Philippe Grimbert Titok, és Margo Minco Az üveghíd című regénye egyaránt az úgynevezett holokauszt-irodalom elbeszélései közé sorolhatók. Míg Az üveghíd főhőse maga éli meg a második világháborút, a Titok főszereplője (akinek neve a szerzőével azonos) szüleitől örökli a traumát, ő maga már a háború után született. Mégis érdekes egymás mellé helyezni a kettőt, hiszen mindkét regény végeredményben azonos kérdéseket vet fel: mi az identitás alapja? Mitől válik egésszé, elmondhatóvá egy ember története? De nemcsak a problémakörök, a két szöveg végtelenül higgadt, lecsupaszított nyelve, sőt egyes narrációs eljárások is hasonlóságot mutatnak.
Marga Minco, Az üveghíd, Gondolat Kiadó, 2007, 136 oldal, 1690 Ft.
A holland származású Marga Minco kisregényeinek, novelláinak főhősei – a szerzőhöz hasonlóan – a holokauszt áldozatai. Minden szereplője mögött Minco tapasztalata rejlik, aki egész családját elveszítette a háborúban, míg ő maga álneveken bujkálni kényszerült. Eredetileg Sara Minco néven született, de megtartja egyik álnevének keresztnevét, a Margát. Az üveghíd című kisregény (magyarra fordította Gera Judit) főhőse, Stella, szintén álneveken bujkál, egy kéménybe kapaszkodva ússza meg a razziát, miközben egész családját elviszik. A rövid fejezeteket nyitó lapok felső harmada, a fejezetek végéhez hasonlóan, mindig üres marad.
A szakaszok így tipográfiailag is jól elkülönülnek egymástól, ami a történet filmszerűségét erősíti: mozaikok követik egymást, a főszereplő asszociációs visszaemlékezését követve. Visszatérő elem egy gyerekkori emlék, amikor Stella apjával sétált a téli városban, de apja nem ment át a jeges hídon: Stella már rég átcsúszott a jégen a túloldalra, de apja nem követi őt, mintha nem látná a lányát, görcsösen kapaszkodik a korlátba, és nem megy tovább. A kisregény második része aztán hirtelen egyes szám első személyből egyes szám harmadik személybe vált: Stellát kívülről látjuk, amint húsz évvel a háború után felkeresi Maria Roselier lakhelyét. Stella ugyanis a halott Maria Roselier nevén bujkált a háború alatt, de nem tudott szabadulni új identitásától. Végül sok hasonlóságot fedez fel maga és a lány között, aki egy szerelmi féltékenység elől menekülve, ahelyett hogy átment volna egy hídon, ahol a megcsalt férfi várta volna, a vízbe vetette magát. Stella szerelmes volt Carlóba, akitől hamis papírjait kapta, s aki szintén meghalt. Carlo, az ellenállás egyik központi figurája, szintén felvett név. Az identitáscsere, a híd, a beteljesületlen szerelem és az én-keresés tehát folyamatosan visszatérő motívumok a regényben. Minden szereplő felidéz valakit, a történetek ismétlődnek, mintha egymás párjai lennének. A jól elválasztott, rövid fejezetek, melyek asszociatív módon hívják életre egymást, mind a hiány darabjai. Hogyan lehet életre kelteni, ami elveszett, meghalt, vagy elmondhatatlan? Egy olyan nyelvvel, amely nem állítja magáról, hogy képes elmondani az elmondhatatlant, hanem éppen a hiányt, a lyukakat és az űrt érzékelteti.
Philippe Grimbert, Titok, Magvető Kiadó, 2008, 185 oldal, 2490 Ft.
Éppen ez az űr traumatizálja Philippe-et, a Titok című regény (magyarra fordította Tóth Réka) főhősét. A kisfiú, aki a háború után született, szülei hallgatása miatt kitalál magának egy nagytestvért, aki megvédi, akivel birkózhat, aki erős. Philippe szülei tornászok voltak, mindketten erősek, tökéletes testfelépítésűek, míg fiuk nyeszlett, gyenge, fáradékony. A fiú érzi, hogy apja elégedetlen vele, érzi a szakadást közte és szülei között, de nem érti annak okát. Így kitalál maga helyett egy tökéletes testvért, és a hallgatást megtörve kitalálja saját maga számára szülei regénybeillő szerelmi történetét, akik egy idilli vidéki kisvárosban élték túl a háborút. Jelen időben idézi fel ezeket a születése előtti éveket, Maxime és Tania boldogságának éveit, mintha egy szemtanú mesélne erről az időszakról. Aztán Louise, a család egyik barátja, amikor úgy ítéli, Philippe megérett az igazságra, szép lassan elmeséli neki, mi történt valójában. Így derül fény fokozatosan zsidóságára, és a családi hallgatások mögötti történetekre. Maxime eredetileg Hannah férje volt, és született egy gyerekük, Simon, aki már kiskorában igazi atlétabajnok volt. Hannah férje, Robert vette el Taniát, Philippe szülei tehát eredetileg sógorok voltak. A fiú kénytelen átírni saját történetét. Robert, Hannah és Simon nem éli túl a háborút. Minden szereplőnek megtalálható a halott párja (Philippe-Simon, Maxime-Robert, Tania-Hannah), ahogy a családi történeteknek is megvannak az elhallgatott párdarabjai. A narráció tehát szimmetrikus, minden történet maga mögött rejt egy el nem mondottat (mint Az üveghídban), s ezáltal minden mondat telítődik a hiánnyal. Végül az elhallgatott történet is talál nyelvet magának – Philippe által –, de nem semmisíti meg az előző, kitalált narratívát, hiszen a regényben mindkettő (egymás párjaként) helyet kap.
Ezáltal válhat az írás – ahogy Az üveghíd esetében is – felszabadító erejűvé. Stella soha el nem küldött leveleket ír meg, melyekben számon kéri egykori barátai visszautasító magatartását – de ez az utólagos aktus csak az írás által lehetséges. Philippe megírja a maga történetét, amelyet felülír ugyan a kiderült igazság, de nem szünteti meg. Az írás tehát, éppen a hiány érzékeltetése által betölthet egy olyan űrt, amely a valóságban sosem töltődhet be.
„Nem tudhattam, hogy egy halottat soha nem lehet legyőzni.” – mondja Philippe (82. oldal), mégis a regény végére sikerül, ha nem is legyőznie, de egyenrangúvá válni halott testvérével. Kimondja apjának Hannah és Simon nevét, megtöri a hallgatást, vissza akarja változtatni a nevét Grimbert-ről az eredeti Grinberg-re, s felmenti apját, aki bűnösnek érzi magát első felesége és fia halála miatt. Philippe megismeri a „titkot”, rekonstruálja történetét, amely elmondhatóvá válik, s ezáltal bizonyos szinten feloldja a traumát. (De nem a szüleiét, apja, amikor már nem bírja nézni agyvérzéstől lebénult felesége szenvedéseit, átsegíti az ablakon és ő is utána ugrik.) Ugyanígy Stellának is meg kellett ismernie, ki volt Maria Roselier, aki a halálával megmentette az ő életét, ahogy Simon halála is feltétele volt Philippe születésének.
A két regény „sír-könyv”: síremléket állít az elpusztítottnak, hogy önmaga is – bizonyos szintű – feloldást nyerhessen, ha már tovább kell élnie. „Ez a könyv lett a sírja.” – így végződik a Titok, egy nyomtalanul, valamelyik gázkamrában elpusztított ártatlan gyerek sírjáé.
