C
Alma Katsu: Halhatatlan, Agave Könyvek, 2012, 480 oldal, 3383 hUFAgave Könyvek, Budapest, 2012, 224 oldal, 2448 Ft
Tegye fel a kezét, aki ebben a pocsék időben ne szeretne jobban a fotelbe/ágy végébe kucorodva, takaró alá bújva könyvet olvasni kikapcsolódásként, mint tévét nézni, vagy nyomkodni a gombokat a számítógépen. A gond csak annyi az idilli képpel, hogy megfelelő minőségű szórakoztató irodalmat találni elég nagy kihívás. Az ember (nyilván) végigolvassa a klasszikus „ponyvát”, utána pedig értetlenül áll a könyvesboltok roskadásig megrakott polcai előtt, és tétovázik, mert az a kellemetlen érzése támad, hogy a kirakott, színes borítós, hangzatos című, csalogató könyvek mondjuk hetven százaléka pocsék. Vagy csak simán érdektelen. Cáfoljatok meg, ha nincs igazam. A pocsék, vagy érdektelen könyvek pedig engem személy szerint nem szórakoztatnak, hanem feldühítenek.
A halhatatlant azért vettem kézbe, mert azt hallottam róla, hogy semmi köze vámpírokhoz és vérfarkasokhoz, akikkel tele van a hócipőm, és persze amiatt is, mert valóban nagy nemzetközi sikere van a trilógia első két, már megjelent kötetének, és az Agave oldalán kívül kisebb-nagyobb blogokon is olvastam a regényről, általában lelkendező hangvételű bejegyzéseket. A romantikus thriller szókapcsolás pedig önmagában érdekesnek tűnt, már eleve az ötlet megvalósíthatatlansága miatt. Kíváncsi voltam, vajon Alma Katsunak (menő név amúgy) sikerült-e megoldania, hogy a két műfaj tökéletesen együttműködjön, egymásba olvadjon.
Hát, nem sikerült. Van kiszámítható romantika, rengeteg ügyesen összefércelt panel, néhány, kevésbé ügyesen beleszálazott eredeti ötlet, és akad egy kis szexuális kegyetlenkedés is (húúú) ami őszintén szólva, már át sem lépi az ingerküszöbömet.
A regény három szálon fut: a főszereplőnk, Lanore figurája fűzi össze a különböző idősíkokat. A történet a jelenben kezdődik, amikor egy kisváros kórházába beszállítanak a rendőrök egy, szinte katatón állapotban lévő fiatal lányt: saját bevallása szerint gyilkosságot követett el. Meggyőzi az ügyeletes orvost, hogy segítsen elmenekülnie: elmeséli neki az élettörténetét, ami az 1800-as évek Amerikájában kezdődött, ugyanabban a kis faluban. Lanore sorsszerű (ostoba) és sosem múló (makacs) szerelmet érez a falu legszebb fiúja, Jonathan iránt, aki a legjobb barátja ugyan, de nem viszonozza érzéseit. (Sóhaj.)
Egy gyereket azért sikerül összehozniuk, így a lányt Bostonba küldi a családja a falu szeme elől. Lanore belekeveredik egy furcsa társaság hétköznapjaiba és éjszakáiba. Az egzotikus nevekkel megáldott banda mindegyik tagja gyönyörű és arisztokratikus: láthatóan távoli vidékről érkeztek, és a múltjuk titkokkal terhes. Nos igen, A halhatatlan csak azért nem vámpírregény, mert konkrétan vérszívás nem történik benne, a halhatatlanságot mágia útján érték el a szereplők: mivel még a vámpírlét kényelmetlen korlátai sem feszélyezik őket, ezért baromira unatkoznak. Az öröklét spleenjét féktelen mulatozással, és rengeteg dugással ütik el - ez eddig még logikus is. Adair eredettörténeténél, ami a középkori Magyarországon játszódik (!!!), azonban már erősen húztam a számat.
Az egy dolog, hogy az amerikai írónőnek Magyarország egy egzotikus, távoli hely, és mindenféle ökörséget papírra vet róla, és tulajdonképpen még úgy ahogy a történetbe is bele tudom erőszakolni, ha nagyon kedves akarok lenni hozzá, hogy visszaemlékezés, és nem kell feltétlenül igaznak lennie, és amúgy is Adair a főgonosz, hazudozik összevissza: de őszintén szólva, amikor az első ráutaló tagmondatnál kitaláltam a később nagy csinnadrattával leleplezett csattanót, és sóhajtozva észleltem, hogy ettől a történettől valóban nem kapok ennél többet, nos akkor már egyáltalán nem akartam kedves lenni a sztorihoz. (Továbbá szeretném leszögezni, hogy az Adair, a Katarina, vagy a Radu sem ősi magyar nevek, és apróbb csúsztatásokat még el-elfogadok (nyilván én sem néztem utána alaposan, hogy a Maine államban játszódó részek mennyire korrektek), de azért ezzel a névproblémával illett volna kezdeni valamit itt Magyarországon, hogy ne lehetetlenítse el a cselekményt még jobban.)
Jó lenne azt mondani, hogy volt A halhatatlannak legalább egy meglepő fordulata, vagy különösebben emlékezetes pillanata, de nem volt sajnos. A végét már csak betyárbecsületből olvastam el, és ahogy letettem, kezdtem el is felejteni az egészet. Az egyetlen, amit pozitívumként jegyzek fel, és jaj nekünk, hogy erre már külön ki kell térni: ez egy kellemesen megírt, teljesen oké sztori, van eleje és vége, szépen lezárja a történetet egy ponton, lebegtetve persze a folytatás ígéretét, nem irodalmiaskodó, de alapvetően szép nyelvezete van, és nincsenek benne otromba, batárállat hülyeségek. Teljesen korrekt, langyos lábvíz, és ha valaki kikötözős szexről akar olvasni, akkor inkább ez, mint a Nemíromleanevét trilógia.
