Bill Clegg irodalmi ügynök, a nevét viselő ügynökség olyan könyveket képvisel, mint például a Manson-sztori ihlette The Girls, melytől egész nyáron hangos volt az angolszász irodalmi sajtó. Clegg eddig két memoárt jegyzett, amelyek kokain- és alkoholfüggőségéről, illetve a leszokáshoz vezető útjáról szóltak, a Volt valaha családod pedig az első regénye, amely tavaly felkerült a Man Booker-díj hosszúlistájára is. Főhőse, June tragédiáján keresztül Clegg a személyes és a kollektív emlékezet közös halmazait, de főként különbözőségeit kutatja, közben a magány olyan mélységeibe jut el, ahonnan már alig-alig van visszaút. A Volt valaha családod a hét könyve.
June élete egyetlen éjszaka leforgása alatt robban atomjaira. Egyik nap még a lánya esküvőjére készül, másnap reggel azonban felrobban a háza, és a balesetben meghal a jegyespár, valamint June volt férje és jelenlegi szerelme. A rendőrség érthetetlen okokból nem folytat tisztességes vizsgálatot, a romokat már másnap eldózerolják, June pedig a temetést követően autóba vágja magát, és nyugat felé veszi az irányt. Hátra sem néz. Pedig akiket maga mögött hagy, még sokáig nem tudnak szabadulni a katasztrófa rémétől. Közéjük tartozik például Lydia, a magának való középkorú takarítónő. Ő a kisváros szépéből akkor vált a közösség számkivetettjévé, amikor a vörös hajú Earl feleségeként egy fekete bőrű babának adott életet. Ez a gyerek volt Luke, akinek ígéretes sportolói és egyetemi karrierjét a kokaincsempészet vádja zúzta szét, és aki később – a húsz év korkülönbséggel mit sem törődve – June szeretője lett. Lydia egyedül June-nak köszönhette, hogy fiával sok év kihagyás után végre megtalálták a közös hangot, amióta viszont mind a ketten eltűntek az életéből, az asszony a magánynak olyan fokára jutott, hogy még egy telefonos csaló mindennapos bejelentkezését is megváltásként éli meg.
Bill Clegg: Volt valaha családod
Fordította: Elekes Dóra, Európa Könyvkiadó, 2016, 296 oldal, 2990 HUF
A Volt valaha családod a női narrátorok regénye, ami még akkor is igaz, ha nem kizárólag ők mesélik el a múlt és a jelen eseményeit. Szinte kivétel nélkül magányos, kétségbeesett figurák, akik tudják: dönthetnek most már bárhogy, annak nem lesz következménye sem az ő, sem pedig mások életében.
„Ez az élet félélet, egyfajta hasadt purgatórium, ahol az agya meg a teste együtt él ugyan, mégis két külön valóságban.”
A regényben felbukkanó nők a saját életükben – még ha másfajta előjellel is – nagy jelentőséget tulajdonítanak a véletlenek sorozatos összjátékának. June szerint ha annak idején nem dönt elhamarkodottan, és nem adja ki szinte gondolkodás nélkül hűtlen férje útját, és akkor talán a lánya sem hidegült volna el tőle. June az akkori férje könyörgésére nem árulta el a lánynak az apja félrelépését, amivel évtizedekre meghatározta kettőjük kapcsolatát. June tripje egy óceánparti hotelben ér véget, melynek tulajdonosnője, Rebecca szintén véletlenként azonosítja azokat az egymást követő eseményeket, melyek odáig vezettek, hogy végül megtalálja a legfontosabb személyt az életében.
A Clegg-szereplők életében a fő szervezőelem a hiány: szeretteik elvesztése egy olyan negatív, melyet már semmivel sem lehet kitölteni. Sokan közülük már életükben elszigetelődnek, és gyakorta ahhoz az egyetlen emberhez sem találják az utat, aki a legközelebb áll hozzájuk. June és Lydia életük egy adott pontján anyaként – kétségkívül saját mércéjük szerint is – megbukott: az egyik túl óvatos volt, a másik egyszerűen csak gyáva. És ráadásul egyikük gyereke sem tudta elviselni, amikor a szülő maszkja mögött hirtelen felsejlett az ember. Aki mindig is ott volt, kezdettől fogva, ám annyira ránőtt a szülői szerep, hogy csak kivételes (értsd: kivételesen jó vagy kivételesen rossz) esetekben tudta meglátni benne a személyiséget. Jellemző, hogy ezek a nők akkor veszítik el végérvényesen a gyereküket, amikor az végre megint az életük részévé válhatott volna. Az egyéni gyászuk így akár közös gyásszá is válhatott volna, June ugyanakkor egyetlen lépéssel kitépte magát a városka szövetéből, és bűntudattól gyötörve – mintegy vezeklésképpen – nyugatnak indult.
A baleset okairól sokáig csak sejtésünk lehet. A városka lakói szerint Luke keze lehetett a dologban – a fiú alakja a születése óta izgatta a helyiek fantáziáját. Botrányos fogantatása, későbbi sikerei, letartóztatása, majd újbóli talpra állása évekig hajtották a helyi pletykagépezetet. Luke sehogy sem illett a helyi közösségbe: a vágy és az utálat titokzatos tárgya és alanya volt („Túlságosan nagy volt, túlságosan jóképű, túlságosan valamilyen a magunkfajtához képest.”), ami épp elég volt ahhoz, hogy állandó jelzőhöz jusson („átokverte”) a lokális narratívában. Hiába nincs rá semmilyen bizonyíték, az áldozathibáztatás a kollektív emlékezet része lesz. Utóbbi ugyanakkor nagyban különbözik az egyéni emlékezettől, Clegg pedig az esemény fő- és mellékszereplőinek beszéltetésével fokról fokra bontja ki az igazságnak azt a szeletét, amely ebben a formában talán soha nem kerül a nagy nyilvánosság elé.
Clegg több interjúban is elmondta, hogy a sztori fő helyszínét saját szülővárosa, a connecticuti Sharon ihlette. A regénybeli Wells ugyanakkor leginkább egy dark Gilmore Girls-városkára hasonlít, melyből kivonták az örömöt és a reményt. Clegg nem bajlódott a részletes leírásokkal, laza kézzel vázolta fel a hátteret, amely időről időre túlságosan is elmosódottá válik. Ugyanez igaz a karakterekre: a regény központi szereplője June, ez az ötvenes, céltudatos New York-i asszony, az ő alakjánál időnként azonban még a szállodában takarító, félvér Cissy is karakteresebb, aki pedig igazán csak a sztori második felében jut szóhoz. Clegg elkövette azt a hibát is, hogy szereplői szinte egy hangon szólalnak meg, holott a tizenéves fiútól kezdve a leszbikus szállodavezetőn át az idős asszonyig rengeteg narrációs színt tartogat a története. A Volt valaha családod mindezek ellenére egy érzékeny, magával ragadó regény, amely olyan belső utazásra invitál, melyen tulajdonképpen magától senki sem akarna elindulni.
