezi a kissé ápolatlan szakállas férfit, aki pedig a másikat „piperkőcnek” titulálja, annak gondosan ápolt körmeit kifogásolja. Bazarov egyébként nem csak barátja családjával, de saját szüleivel is harcban áll, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy az egész világgal. A regény legszuggesztívebb szereplője (aki egyébként Dosztojevszkij nagy kedvence volt, és talán Raszkolnyikov karakterének megalkotásakor hatott is rá) önmagát nihilistának vallja, olyan embernek, aki semmiféle hagyományt, tradicionális értéket nem ismer el, mindent megkérdőjelez, az egész világra kritikusan tekint. Pavel Petrovics nehezményezi, hogy a fiatal férfi semmit és senkit nem tisztel, a művészeteket felesleges időpocsékolásnak tartja, és a szerelem létjogosultságát, misztikumát is megkérdőjelezi: „És ugyan miféle titokzatos kapcsolatok létezhetnek férfi és nő között? Mi, fiziológusok jól ismerjük ezeket a kapcsolatokat. Vizsgáljuk csak meg a szem anatómiáját: hol van itt az a talányos tekintet, amiről beszélsz? Ez mind csak romanticizmus, dőreség, züllés, idétlenség.” Bazarov a természettudományok megszállottja, maga is orvosnak készül, mindent idejétmúltnak és romantikusnak (pejoratív értelemben) bélyegez, ami eltávolodik a puszta tényektől, mérhető és megfigyelhető jelenségektől.
A világnézeti különbségek nem csak az említett két szereplő közé vernek éket (bár kétségtelenül itt a legerősebbek), de Nyikolaj Petrovics és fia, vagy Bazarov és saját apja közé is. Különös, hogy nem csak a generációs különbségek okozhatnak feszültséget, hiszen a regény végére a két jóbarát útjai is elválnak, mester és tanítványa elhidegül egymástól, mert míg Arkagyij a „csókák életét választja”, megházasodik, és beilleszkedik a fennálló rendbe, addig Bazarov lázadása és a világhoz való kritikus viszonya megmarad. Mindezt így összegzi barátjához intézett búcsúbeszédében: „És most búcsúképpen még egyszer elmondom…mert ne álltassuk magunkat: örökre búcsúzunk, ezt te magad is érzed…okosan cselekedtél; te nem a mi keserves, sanyarú, magányos életünkre születtél. Tebenned nincs se vakmerőség, se düh, de van ifjonti bátorság és hév; a mi ügyünknek azonban ez semmire sem jó. A magadfajta nemes testvér a fennkölt alázatnál és a fennkölt forrongásnál tovább sohasem jut, és ez semmi. Ti például nem verekednétek – pedig nagy legényeknek képzelitek magatokat -, mi azonban verekedni akarunk. Ajj! A mi porunk kimarná a szemedet, a mi sarunk bepiszkolna téged, de nem is nőnél fel hozzánk soha, te öntudatlanul is imádod magad, szeretsz hibát találni magadban; nekünk mindez unalmas – nekünk másfélék kellenek. Mi össze akarjuk zúzni az embereket!” Mintha a nihilizmus kiáltványát fogalmazná meg ebben a barátjától búcsúzó szónoklatban Bazarov, bár egy képzelt közösség nevében beszél, mégis látható, hogy vigasztalanul magányos, arroganciája mögül kikandikál a fájdalom, képtelen elleplezni azt.
Turgenyev a regény fontosabb hőseit ambivalens, ellentmondásos, belső feszültségekkel terhes figurákként ábrázolja, az olvasó a vitákban nem tud tartósan senkinek az oldalára állni, mindenkinek látja az erényeit, de a gyengéit is. Talán Bazarov jelleme a legösszetettebb, hiszen egy antipatikus, nagyképű hősként bukkan fel, és a szöveg végére szinte már szerethető figura, noha nem változik sokat, legfeljebb az olvasó érti meg, micsoda keserűség és szerencsétlenség lakozik benne. Éppen ezért szinte egyenes (egy véletlennek tűnő, mégis szükségszerű baleset) út vezet a tragédiájáig, hiszen mindenre kiterjedő lázadása összeegyeztethetetlen az élettel. Minden értéket, mindent és mindenkit össze akar zúzni, s végül csak magát zúzza össze. Mi teszi mégis szerethetővé ezt a tiszteletlen, dühödt, sokszor érzéketlen vagy annak tűnő, nagyképű hőst? Talán az a megvesztegethetetlen őszinteség, aminek köszönhetően nem csak másoknak, de saját magának sem tud hazudni. Hiába próbálja, képtelen szalmával kitömni az ürességet élete kofferjában („Látod, ugye, hogy mit csinálok, a kofferben üres hely maradt, kitömöm szénával; így van ez az életünk kofferével is, addig kell tömni, amíg nem marad benne üresség.”). A harmadik szinten jelentkező konfliktus ez: nem csak a nemzedékek között, nem csak egy nemzedéken belül, de egy személyen belül is megképződhet ez a belső harc. Bazarov mindvégig harcban áll saját magával, és talán éppen ezért az egész világgal.
Turgenyev a nézetkülönbségekhez és összetett karaktereihez egy rendkívül minimalista, ugyanakkor érdekes, összetartó szüzsét rendel. A rövid időt felölelő cselekmény három fő helyszínen játszódik csupán (a Kirszanov család vidéki kúriája, Ogyincova birtoka és Bazarov szüleinek háza), a sűrített, tömör, lendületes szöveg. Az orosz író nem részletezi minden hőse előtörténetét (bár többször utal rájuk és ékel be kis betéttörténeteket), igazából szinte drámaszerűen, apró jelenetek egymásutánjaként rajzolja fel a cselekményt. Az orosz realista nagyregényekhez képest rövid szöveg mégis egyszerre képes beépíteni és egybegyúrni az eszmeregények, a fejlődésregények és a családregények legnagyobb hagyományait. És bár az események és konfliktusok gyújtópontjában elsősorban férfiak állnak (a két apa, a két fiú és a nagybácsi), azért a nőknek is jut szerep a szövegben. A korabeli viszonyoknak megfelelően többnyire háttérben maradnak, mégis velük kapcsolatban éleződnek ki azok a nézeteltérések, melyek korábban még kordában tarthatók voltak. Amit a férfiak nem tudnak megoldani az ész szintjén, megteszik a nők a szívén. A Nyikolaj Petrovics törvénytelen feleségeként élő, árva Fenya például olyan robbanópont, ahol Bazarov és Pavel Petrovics feszült kapcsolata már semmilyen módon nem kiegyensúlyozható többé. A titokban testvére „feleségébe” szerelmes Pavel Petrovics észreveszi Bazarov lopott csókját és párbajra hívja. Az ideológiai ellentétek soha nem vezették el őket idáig, az érzelmi feszültség azonban egy pillanat alatt. A hűvös, racionalista Bazarov sokáig hisz abban, hogy az érzelmek lényegtelenek, legyőzhetőek, csupán másodlagosak a gondolkodáshoz képest. Egészen addig, míg beleszeret a regény egyetlen erős, független nőalakjába, Ogyincovába, aki azonban elutasítja szerelmét. A férfit ez a gesztus megroppantja, nem is annyira a szerelmi csalódás miatt, hanem mert önmagában csalódik, hisz képes volt alárendelni magát egy érzésnek, melyet korábban cinikusan kinevetett csupán.
Nem tudni, mi lehetett Turgenyev célja Bazarov figurájával: lehet, hogy a nihilizmust szerette volna kinevettetni vagy kritizálni, de mindeközben egy olyan hőstípust teremtett meg, akinek az elődjét Anyeginben, utódját pedig Raszkolnyikovban ismerjük fel. A görög drámákra emlékeztető konfliktusrendszerbe ágyazta hőseit, olyan értékviszonyok közé, ahol mindenkinek igaza van valamennyire, de senkinek sincs kizárólagosan. Mindezt egy tipikus, tizenkilencedik századi, vidéki, kisbirtokos miliőbe ágyazta, és helyenként gyönyörű tájleírásokkal tágította. Az Apák és fiúk – a legtöbb orosz klasszikushoz hasonlóan – olyan olvasmány, mely ráérős tempót diktál, elgondolkodtató, ugyanakkor felforgató hatású, és nem csak egy tizenkilencedik századi szamovár mellett, kis nyírfalugasban értékelhető, de a huszonegyedik század embere számára is lenyűgöző olvasmány.
Szerző: Kolozsi Orsolya
