Általános cikkek márai helikon

A nagy igazságokkal nem árt csínján bánni

mesele | 2008. július 20. |

C
Márai Sándor: Jób…és a könyve (televíziós és rádiójátékok) Helikon, 2007, 333 oldal

 

Márainak van egy feelingje, mint ahogy a Márai olvasásnak is. Az ember lelassul, elnehezül tőle, és kicsit álmos lesz. A „nagy igazságok” olyan súllyal telepszenek a vállára és fejére, hogy azt ki kell aludni. Ettől még lehet rajongani a patetikus, archaizáló, erkölcsi-kinyilatkoztató, ringató körmondatos stílusért, amitől egyesek a falra másznak. Én, aki jórészt az első csoportba tartoztam, most elbizonytalanodtam. Főleg abban a kérdésben, hogy ez így együtt hogyan és mennyire állná meg a helyét színpadon, tévében, rádióban, merthogy a könyv rövid, párbeszédes jelenetek gyűjteménye. Két nézőpont között hezitálok azóta is: egyrészt nem csodálkozom, hogy ezeket a darabokat nem nyomatják túlzottan (bár a fülszöveg szerint külföldön volt erre példa), másrészt ha van valami, ami megmenthetné a szövegeket, az az előadás. Maradjunk annyiban, hogy Márainak szerintem jobban állnak (vagy fekszenek) a monológok, mint a párbeszédek.

Először is: szomorú vagy sem, a „nagy igazságok”-kal tényleg nem árt csínján. (Márai is pont erről panaszkodik egyébként, hogy az „ideák” veszítettek és folyamatosan veszítenek fényükből és aktualitásukból). Itt is a tőle megszokott kérdésekkel találkozunk, minthogy „a lényeg” kimondhatatlan, mégis, amíg nem mondjuk ki, addig mellébeszélünk; vagy hogy az emberek gonoszak és érzéketlenek és kicsinyesek; mert maga a Teremtő hibázta el az embert. És ehhez hasonlók.

Ha szélsőséges akarnék lenni, azt mondanám, Márai egy „Hogyan ne írjunk drámát” - kézikönyv alapján dolgozott: A lényeg, hogy ki legyen mondva „a tuti”, nem pedig az, hogy ki és hogyan mondja őket. Talán ezért lettek kissé absztraktak a szereplők és a konfliktusok. Ezek között vannak érdekesek, amikor kicsavaródik a valóság és ellenkezőjére fordul, nem lehet tudni, mi a szerep, mi az élet. De az a baj, hogy ezek a helyzetek is látványosan megkonstruáltak, kimértek és „akartak”. Hiányzik belőlük az erő és energia, amitől életre kelnének a mondatok. Nem mozdítja ki őket sem az irónia, a humor, az abszurd, vagy a korai novellák világához közelítő szürreális látás sem. Ezek inkább stilisztikai egyenetlenségeket, furcsa billegést hoznak létre, mintsem saját, autentikus stílust. A modorosságokat, a furcsa, hirtelen érzelmi – és attitűdváltásokat ugyanakkor talán helyretehetné egy rendezői értelmezés (okéoké, az olvasó se legyen lusta, de akkoris).

Ami a tényeket illeti: a könyv a Helikon kiadó egyre bővülő Márai életműsorozatának tavaly megjelent darabja. 2 része: Hang és Játék, előbbi 6, utóbbi 5 darabot tartalmaz, melyek a férfi-nő kapcsolatok (adott esetben szerelmi háromszögek) alapjáról indulva igyekeznek kibontani morális konfliktusokat élet és halál, élet és művészet, otthonság és idegenség, szeretet és gyülölet, igazságosság és igazságtalanság sikamlós témaköreiben.