A medicina lovagjai

A-

(Harry Collins – Trevor Pinch: Dr. Gólem – Útmutató az orvostudományhoz, ford.: Szalai Éva, Scolar Kiadó, Budapest, 2007, 277 oldal, 2750 Ft)

A szerzőpáros harmadik közös munkája eredeti címe szerint a „gyógyszerekről/orvostudományról való gondolkodást” hivatott körbejárni, de valójában a gyógyászati "gépezet" sokkal több "alkatrészével" szembesülhetünk, mint amennyit a cím feltételez. Collins és Pinch az álorvos-szindróma mellett a gyógyszerek hatóanyagtartalmát „kijátszó” kettős, vak, randomizált felmérésekről, és a betegek internet és szakkönyvek segítségével összebarkácsolt tudásáról is szót ejtenek. „Tudomány és támasz” – olvasható a medicináról a bevezetőben, szerzőink pedig nem is tesznek mást, mint – mindenfajta didaktikus hangtól mentesen – felhívják a figyelmet arra, hogy a ’méreg’ és ’gyógyszer’ jelentésében egyaránt releváns pharmakon nem csupán attól válik az emberiség segítőjévé, hogy egy orvos felírja egyik „variánsát” egy darab cetlire, majd átnyújtja az orvostudomány újabb potenciális áldozatának vagy szerencsés „statisztikanövelő” kísérleti egerének.

A könyvből ugyanakkor teljességgel hiányoznak a gigantikus leleplezések, és világmegváltó gondolatok. Talán nem is baj. A Dr. Gólem nem akar jövőképet felrajzolni, nem áll elő reformtervezetekkel, és olyan megoldásokkal, melyek gyógyírt jelenthetnek az emberiség évszázadok óta beforratlan sebeire. Kardinális problémákról ejt szót, de „csupán” körbejárja a témát – a könyv nyolc fejezetében a statisztikai adatok nem szimpla számhalmazok, az anekdoták pedig szerves részét képezik az írásoknak. Néhol tudománytörténetet, néhol tudományelméletet olvashatunk – az egyensúly kielégítő. A lábjegyzetek további érdekességekkel szolgálnak: fény derülhet például arra, hogy az Egyesült Államokban évente közel kilenc millió ember fekszik be a kórházakba feleslegesen. A könyv „útmutató”, és nem rideg számhalmaz, vagy a használati útmutatások stílusában megfogalmazott szövegcunami.

Az alternatív gyógyászatról írott fejezetben a hangsúly a rák C-vitaminnal való kezelésére esik. A tihanyi orvoskonferencián lejátszódó kis anekdotát követően Cameron és Pauling közel harmincéves történetét olvashatjuk arról, hogyan próbálta a két kutató véghezvinni a közös alternatívát a (Sonntag által a tuberkolózishoz hasonlóan metaforaként implikált) rák gyógyítása érdekében. A hatodik, újraélesztésről szóló fejezet enyhe kritikát gyakorol a médiára azzal, hogy megjegyzi: a kórházsorozatokban tapasztalható 70%-os sikeres újraélesztési aránnyal szemben a valóság jóval csekélyebb arányt produkál. Persze igaza van a producereknek is: annak érdekében, hogy az emberek higgyenek az újraélesztésben, el kell hitetniük velük, hogy van értelme hinniük benne.

Megbocsáthatunk szerzőinknek azért, hogy a színvonalat nem sikerült permanensen hozniuk. Egy-két fejezet nem tűnik olyan „erősnek”, mint a fent említettek, de így is szórakoztatók, és egyszersmind tanulságosak. A végszóban vázolt „a modern medicina Star Trek-modellje” éppen megvalósulóban – állítják a szerzők. Gondosan összeállított, és reflexiókkal tökéletesen bánó könyvük egy „általános olvasmány”. Nem fogjuk tudni kikeverni otthon konyhai fűszerekből kedvenc fejfájáscsillapítónkat a kifüggesztett géntérkép vonalait silabizálva, de okosabbak leszünk egy fokkal.