(José Saramago: Halálszünet. Európa, Bp., 2007, 244p, 2600 Ft)
A Nobel-díjat megkapni érdem, megtartani könnyű, mert nem vizsgálják felül a szerző minden új könyve után, pedig kellene. Saramago olyan unalmas és közhelyes, hogy oldalakat lehet átugrani a Halálszünet című új regényében. És tegyük bátran, nem maradunk le semmiről.
Saramago öreg ember, biztos a halálfélelmét írta ki magából, ezért ironizál és viccelődik, súgja a bennünk lakozó kezdő magyartanár, aki megpróbálja a diákoknak eladni a művet. De rá kell jönnünk, Saramagónak semmilyen viszonya nincs a halállal, annak csak politikai és intézményes rendszere érdekli, ezért hosszú, lapos mondatokon át olvashatjuk a katolikus egyház és a miniszterelnök beszélgetését, filozófusok szólamait, a maffia műkődését, akik mind arról beszélnek, mennyire halálközpontú társadalomban és kultúrában élünk.
A Halálszünet a maga bumfordi módján az eutanáziáról, a szenvedés nélküli halálról, illetve a halálról való beszéddel foglalkozik, vagyis olyan tabukkal, amikkel társadalmunk nem képes szembenézni.
A halál intézményes rendjét bemutató szöveg romantikus történetté alakul át, mivel a halál nőnemű. Valószínűleg a regény fordíthatatlansága miatt is élvezhetetlen magyarul, mivel nálunk nincs neme a halálnak.
Minden mondaton látszik, hogy komoly bölcsességként kellene olvasni a szöveget, de ez nem megy. Hol szándékosan rombolja a pátoszt Saramago, hol akaratlanul, de a végeredmény az unalom.
A Halálszünet ötlete nem rossz, játékra és lelkesedésre ösztönöz, hogy pár hónapig senki nem hal meg. Vonnegut vagy Dick könnyedén, szellemesen oldaná meg a helyzetet, míg Saramago ezt egy napilap stílusában teszi, miközben nagyon mélynek és filozofikusnak mutatja magát. Igen, ehhez a könyvhöz érdemes piros sálat kötni és mélyeket sóhajtani.
Kapcsolódó anyagok:Saramago öreg ember, biztos a halálfélelmét írta ki magából, ezért ironizál és viccelődik, súgja a bennünk lakozó kezdő magyartanár, aki megpróbálja a diákoknak eladni a művet. De rá kell jönnünk, Saramagónak semmilyen viszonya nincs a halállal, annak csak politikai és intézményes rendszere érdekli, ezért hosszú, lapos mondatokon át olvashatjuk a katolikus egyház és a miniszterelnök beszélgetését, filozófusok szólamait, a maffia műkődését, akik mind arról beszélnek, mennyire halálközpontú társadalomban és kultúrában élünk.
A Halálszünet a maga bumfordi módján az eutanáziáról, a szenvedés nélküli halálról, illetve a halálról való beszéddel foglalkozik, vagyis olyan tabukkal, amikkel társadalmunk nem képes szembenézni.
A halál intézményes rendjét bemutató szöveg romantikus történetté alakul át, mivel a halál nőnemű. Valószínűleg a regény fordíthatatlansága miatt is élvezhetetlen magyarul, mivel nálunk nincs neme a halálnak.
Minden mondaton látszik, hogy komoly bölcsességként kellene olvasni a szöveget, de ez nem megy. Hol szándékosan rombolja a pátoszt Saramago, hol akaratlanul, de a végeredmény az unalom.
A Halálszünet ötlete nem rossz, játékra és lelkesedésre ösztönöz, hogy pár hónapig senki nem hal meg. Vonnegut vagy Dick könnyedén, szellemesen oldaná meg a helyzetet, míg Saramago ezt egy napilap stílusában teszi, miközben nagyon mélynek és filozofikusnak mutatja magát. Igen, ehhez a könyvhöz érdemes piros sálat kötni és mélyeket sóhajtani.
Részlet a Halálszüntből a Literán
