Zilahi Anna: Big fish
Zilahi Anna

Big fish

A második merülésünkre készülünk palackkal, K.-val már előre jelezzük, hogy a fotózkodás a tengerfenéken elhelyezett szobrokkal nem annyira érdekel minket, inkább menjünk rá az állatokra, mert az jó. Jó őket nézni tudniillik. A színre lépésükben és az elillanásukban is van valami izgató. Gyomoriránt. Az instruktor legyint, és magyarázni kezdi, hogy néhány kilométerre innen új víz alatti szoborparkot adtak át. Ráadásul egy igazi művészt bíztak meg, hogy alkotásaival szórakoztassa a bátor turistákat. Részvételi művészet, sóhajtanám magamban, ha ott lennék, ahonnan eljöttem nyaralni. A nyaralásba a csalódás úgy van beépítve, mint a használati tárgyakba a tervezett elavulás. Meg kell próbálni nem rákészülni, sőt a legjobb viszolyogni a gondolatától is, hogy aztán pozitív meglepetésként érjen a banalitás. Letámaszkodunk egy víz alatti sziklaperemre, percekig mállasztjuk a zsemledarabokat az ujjaink között. Jönnek is rá a halak, csipkedik a kézfejünket. Prózai kifejezéssel élve, etetjük őket. Megvesszük őket kilóra, a nézésüket, az élményt, a találkozást. Visszaetetnek minket. Iszkolnak, cikáznak, sőt: röpködnek. Csip-csip csóka, és a kenyérgalacsin volt, nincs, szétrebbennek úszóikkal egykettőre. A leoldódott tészta fátylát viszi a víz, a tengerfenék kiürül körülöttünk, pont, ahogy otthon a Duna csendesül el a félórás tűzijáték pernyéit ringatva. 

A szállás kicsit hangos, a svédasztal kicsit zsíros, a poolbárban minden vizezett, az utazóközönség pedig arra emlékeztet, hogy lehetne az életünk még sokkal rosszabb. Ezt nehéz bárkinek is megbocsátani, kiváltképp, ha egyébként történelmi gyarmatosítókról van szó. De minek van egyáltalán medence a tengerparttól ötven méterre, és mit keresek én itt? Az egyik szállodavendég a korlátba kapaszkodva gyakorolja a víz alatti légzést palackról, az ő képe ugrik be, amikor úgy hat méter mélyen telemegy a szemüvegem sós vízzel, és lemar egészen a szemgödrömig. Maradhattunk volna az alapoknál, a medencében, a fürdőkádban, a magyar tenger másfél méterében vagy a Velencei-tó kiszáradt medrében. De fölöttem vízoszlop. Kalimpálok, a felszín felé tartom az arcom, átpréselem az orromon a levegőt, hogy kifújtassam a betolult vizet a keretből, de semmi. Nem tisztul a kép. Az oktatónk szerint, aki szintén brit, a szemüvegnek nem szabad felfelé nyomnia az orrot, az azt jelentené, hogy elmozdult a helyéről. Ne nézz ki úgy, mint Victoria Beckham, vigyorog, és intőleg felnyomja az orra hegyét az ujjbegyével. Másodpercekre becsukom a szemem, várom, múljon el az égő fájdalom, és próbálom felidézni, hogy néz ki Posh Spice. Mire megjelenik előttem, kitisztul az üveg, és csak a szárazföldre merészkedésünkkor érzem, hogy zsibbad a malacorrom a keretben.

A látványosság persze megbosszulja magát. Lejön a vászonról és felpofoz. Mégsem bírjuk abbahagyni a nézést, pipával is nekiindulunk az öbölnek a sűrűsödő hullámzás ellenére. Nem nagyon sikerült felkészülnöm az útra, még egy köves partra való szandált sem voltam képes bepakolni. Tépi is a talpam a mesterséges zátony. K. már kiabál a vízből, hogy siess már, van itt valami hal. Majdnem elcsúszom, annyira izgatott leszek. Esetlenül vergődöm át magam a sziklákon, aztán lesz, ami lesz alapon bevetem magam a vízbe. Mellettünk egy nő csápol és ismételgeti orosz akcentussal, hogy big fish, big fish, közben ormótlan mozdulatokkal mutogat a mélybe. Én pedig még abban a pillanatban lemerülök a vélt hal vélt irányába. És tényleg ott van. Először csak mozizunk. A hal hatalmas és gyönyörű, mint egy csodaszép egzotikus madár valamelyik trópusi természetfilmből. Pávaszerű tollazatával egyenesen megigéz. K. besokall, Ann, mondja, veszélyes is lehet. Nem foglalkozom vele, sőt felajz a saját bátorságom. K. elinal, én pedig, fürdőzve a hal és saját magam nagyságában, újra hipnózisba esem. Vékony a határ a megismerés vágya és a puszta voyeurizmus között. Az előbbi kellemes öntetszelgésre adhat okot, míg az utóbbi a megfigyelt és a megfigyelő alá-fölé rendelt viszonyával ajándékoz meg. Nehéz választani, de vajon kell-e? Ide nekem az oroszlánt is? Egyre közelebb úszom, már szinte nincs is hová menekülnie, sarokba szorítom a szikla aljában. Nézem, egzotizálom, nézem. Nyugodt marad, de azért időnként meg-megfordul a tengelye körül. Nézem, és rájövök, nem tudom, mit kezdjek ezzel a látvánnyal, nézem, és várom, lepjen meg, mutasson valamit önmagán túl. Pikkelysörényét borzolja a víz. 

Légi személyszállításból származó szén-dioxid kibocsátás 2018-ban a 10 legjelentősebb induló országokban (Helyi és nemzetközi járatok kibocsátása millió tonnában)

Légi személyszállításból származó szén-dioxid kibocsátás 2018-ban a 10 legjelentősebb induló országokban (Helyi és nemzetközi járatok kibocsátása millió tonnában)

Légi személyszállításból származó szén-dioxid kibocsátás 2018-ban a 10 legjelentősebb induló országokban (Helyi és nemzetközi járatok kibocsátása millió tonnában)


Másfél napig hullámzom még, tengeribeteg vagyok. A szárazföldi egyensúlyi szervrendszer nem a tengerfelszíni kukkolás misztériumára lett optimalizálva. Mondjuk, a szervezett bálnales sem sikerült sokkal jobban, amikor a tengeribetegségtől való félelmünkben úgy bedaedalonoztuk magunkat, hogy végül átaludtuk az uszonyok táncát. Fekszem a matracon, ring alattam az ágynemű. Mindent beterít a hajamból omló homok. A telefonom után nyúlok, de ahogy a képernyő besugárzik az agyamba, erős hányinger fog el, szétvet a migrén. Belealszom a lüktetésbe. Ébredéskor az az első, hogy bepötyögöm a keresőbe: big fish with stripes. A tucatnyi kidobott kép közül az egyik pont úgy néz ki, mint amit láttunk. Lionfish. Lekattintom. 10 Deadliest Fishes in the World, villódzik előttem a pixelek epilepsziája. Eszembe jut, ahogy nézzük egymást, ahogy két invazív faj egyedei farkasszemet néznek. Néznének, de igazából rám se hederít. Bámulom és szuggerálom, hogy mutasson már legalább egy trükköt. De végül be kell vallanom, ha teljesen őszinte akarok lenni, és mindezek után miért is ne lennék, hogy nekem sincs egy se a tarsolyomban.

szöveg
Zilahi Anna

Zilahi Anna költő, prózaíró, képzőművész. A Budapesti Corvinus Egyetemen diplomázott, az MKE intermédia szakán tanult. Jelenleg a bécsi Universität für angewandte Kunston hallgat transzmédia művészetet. 2008 óta jelennek meg írásai hazai irodalmi folyóiratokban. A József Attila Kör, Fiatal Írók Szövetségének és az xtro realm művészcsoport tagja. Első verseskötete A bálna nem motívum 2017-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. 2019-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat, 2021-ben pedig Hazai Attila-díjat nyert.

Zilahi Anna
fotó
Kovács Melinda

Kovács Melinda

MasterCard