A+
Dylan Thomas, Az író arcképe kölyökkutya korából, Európa Kiadó, Bp., 2008. 196.oldal.
Úgy tűnik, az Európa Kiadó, prózai munkásságát illetően bő évtizedes periódusokban számol Dylan Thomas-szal. Gergely Ágnes fordításában (amelyről még lesz szó bőven) ugyanis először majd’ két évtizeddel az eredeti kiadást követően jelent meg hazánkban a walesi életművész novellaciklusa, 1959-ben. Ezt követően évtizedenként, sanyarúbb időszakokban még ennél is ritkában látott napvilágot újabb, naprakész dizájnnal megtámogatott kötet, akkor is többnyire a zsebkönyvtár sorozatban, köztük a Rebeka leányai és A sziget című regények. Az okokról és az aktuális motivációról elmélkedni azt hiszem felesleges, aki érintve érzi magát, az úgyis beszerzi a legújabb, ezúttal keményfedeles kiadást, de ezzel együtt aligha találkozunk majd kedvenc alkoholistánk művével a könyvesboltok sikerpolcain.
Először csak Dylan Thomasról. Háromszoros hurrá az esszenciális pozitivizmus képviselőinek, a többiek úgyis lefordulnak a székről. A helyzet ennél persze komplikáltabb, de tény, hogy az idült alkoholista írók élettörténete oly mértékben befolyásolja műveik recepcióját, hogy az ítészek még az elbulvárosodás kockázatát is vállalják egy zaftos sztori beépítéséért (lásd még Hajnóczy, Malcolm Lowry, O’Neill, Faulkner stb.) messze elkerülve a velejéig posztmodern „életrajz vs. életmű” polémiát. Pedig Dylan Thomas esetében különösen érdekes e kettő összevetése: amennyiben elfogadjuk a visszaemlékezéseiben és hencegéseiben szereplő adatokat a lírai én alkoholfogyasztására vonatkozóan, úgy komoly kétségeink merülhetnek fel az átjárhatóságot illetően. Aki ugyanis képes egy ültő helyében egy kisebb walesi város lakosságának évtizednyi whiskey-fogyasztását abszolválni, az aligha elmélkedik művészetről, életről, szerelemről és reflektál az írás folyamatára ilyen könnyedén. Valami sántít, és ezzel már témánál is vagyunk: hogyan lehet keresztülfüllenteni magunkat az életen a szöveg fikcionalitásáig? Ki is valójában a címben megidézett Dylan Thomas, aki mindezt véghez vitte?
Ezekre a kérdésekre igény szerint még választ is kaphatunk a kötetben szereplő írásokból, de a lényeg itt akkor is maga a szöveg, a már-már bántóan könnyű kézzel írt történetek, álomképek és lírai ömlengések lenyűgöző összessége, amely egy csapásra elfeledteti velünk a valóság és fikció szembenállását és bevezet egy bájosan egyszerű de könyörtelenül összekuszált világba. Ahol a prózai szigorral féken tartott lírai ént kísérhetjük végig rejtelmes és vad gyermekkorától az epizódjellegű sztorikon át a fülledt és duhaj pályakezdetig. Már a második oldal túlburjánzó lírájának megfejtésekor sem vesződünk a realitással, mint ahogy a szerkesztőségi tivornyák vagy obskúrus baráti összejövetelek Mr. Thomasát sem szuszakoljuk bele az író borgőzös sziluettjébe. Ennyit az arcképről.
Akármennyire magával ragadó azonban a szöveg, nem mehetünk el szó nélkül a nézőpontból adódó egyenetlenségek mellett. A gyermeki perspektíva remek üzlet, hiszen az eltávolítás következtében létrejövő űrt az olvasó kedvére kitöltheti, a rácsodálkozó álnaivság pedig még erre is rátesz egy lapáttal. De a dolog sokszor visszaüthet, hiszen következetesen végigvinni és a mű struktúrájához maradéktalanul igazítani az infantilis logikát szinte lehetetlen. De ennek a könyvnek éppen a legkomolyabb hibái válnak a legnagyobb erényeivé, mintha a valóság tökéletlenségét, a látás és láttatás buktatóit sikerült volna belecsempészni a fikcióba.
Végül a fordításról. Valószínűleg elfogult vagyok, de Gergely Ágnes szövege lélegzetelállító, a szikár párbeszédektől a végeláthatatlan képzuhatagokon át a csöndes anekdotázásokig egyszerűen zseniális. Szentségtörés, ha azt mondom, hogy jobb, mint az eredeti? Mindegy, (bár a párhuzam sántít) végül is Woody Allent is lehet Kern András szinkronja nélkül nézni, csak nem érdemes.
