Nem tudom, mennyi ideje tértem magamhoz, az is eltart, amíg rájövök, hogy ébren vagyok, hogy zsákkal a fejemen, bekötött szájjal, a hátam mögött összekötött kézzel fekszem valahol, nagyon lassan tisztult ki a tudatom, érzem a testemben a döccenések erejét, lassan számolni kezdem őket, van, hogy nem jut eszembe a következő szám, olyankor újrakezdem egytől, elrontom, újrakezdem, a döccenések ritmusa ismerős, csak azt nem tudom, honnan, számolok tovább, aztán eszembe jut, vonat, ez egy vonat, egy vonaton vagyok, égő kőszén szagát érzem, tudom, hogy képzelem csak, a gomolygó füstöt is, apámmal megyünk a kisvonattal, visz fel a telepre, nem tudom, miért jut eszembe pont ez az emlék, tudom, nem ott vagyok, nem tudom, hol vagyok, ott akarok lenni, számolom a döccenéseket, milyen hosszú is egy sínszakasz, régen tudtam, abból ki lehet számolni, hogy mekkora utat tettem meg, ha össze tudnám vetni a szívdobogásom ritmusával, akkor a sebességet is ki tudnám számolni, ahogy erre gondolok, elfelejtem, hogy hol is tartottam, újrakezdem megint a számolást, és az apám jut eszembe, apám beteg, kórházban van, ezt most biztosan tudom, meg azt is, hogy mellette kellene lennem, próbálok megnyugodni, újra számolni, arra figyelni, ahogy a döccenések ereje átjárja a testem.
Nem tudom, mennyi idő telik el, ezer sínszakasznyi, összefolynak a számok. Hirtelen rántanak fel a padlóról, lehúzzák a fejemről a zsákot, a fény nagyon éles, hunyorgok, letépik a számról a ragasztócsíkot, a helye éget, zúg a fejem, valaki elém tart egy pohár vizet, igyon, mondja, iszom, a víznek keserű rozsdaíze van, és valahogy simább a rendes víznél, ismerem ezt az ízt, igen, eszembe jut a kapucnis lány az ikerbabakocsival, a lámpa épp zöldre váltana, amikor az autóm elé tolja őket, nem is az én autóm, az apámé, csak mióta kórházban van, nem tudja használni, kölcsönvettem, hogy intézhessem az ügyeit, a babák a kocsiban vörös arccal bömbölnek. A lány nagyon fiatalnak látszik, a kocsihoz lép, bekopog az ablakon, ahogy kinyitom az ajtót, meghallom a bömbölést, a lány rám mosolyog, tizenhárom éves, ha lehet, apám nevét mondja kérdő hangsúllyal, engem is ugyanúgy hívnak persze, de nyilván arra kíváncsi, hogy mi van vele, mondani akarom, hogy sokkal jobban van, de a lány nem várja meg, hogy válaszoljak, egy sprét dug az arcom elé, aztán valami aeroszolt fúj az arcomba, keserű rozsdaíz robban az orromba, lekúszik a torkomon, be a szemem mögé, nem tudok mozdulni, a lány arcán egy tetoválás, virágzó cseresznyeág, a halántékától indul, az orrán át az álla felé, ez az utolsó emlékem. Nyelem a vizet, és ahogy ez eszembe jut, a poháron át meglátom a fiút, aki elém tartja, tizenhat lehet, a bal szeme körül neki is valami tetoválás, elveszi az arcom elől a poharat, akkor tisztán látom, egy leveles indát formáz, pár levél már zölden, nedvesen csillog, egy csomó még csak körvonal, vázlat, az inda ívéből tudom, hogy körbe fog majd érni a szeme körül, aztán továbbindázik majd az arcon, látom is szinte, ahogy végigsarjad a bőrön. A fiú akkor rám kacsint, a szemhéja is egy zöld levél, hatni kezdett a víz, mondja, ne ijedjen meg, mondja, rügyek fakadnak az epidermisze alatt, levelekké simulnak, zöldülnek, sárgulnak, szürkévé pöndörülnek, lehullanak, el kell fordítanom a fejem.
1. kép: Czigány Ákos - Olaj, 2021
2. kép: Czigány Ákos - Víz, 2006
A fiú mögém lép, eloldozza a kezemet, én leszek a kirendelt védője, mondja közben, tessék?, kérdezek vissza, a hangom magasabb a szokottnál, majdnem, mintha héliumot nyeltem volna, jól hallotta, mondja a fiú, üljünk át az asztalhoz, int, odanézek, ahová mutatja, kempingasztal, két műanyag szék, az asztalon egy régi csergőóra, nagyon színpadias, mondom, köhögnöm kell, köhögök, a fájdalom a bordáim mögé szúr, sípolva veszem a levegőt, a vizes, véres aszfalt jut eszembe, a járda szélén a keramitkövek, a földön fekszem, kirángattak apám autójából, lihegve, szó nélkül rúgnak a bordáim közé, hárman vannak, vagy négyen vannak, egyikük a hátamra térdel, a hajamtól fogva hátrarántja a fejem, beleroppan a nyakcsigolyám, odakapok.
Elnézést, mondja a fiú, sajnos óhatatlanul előfordulnak túlkapások, megtesszük pedig, amit lehet, de tudja, hogy van, az adrenalinnak nem mindig lehet parancsolni. Bólintok, hogy is lehetne, hogy is lehetne, közben próbálom felidézni, hogy mit is olvastam a Zöldágról, mert ez csak az lehet, a klímaaktivisták militáns szárnya. A fiú is velem bólint, hát igen, mondja, szegény aktivistákat is meg kell érteni, nem várhatjuk el tőlük, hogy mindig uralkodni tudjanak az indulataik fölött, pláne akció közben, amikor végre a kezük közé kerül egy-egy potenciális klímabűnöző.
2020-ban a Föld (óceánok és szárazföldek) felszíni hőmérséklete 0.98°C-kal volt magasabb a 20. század, 1.19˚C-kal pedig az ipari forradalmat megelőző időszak átlaghőmérségleténél Forrás: NOAA Climate.gov
Állatorvos vagyok, mondom erre, nyilván mindenki ezzel jön, de nem lehet, hogy ez mégis valami tévedés? Nem valami benzinkutast vagy olajbárót vagy mit tudom én, autóversenyzőt akartak inkább előállítani?
A fiú erre pislogni kezd, jobbra-balra mozog a szemgolyója, ellenőriztem, mondja aztán, nem történt tévedés, pontosan tudjuk, hogy ki maga, mindjárt meg fog törni, és azt fogja mondani, hogy erdőmérnök, a szénégetőkről és a fatelepekről fog mesélni, a fenntartható erdőművelésről, de ez is mind hazugság lesz, maga igazából bányamérnök, a cianidos aranybányászati technológia első számú specialistája.
Ahogy ezt kimondja, apám keze jut eszembe, a nagy pecsétgyűrű a kisujján, a neveink belevésett kezdőbetűivel, ahogy néha lehúzta az ujjáról, és a kezembe adta, amikor a kéthetes munkaszakaszok után végre hazajött pár napra a hegyekből, a munkatelepről. A gyűrű most is ott van rajta, csak épp annyira lefogyott, hogy már a hüvelykujján viseli, eszembe jut az érintése, ahogy a kezemet szorítja, ahogy csöpög bele a kemó.
Tudom, mit kellene mondanom, azt, hogy nézzen csak még egyszer utána, igenis tévedés, maguk nem engem akarnak, maguk az apámat akarják, nem engem kellett volna elrabolniuk, őt kellett volna, a gyűrű súlyára gondolok, a nevünk kezdőbetűinek egymásba fonódó, cirkalmas vonalaira. Nem lesz szükség tárgyalásra, mondom, mindent bevallok.
Író, műfordító. 1973-ban született Marosvásárhelyen. Az ELTE bölcsészkarán folytatta tanulmányait angol-filozófia szakon. Első kötete, A pusztítás könyve címmel 2002-ben jelent meg, amelyet sorban követtek a nagysikerű regények és novellakötetek. Műveit 32 nyelvre fordították le. Írásait rendszeresen közlik különböző magyar és külföldi lapok, folyóiratok. Munkáját számos magyar és külföldi díjjal, ösztöndíjjal is elismerték már.Többek között Déry Tibor-díjjal (2005), József Attila-díjjal (2007) és Füst Milán-díjjal (2015) is büszkélkedhet. Szenvedélyes szakács, gasztronómiai írásai is rendkívül népszerűek. 2020-ban pedig megjelent első ilyen tematikájú kötete is Főzőskönyv. Írások főzésről és evésről címmel.
Az elmúlt másfél évtizedben kitartóan foglalkoztat az ember földi jelenlétének architektúrája. Ennek lényegi határvonala a földfelszín mint képi szemhatár, és mint sérülékeny mező a vele érintkező, alsóbb és felsőbb rétegek között, körkörös és kereszteződő folyamatok elszenvedője. Effajta nehéz értékcsere a bányászat Dragomán György novellájában, melyhez egy szorosabban kapcsolódó új és egy áttételesebb régi képemet társítottam.
