A-
Ray Bradbury: A villamos testet éneklem, Agave, 2008, 295 oldal, 2580 Ft
Aki otthonosan mozog a science fiction műfajban, az tudja, hogy Ray Bradbury tényező. Aki nem, az is hallott már a Fahrenheit 451-ről. Vagy a Marsbéli krónikákról. Ez az alap. Az 50-es években amolyan jó úttörőhöz méltóan újította meg az űrhajóktól és földönkívüliektől hemzsegő műfajt, mely addigra kezdett már némileg unalmassá válni. 1939 óta jelennek meg művei, bár hozzánk nem nagyon jutnak el, de azért azt nem árt megjegyezni, hogy Bradbury nem csupán a sci-fi irodalom jeles képviselője, határozott véleménye van mindennapjainkról, kíméletlen pontossággal világít rá a társadalom, főleg az amerikai nép aktuális problémáira. Rendkívül művelt író, aki tükröt tart legmélyebb félelmeink elé, miközben játszi könnyedséggel húzza ki a lábunk alól a realitás talaját.
A novellák nem csak marslakós sztorikkal traktálnak, (sőt, még a Marson sem marslakókról szól a fáma), az ír falusi tájtól Missouri kék egéig terjed a spektrum, természetesen a messzi jövő és a fikcionális jelen érintésével. Az egyes etűdök stílusukat tekintve is sokban különböznek egymástól, a humoros elbeszéléseket élesen ellenpontozzák a (gyakran véresen) komoly, néhol már akár horrorisztikus történetek. Nagyon is lehetséges, életszerű helyzetek mellett végtelenül abszurd szituációk, és még sorolhatnám az ellentétpárokat, de felesleges, Bradbury novellái egytől egyig zseniálisak. Erejük abban rejlik, hogy rámutatnak emberi gyengeségeinkre.
Az egyik kedvencem, A férfi a Rorschach-ingben például egy olyan pszichiáterről szól, aki karrierje csúcsán jön rá, hogy sikere csupán rossz látásának és hallásának köszönhető. Amikor kiderül, hogy minden eddigi páciensét úgy gyógyította meg, hogy gyakorlatilag fogalma sem volt arról, hogy is néznek ki és mi is a konkrét panaszuk, összepakol, és kereket old. Meg sem áll Kaliforniáig, ahol folytatja áldásos tevékenységét, bár némiképp szokatlan módon. Amikor egy volt tanítványa ismét megpillantja tíz év múltán, épp felszáll egy buszra, döbbenetes mintájú ingében, és minden vele utazó embertől megkérdezi, mit lát rajta. Diákjának elmeséli, hogy mindez nem más, mint egyfajta terápia, a válaszokból következteti ki, kinek van szüksége segítségre. Mindennap más ing, más „páciensek”. És mindeközben nem tesz mást, csak beszélget, és szó szerint színt visz az emberek életébe. (Ahogy elnézem manapság a tömegközlekedésben részt vevő embertársaimat, szerintem sokukra ráférne egy ilyen beszélgetés…)
A másik elbeszélés, ami közel áll a szívemhez, egy idős amerikai nőről szól, aki az „Újratemetés napján” rég halott vőlegényének koporsóját házába szállíttatja, és döbbenten veszi észre, hogy az mit sem öregedett az elmúlt harminc évben, míg ő ráncos és visszeres lett. Mindez rettenetesen fáj neki, nem tudja elfogadni a sors igazságtalanságát, a holtak örök fiatalságát és a maga rút öregségét. Ám ahogy telik az éjszaka, és az öreg nagymama kétségbeesetten próbál ismét ifjúnak látszani, rég halott szerelme öregedni kezd a koporsóban, s mire megvirrad, már csak por és hamu marad utána. Az idős asszony azonban végre képes elfogadni azt, hogy elveszítette kedvesét, és megbékél az elmúlással.
A harmadik történet, amiről megemlékeznék, és amelyik az egyik legszebb a kötetben, a másság elfogadására tanít, és a jövőben játszódik. Egy olyan házaspárról szól, akiknek gyermeke egy technikai hiba miatt kis kék piramisként jön világra. Bár az orvosok megígérik a fiatal párnak, hogy megoldják a felmerült problémát és visszahozzák a babát az akárhányadik dimenzió piramis-létéből, ám mindez időbe telik. Így hát a szülők hazaviszik a kis(kék)dedet, és megpróbálják úgy szeretni, ahogy van, bármennyire is nehéz ez. Ám végül az anya az alkoholizmusba, az apa a munkába menekül a szomorú valóság elől, családjukat már-már az összeomlás veszélye fenyegeti. Ebből a szorult helyzetből az orvos azonban csak egy kiutat tud mutatni, az pedig egy másik dimenzióba vezet. A gyerek vissza nem hozható a „normális” világba, a szülők azonban átmehetnek hozzá abba a másikba. Ha képesek feladni saját, emberi létüket, végre láthatják babájukat teljes valójában. Ám a megoldás azt eredményezi, hogy számkivetett szörnyszülöttként kell leélniük az életüket egy olyan társadalomban, amely a legkevésbé sem tolerálja a másságot. Nyilván mondanom sem kéne, hogy a szülők boldogan vállalják a kirekesztődést egyetlen gyermekük (és saját maguk) boldogságáért cserébe, és minden józan gondolkodású ember ugyanígy cselekedne a helyükben. Bár a történetben akad néhány logikai bukfenc, azért érdemes elgondolkodni rajta. A kis kék piramis nyilván extrém eset, de láttunk már ennél sokkal kisebb különbség miatt hátrányos helyzetbe kerülő embereket is. Bradbury burkolt formában, de erős felkiáltójellel figyelmeztet arra, hogy fogadjuk el embertársainkat és szeressük őket, nem másért, csupán emberi mivoltukért.
Én most csak a kedvenc novelláimat emeltem ki, de bármelyiket választhattam volna, mindnek fontos üzenete van. Nem gondolom, hogy jobb lesz tőlük a világ és benne minden ember, de érdemes legalább elgondolkodni azon, milyen problémák sújtják manapság elvadult társadalmunkat, és élvezni azt, ahogy Bradbury megoldásokat keres rájuk.
