Fotó: Valuska Gábor
Június 2-án nyílt meg a Hadik Kávézóban az öcsém, Gábor kiállítása, és ha már megkért, hogy beszéljek az elején, akkor ide is kiteszem. Irodalmi reality show közelről: Grecsó Zoltán kutyájára Krisztián vigyáz, amíg a gazdája egy pad háttámláján egyensúlyoz? Mit keresnek az Esterházyk az esőerdőben? Péterfy Bori lerángatja a színpadról Gergőt? Dragomán György és Szabó T. Anna a legcukibb irodalmi pár? Négy szék, két Závada: sűrűsödik a családtörténet. A most megjelent Könyves Magazin címlapanyaga és a kíállított képek között van bizonyos átfedés. Nézzétek meg, sokáig kint lesznek. Ott és akkor ezt mondtam el.
Könyves magazin 2015/3.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 96 oldal, 5 pont + 199 Ft
Innentől a megnyitó szövege:
Gabó küldött egy esemest, hogy ha már más nem ért rá, és én vagyok az utolsó élő rokona, akkor tartsam meg a megnyitót. Kösz szépen, elvállaltam, bár iszonyú pofátlanságnak tartom a felkérést, mondjuk, ezt neki még nem volt időm elmondani.
Nagyon sokan hiszik azt, hogy én vagyok a fotós, a Gábor meg az a bunkó újságíró, és én ezzel nem is nagyon szoktam vitatkozni. Ő a másodszülött, ennyi csillogás nekem is jár. Pár napja az egyik szerkesztőségből hívtak a nyomdába adásuk előtt, hogy küldjem el azt a remek Krasznahorkai-portrét. Hétfőn Péterfyről láttam egy príma fotót az url-ben a nevemmel, amit joggal érezhetek elégtételnek, ugyanis ha leülnénk megszámolni, hány kép jelent meg Valuska László kredittel az újságokban, akkor kiderülne, hogy az én fotográfiai munkásságom komolyabb az övénél. Szóval amikor felkért ennek a megnyitónak a megtartására, akkor nem gondolt arra, hogy kinek hol lenne a helye: azt gondolom, hogy simán tarthatná ő a megnyitót, amíg én bámulnám a szépen kasírozott képeimet, hiszen a számolatlanul sok megkeresés alatt megtanultam a jpeg és a raw közötti különbséget, és hosszan tudok érvelni olyan hitvitákban, hogy portrét canonnal vagy sonyval lehet jobban fotózni, mert mindenhez értek. Ha engem kérdeznek, akkor az én szentháromságom a szaturáció, a kontraszt és a clarity. Ez utóbbiról nem tudom, hogy micsoda, de egy húsvéti ebédnél a reklámfotós keresztapám a villát a rá szúrt sonkadarabbal együtt eldobva felpattant, hogy megmutassa, mi is az. Szép lesz tőle a kép, oké.
A másik ok, amiért pofátlanságnak tartom a felkérését, az egy bibliai ősbűnre vezethető vissza, konkrétan Gabó Ábelként kicsinálta Káint, az idősebb testvérét, hogy annak testén át váljon fotóssá.
Kétezerkettő december 29-én Krakkóba menekültünk a borzalmas, felejthetetlensége miatt felejthető évünk elől a barátnőmmel, vonattal. Az analóg Canon fényképezőgépet a fejem alá tettem, mielőtt elaludtam volna. Gabó tudta, hogy érdekel a fotózás, de főleg az, amit látok, és ami a kattintással hirtelen elmúlik: engem a pillanatiság érdekelt, őt meg a pillanat örökkévalósága, mondaná Réz András. Oké, egyszer megőrültem Finnországban, és megállás nélkül, három perc alatt ellőttem öt tekercset sirályokra, bizonyos értelemben megelőztem a digitális fordulatot.
Krakkóba tizenhárom óra az út az éjszakai vonaton, amiről ugyan sok rosszat hallottunk, de bátrak voltunk és fiatalok, magunkra zártuk a fülkénk ajtaját és elaludtunk. Amikor felkeltem, már nem volt a fejem alatt a fényképezőgép. A vonatról egyből a krakkói magyar intézet lakására mentünk, leraktuk a cuccokat, megkerestük a konzulátust, ahonnan az óvárosba küldtek a rendőrségre, ahol egyébként egyáltalán nem lepődtek meg. Fáj a feje? - kérdezték. Igen, válaszoltam. A rablók befújtak valamit a fülkébe, amitől nem keltünk fel, mondták a rendőrök fel sem nézve az írógépükből. Sebaj, visszamentünk a szállásunkra, ahol épp a krakkói helyszínelőket forgatták: sok sárga dzsekire emlékszem, akik közül az egyik egy ránézésre 47-es, sáros csizmanyomot méregetett mérőszalaggal. Az ajtót ugyanis berúgták, másodszor raboltak ki minket Krakkóban, úgyhogy 30-án este már lefizettük a kalauzt, hogy szuperbiztos hálókocsink legyen.
A fordulat Gabó fotós életében ekkor következett be: a fényképezőm elvesztése után a biztosító és a Munk család segítségével vettem egy digitális gépet. Vágás. A következő jelenetben már nem akarja kölcsönadni nekem Gabó a fényképezőgépét, einstand van, hanem inkább eljön velem a Pecsába egy rapkoncertre, hogy én jegyzeteljek csak, ő majd készít képeket a cikkhez. Én pedig vittem mindenhova, sőt emlékeim szerint egy vasárnapi index-ügyeletnél kirántottam egy égő házhoz az Erzsébet királyné útja környékén, igaz, mire kiértünk, már nem volt semmi, csak por és hamu. Gabó megszállott lett, egy szintén borzalmas év közepén például 25 órát vezetett Helsinkibe, Finnország fővárosába, hogy ott megpakolja a kocsit stúdióvakukkal, objektívekkel, lámpákkal, majd 25 órát vezetett haza – az egész út megvan amúgy képben, mert goproval végig rögzítette a 4000 km-t. Biztosan állítom, annak ellenére hazafelé volt boldogabb, hogy Lengyelországban szétesett az autó alatta.
Bármennyire is pofátlanság tehát, hogy engem kért fel, hiszen nyilvánvalóan én is állhatnék itt, ez így van jól: könyvesblogot, könyves magazint, margót, rájátszást és ezer dolgot csináltunk, csinálunk együtt, mindig együtt. Persze érzékeny téma ez nálunk, a vasárnapi ebédeknél próbáljuk kerülni, hogy én milyen fotóssal dolgoznék, hiszen ki mondja a párja szemébe szívesen, hogy néha megcsalná? Senki, én is csak nehezen, mert egyfelől tudom, hogy bármit meg tud csinálni, másfelől azt is tudom, hogy nekem meg jót tenne a friss nézőpont. A múltkor az irodában olaszos veszekedésbe torkollott, hogy szóvá tettem a nem tökéletes retusálást - most is csak félve merem mondani, mert még soha nem ordítottak velem így. A nap végén persze én vagyok a kellékese, a derítője, a stylistja, a menedzsere, a jógaoktatója és a pszichológusa is, mert korán megtanultam, hogy az ő képei nélkül nem lennék sehol. Az ő fényképei adják el például a könyves magazint is, aminek a címlapján Péterfy Bori rángatja Gergőt. 15 perced van, mondta Bori, amikor lejött az A38-on az Amorf Ördögök beállásából, és végül simán meglett a kép.
Rokonok címmel már a legelső Margón szerveztünk műsort, akkor Závadák, Péterfyk és Grecsók szerepeltek a menün, és arra kerestük a választ, milyen más nézőpontból láttatja egy rokon az írót. Závada Pált ekkor hallottam először énekelni. A Rokonok témájához gyakran visszatértünk, mert egyre érdekesebbek lettek számunkra ezek a családi történetek: például Kemény Zsófi és Lili Kisszínes duóját így ismertem meg, ahogy az is a közös munkák során derült ki, hogy a táncos Grecsó Zolit is ugyanazok a témák foglalkoztatják, mint a bátyját, vidéki reménytelenségben versenyezhetnének egymással.
A képek melletti szövegekből rengeteg infót szerezhetünk: hogyan reflektálnak Závadáék monológjai a közös képükre, amin négy széken ülnek ketten? Valóban Dragomán György és Szabó T. Anna a világ legcukibb és legzseniálisabb írópárosa? Ja, és megtanultuk, hogy Esterházy Péternek egy gyenge pontja biztos van, Marcell: álltunk Római fürdőn, esett az eső, a család ebédhez készült, a kertben a bukszus mellett a két Esterházy egymásra nézett az esernyőik alatt, hogy már megint mibe keveredtek bele.
A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, és bár mi is boldog család vagyunk, mi csak az egészen szomorú, érthetetlen történeteinkkel együtt vagyunk azok, és hát ilyen értelemben próbálunk hasonlítani más boldog családokhoz, például azokhoz, akik a képeken szerepelnek.
Rokonnak lenni jó. A kiállítást ezennel megnyitom.
