Az embernek vannak olyan pillanatai, amikor egyszerű és tiszta szerelmes történetet szeretne olvasni még akkor is, ha amúgy nem ez a műfaj áll legközelebb a szívéhez. Így volt velem is. Amikor elolvastam A határtól délre, a naptól nyugatra hátoldalán az összefoglaló szöveget, úgy gondoltam ez a történet tökéletes kikapcsolódás lesz, válasz a kérdéseimre egy távol-keleti író tollából. Bevallom love storyra számítottam, könnyed, szexuálisan túlfűtött olvasmányra, a szükséges és kötelező mondanivalóval. Megvettem tehát életem első, de nem utolsó Murakami Haruki művét.

A könyv főszereplőjét, Hadzsimet gyermekkori szerelme kísérti. Az időnként felszínre kerülő érzelmek újra meg újra felzavarják a látszólag tökéletes, mintaszerű élet állóvizét. A mű egy egész életet ölel fel, ahol minden mindennel összefügg, előre determinált. Sorsszerűen következik egymásból például, hogy Hadzsimének nincs testvére és emiatt összebarátkozik a szintén egyke iskolatársával, Simamotoval. Bár a kiközösítettek magánya köti össze őket, ez életük legboldogabb időszaka. Ártatlan szerelemüket Nat King Cole lemezek hallgatása és egymás kísérgetése pecsételi meg. A sors persze elválasztja őket egymástól, Simamoto elköltözik, a távolságot pedig nem sikerül legyőzniük, csak amikor már késő, ekkor ugyanis még mindketten hisznek a felejtésben. Hadzsime megéli a testi szerelmet, a gimnázium éveit, a szexuális forradalmat, majd az egyetem alatt a politikait is. Ezt a sivár időszakot, ha lehet még üresebb követi. A feleség hozományával jövő gazdagság, majd a családi örömök, sem tudják elvonni a figyelmét arról a hiányérzetről, amit a felbukkanó titokzatos és gyönyörű nő, talán Simamoto utáni vágya ébreszt benne.

A Nobel-díjra jelölt Murakami stílusa meglehetősen tömör, szűkszavú és pontos. Minden apró utalás igazolást nyer, végletesen következetes és kerüli a szépelgést. A pergő cselekmény beszél és a tettek mesélik el a lélek apró rezdülléseit, ezek a történések viszont többnyire sokkal kevésbé drámaiak, mint a hatásuk. A forgatókönyvszerű pontosságra magyarázat lehet Murakami rendezői diplomája, végtére is a könyv is csak saját mozi, itt a vártnál sokkal erősebb, felkavaróbb, mint amire számítottam. Ugyan olvastam már, hogy a könyv minden cselekménye tartogat meglepetést, ezzel azonban vitatkoznék. A történet ereje pont abban rejlik, hogy egy pontig a főszereplő próbálja úgy élni az életét, ahogy azt elvárják tőle, a lehető legnormálisabban. A szerelmi négyszög szereplőit a végletektől való menekülés köti össze. Van, aki a felejtés, katatónia, munka vagy a teljes bezárkózás útján próbál úrrá lenni saját magányán. Gyakran sematikusnak tűnnek ezek a szereplők, néha túlegyszerű, túlkövetkezetes az, ami történik, egészen addig, amíg fel nem fedezem, hogy a lényeg az útkeresés, minden és mindenki emellett csak metafora a főszereplő lélektani drámájában. Hadzsime életében eleinte még a szerelem kalandja is úgy zajlik, mint ahogy azt már százszor olvashattuk, láthattuk, legalábbis itt is megvan a törekvés arra, hogy a kalandot beszorítsa a biztonságos polgári konvenciók közé. Hadzsime meglátja Simamotót, aki „leheletfinoman festette magát, drága, elegáns holmit viselt – kék selyemruha volt rajta és finom, halvány bézs kardigán.”, azért valljuk be nem a világ legfelkavaróbb történése, ha valaki a gyermekei anyja mellett megkíván egy ilyen nőt, annyira nem az, hogy még bosszankodtam is magamban: jó, jó, de remélem most nem az lesz, hogy összejönnek, aztán kész. Nem. A szerelem bekanyargózik a sivár racionalitásba és habár felvillantja egy boldog élet lehetőségét, megvilágítja az elszalasztott lehetőségeket, megölt álmokat is. Bizonyságot nyer, hogy a végletekig elmenni lehetetlen, ha az ember ragaszkodik a középutakhoz. [Kerékgyártó Yvonne]