Semmi nem egyértelmű

B
Juan Carlos Onetti: A megvalósult álom (elbeszélések), vál. és szerk.: Scholz László, ford.: uő. et al., Európa, Budapest, 2007, 395 old, 3000 Ft

Egy bizonyos Alfonso Reyes, mexikói író-irodalomtudós 1941-ben amiatt panaszkodott, hogy a spanyol-amerikai irodalom még nem bővelkedik jeles képviselőkben. Bő negyven évvel később már egy öregfiúk focicsapatot is össze lehetett volna állítani az azóta hírnevet szerzett alkotókból – Dél-Amerika fél évszázad alatt  kitermelte írói nagyjait. Bár Reyes Shakespeare-és Dante-szintű emberekben gondolkodott (illetve ilyeneket hiányolt), cseppet sem elképzelhetetlen, hogy a kánonnak nevezett akármi száz év múlva majd egy García Márquez-t vagy egy Borges-t fog ilyen szintre emelni. Na mindegy, szóval nekem mindig Reyes szavai jutnak eszembe, mikor egy általam eddig ismeretlen dél-amerikai szerző könyvét veszem a kezembe. Onetti le sem tagadhatná, hogy erről a kontinensről származik – történetei jellemzőek, megtöltve a tipikus couleur locale minden bájával és árnyfoltjával. Bár a jelen kötet egy mélységeket és magasságokat is (gazdagon) tartalmazó könyv, az tagadhatatlan, hogy Onettinek tök egyedülálló a stílusa, még a spanyol nyelvű irodalom múlt századi nagyjaihoz való összehasonlítás keretein belül is.

Onetti kedvenc húzása az emberek közötti kapcsolatok mélyanalízise, bár ebben még semmi szokatlan nincsen. A szokatlan talán az írói módszer, azaz egy olyan látomásos „szűrő” alkalmazása, ami a legegyszerűbb fabulát is képes többértelművé (ezáltal játékossá), érdekessé tenni. A Matías, a távírász narrátora egész pontosan meghatározza azt az írói (megfigyelői) módszert, ami a kötet egészére érvényes:

„Mint azt már tudják, számomra semmit sem jelentenek a puszta tények. Csak az számít, mi van bennük, vagy mit hordoznak; aztán ki kell deríteni, mi van mögöttük és azok mögött, leásva a dolgok legmélyére, amit persze sosem érhetünk el.”

Létezik két olyan terminus, amelyet az irodalomtudomány a XX. század egyes szövegei, leginkább dél-amerikai szövegei kapcsán kezdett reklámozni: a mágikus realizmus és a metafizikus detektívregény. Mindkettőtől hányingerem van, tipikus jegyei (műfaji megjelölései) annak, amikor egy adott kor egy adott kontextusa képtelen normális reflexiók és hozzáértés nélkül valami idegent a kezei közé szorítani. A lényeg az, hogy Onetti mindkét vonulatnak a ma ismert jegyeit kellő hévvel alkalmazza, hogy meghülyítse, mindazonáltal szórakoztassa is a gyanútlan olvasót. Kezdetben odavágott ez az egész, a kötetindító néhány oldalas elbeszélések nagyrészt lógva hagytak, néha ott tartottam, hogy hagyom a fenébe az egészet. Az lejött, hogy a legtöbb esetben apró életmozzanatok generálják a sztorit (a fickót zavarja menyasszonya bátyja, a fater leküldi kurválkodni a jányt, egy nőci megrendezi a valóságot a színházban, stb.), de ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni.

A hosszabb elbeszéléseknél mozdult meg valami, egymás után következtek a concept sztorik, melyek állandó színhelye a kőtipikus dél-amerikai poros városka, Santa María, ahol mindenkinek elege van mindenből, mindenki megdug mindenkit, gyanakodva néznek az idegenekre, és persze mindeközben forróság, nyugalom, és pia ezerrel. Hogy mindez mennyire tipikus, kibogarásztam két sokatmondó részletet is:

„Semmi sem történt Santa Maríában, ősz volt, épp csak a halódó, pontos, lassan kihunyó nap csillogó édessége volt jelen. Ezt Santa María sokféle lakosa mind érezte, ahogy az eget és a földet bámulta, mielőtt elfogadta volna a munka eredendő értelmetlenségét.”

vagy

„Mi pedig, egész Santa María, akik – a tudatlanság s feledés jóvoltából meg a négyszögletes, magas falak oltalmában – biztonságban lehettünk, nyugodtak és csipkelődők voltunk, képesek arra, hogy ne higgyünk a messzi, távoli fehérségben, a kerek vagy kifli alakú hold mind nagyobb fehérje alatt bolyongó fehér csíkban.” (Az elrabolt menyasszony)

Enyhén egzisztencialista, mondathatná a belénk táplált reflex (vagy virtus). És valóban, Onetti történeteinek legtöbbje egy olyan főszereplőt állít középpontba, akit könnyedén elképzelhetnénk ókori arcként, aki egy marha nagy követ görget fel-alá egy hegyen, és ezzel jól el is van. Az elbeszélések nagy részének végén szomorú az ending, de ezzel nem lövök le poént. Tényleg, a sokadik történetnél már mindenki előre tudhatja a végét, viszont a hangsúly az analízisen van – Onetti néha meghökkentő dolgokat tár fel hőseinek múltjában. A főszereplők egyébként többnyire idősebb férfiak és fiatalabb nők, több esetben prostik, a másik kiemelt leosztás viszont a felszarvazott férj-incselkedő nőci. Van itt még öngyilkos dandy, utolsó menstruációját megélő nő, két lánytestvér, akik mindketten testüket árulják, és míg a fiatalabb jobban „dolgozik”, a másik él meg jobban a melóból, és hasonlók, és hasonlók. Szóval azt is lehetne mondani, hogy variációk egy témára.

Onetti zseniálisan oldja meg, hogy semmi ne legyen egyértelmű, hiszen ez okozná elbeszéléseinek vesztét. A rejtjelezés viszont a rövidebb szövegek esetében túlontúl zavarólag hatott, igaz, olvastam legalább öt valóban remek elbeszélést a kötetben.