„A Szűz Mária jegyese olyan, mintha Mikszáth besétálna a Sátántangó díszletei közé, és beleszagolna a zsíros, húgyszagú reménytelenségbe” – írtuk a nyári Könyvesblokk-ban, pedig Milbacher Róbert debütáló prózakötete sokkal több ennél. Zsíros is, és a torkot is szúrja, mint a mélyre szívott ammónia, ám ahelyett, hogy békésen ellavírozna a falut, mint társadalmi egységet megéneklő nagy elődök árnyékában, sikerül neki az, amibe a magát végtelenségig szétírt és túlságosan otthonos toposzok keretei közé szorító elsőkönyvesnek gyakran beletörik a bicskája. Elkerüli, hogy epigonná váljon. A hét könyve a Margó-díjra jelölt Szűz Mária jegyese, ami egyszerre remek stílusban megírt fikciós faluszociográfia és groteszk bestiárium, ahol nem az állat veszi magára az ember gyarlóságait és demonstrál erkölcsi tanulságokat, hanem az emberi természetből türemkedik ki az állati jelleg.
A falu feljegyzője
Minden faluba kell egy félbolond. Milbacherét Bizdó Józsikának hívják, különös ismertetőjele a grafománia, leghűségesebb társa egy kockás füzet, amibe mindent feljegyez, amit lát, hall, elképzel vagy fontosnak gondol, és azt is, amit egyáltalán nem gondol annak. Feljegyzései alkotják az elbeszélésciklus fejezeteit, belőlük olvashatók ki a közösség kicsit véres, kicsit szégyellnivaló hétköznapjai. A hétköznapok Magyarországon, a fülszöveg szerint „valamikor a közelmúltban vagy a lassított jelenben”, a Józsika által elszórt információmorzsák szerint 1970 és 1989 között történnek. A kanyaróoltást, ami állítólag a Vencseri lány mozgásképtelenségéért felelős, 1969-ben vezették be, Büggős Ferkó, az öreg zenész cigány pedig csak 1970-től tudta beledöfködni a papírAdy szemébe a rajzszöget, ám a rendszerváltásig már nem jutunk el, mert a tanács még mindig a munkásőrökkel fenyeget.
Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese
Magvető, 2016, 272 oldal, 2990 HUF
A Szűz Mária jegyese kezdetben tulajdonképpen maga a kockás füzet, ám Milbacher hamar csavar egyet a nézőponton, és valaki más kezébe adja Józsika feljegyzéseit, ezzel pedig megkérdőjelez mindent, ami a füzet dokumentál. Ha figyelembe vesszük, hogy egy feljegyzés soha nem a valóságot ábrázolja, hanem a feljegyző interpretációját a valóságról, az elejétől fenntartással kell kezelnünk a novellákat. Az új narrátor nem viszonyulhat kívülállóként az olvasottakhoz, mert ahhoz ki kellene lépnie a saját életéből, ám továbbírja Józsika mitológiáját (ti. pletykál), felrajzolva a falu krónikásának profilját, akiből egy csapásra Assisi Szent Ferenc paródiája válik, vagyis beáll azoknak a sorába, akik a vallást használják kifogásul, hogy ne kelljen szembenézniük a saját kudarcaikkal.
Milbacher nemcsak a narrátor személyével és szavahihetőségével zsonglőrködik, de a szereplőivel is: a falu lakói fő- és mellékszereplők egyszerre, attól függően, hogy melyik fejezetben bukkannak épp fel, a templompadlón zabálják-e az égetettcukor-betlehemet vagy hömpölygő lávával próbálják elárasztani a főutcát. A Szűz Mária jegyesében felsorakoznak egy falu legfontosabb és leggyakoribb toposzai, melyek mind az információval hozhatók összefüggésbe, az információcsere központja a kocsma, az információ áramoltatója a települést körbekerekező postás, az információ, vagyis a pletyka pedig a falu legfontosabb közösségszervező eleme. A pletykából tény lesz, a tényből basztatás, a basztatásból maga az élet.
És akkor a csöndet valamivel ki kellett tölteni. Magyarul megmondva: muszáj volt valakit basztatni. Mert a csöndet a legnehezebb elviselni, mert akkor arra kell gondolni, hogy hogyan lesz ezután. A csönd az, hogy haza kell menni, aztán este lesz, meg reggel. Másnap meg kezdődik minden elölről. Hát kinek hiányzik ez? (48.o.)
A trágárság esztétikája
A Szűz Mária jegyesében vallási hiedelmek keverednek babonákkal, valóságdarabkák köré szövődik kiterjedt és folyamatosan újrakonstruált fantáziaháló. A pletyka nemcsak az egyéni sorsokat körvonalazza, de a falu kollektív emlékezetét is, segít elbagatellizálni a traumákat, „mit kell ebből akkora ügyet csinálni”, legyen az deportálás (A Je Pista meg a Bandi kiássák a csontokat), kirekesztettség (ti. cigányszag), vagy a fának csapkodva elcsinált vízfejű csecsemő (A Dodi Lacit közben szerencse éri).
Milbacher a karikatúrává válás határáig színezi karaktereit (lehet-e karikatúra a bolondból?), és épp a határ át nem lépése miatt válik helyenként egészen megrendítővé a falu múltját és jelenét rögzítő, jövőjét előrevetítő anekdotacsokor. Elég csak a világ legkövérebb emberének babérjaira törő Kácz Olira gondolni, a Szűz Mária-rajongó Icuka nénire, akinek végig kell néznie, ahogy Szent József elcsöppen, vagy a szinte már mitikus ködbe, sőt egyenesen balladai homályba burkolt Esperesre. Ha mindenképpen sorvezetőt kellene emlegetni, akkor leginkább Mikszáth anekdotázó kedvét, Bodor látomásosságát, és a Másik Magyarország Bukta Imre által kikever kopott, koszos színeit lehetne.
Bár a pletyka hajlamos lenne néha mágiába fordulni, Milbacher prózájában a falu elveszti egzotikum-jellegét, ez pedig a kötet egyik legnagyobb erénye. Nem miszticizál és idealizál, nincs benne nosztalgia a régi jó dolgok - a föld és az ember bensőséges kapcsolata, kis közösségek összetartó ereje, madárfütty és virágillat – iránt. Nincs itt semmi látnivaló, csak egy rakás egymásra utalt és végtelenül magányos figura, akik a reménytelenség és a holnap elől hétköznap a kocsma, hétvégén az egyház kötelékébe menekülnek. Az embert az ölés és az ölelés (ti. a pina) dinamikája mozgatja, az esztétikum kimerül annyiban, hogy „megvan annak mindene”, a kényszerű összetartás pedig a szeretetlenségből fakad, mert „mindenkinek kell tartozni valahová.” Közösségben még az élet is kisebb kurva.
A kötet narrátorai trópusokban káromkodnak, a trágárság pedig egyrészt szegényes szókincsüket és a társas érintkezés alapszabályainak hiányát ellensúlyozza, másrészt elevenné és ellenállhatatlanná teszi az általuk lenarrált világot.
Nem hülyék azért az emberek a kocsmában, mi a faszt képzel a Titi. Mondta is neki a Zeller Lali, hogy most már fogja be a pofáját, mert olyan nincs, hogy a másik is elélvezzen. Meg különben is, jár neki az apjának a retkes fasza, nem az Élet és Tudomány. Mert például mi van, ha megy a buszon az egyik, mikor a másik éppen elélvez, akkor tele lesz a gatyája ott a buszon annak is, aki nem baszik? Na, ne hülyítsen senkit a Titi, hanem inkább menjen most már szépen hazafele, mert hátha a Lajos ér oda előbb az asszonyhoz, és akkor biztos, hogy csak az egyikük baszik aznap este. (20. o.)
Nyers és kegyetlen, ám nyersességében és kegyetlenségében hol tragikomédiába, hol szinte már hepiendbe fulladó (lehet-e hepiend a halál?) világ ez, mely bár több szempontból perifériának tekinthető (mind az emberi lét, mind a kádári Magyarország perifériájának), mégis mélyen tagozódik a 20. század második felének magyar történelmébe, tanácsostul, titokban templomba járó párttagostul, fellendülést ígérő idegenforgalmastul. Milbacher Róbert eddig irodalomtörténészként vizsgálta és értelmezte újra kánont, ám figyelemre méltó debütálásával az irodalomnak arra a felére is odakéredzkedett, ahol azt a bizonyos kánont csinálják.
