Kék volt a part és hullámzott az ég. Már kifelé tartott. Magasan fönt a Nap, mintha. A víz már csak térdig ért. Ekkor történt valami, ami az egyetlen történése volt ezeknek az alkotóházi napoknak. Történés vele. Minden más mintha kívüle, bár valamennyi beszívta, kiköpte, emelte, kétségbeesésbe taszította. Térdig tehát. Valamire rálépett, és amire rálépett, az élő kellett legyen, mert tekergőzött, vonaglott a kilencven kilóval ránehezedő negyvenhármas talp alatt. Meglepő módon nem az érződött, hogy szabadulni akar, ellenkezőleg, kényelmesen vonaglott odalent, mintha csak a jelenlétét akarta volna megerősíteni a rálépőben.
Z. nemcsak ezen lepődött meg, hanem magán is. Nem ugrott fel ordítva, amikor megérezte a talpa alatti élő tekergőzést, pedig rettegett a kígyóktól. De ez nem lehet kígyó, nyugtatta magát, egy ilyen tóban semmilyen kígyók nincsenek. De ha nem, akkor mi, ott, alant? Azt sem értette, miért természetes, hogy egy élőlényen ácsorog, ki tudja, miért, talán a töprengés okán, ácsorog egy élő testen. Talán előre elrendelt és meghatározott fegyelem szerint nem érzi okát az elmozdulásnak. Hülyeség.
1. kép: Szamódy Zsolt - Balaton
2. kép: Szamódy Zsolt - Völgyhíd
Megpróbált lehajolni, hogy kiemelje a talpa alól a tekergőzést, de rájött, ha lehajol, fel fogja emelni valamennyire a lábát, és a valami rögtön kereket old. Nem is hajlott már annyira a dereka, ismerte be. Kisfiú tapicskolta magát kifelé mellette a vízből. Gyere ide, kisfiam, szólította meg a legnyugodtabb hangján, valami van a talpam alatt, kivennéd, ha szépen megkérlek? A gyerek nem értette. Szálka ment a lábadba? Nem, valamire ráléptem. És megsérültél? Nem, csak tudni akarom, mire léptem rá. Miért nem nézed meg? Nézném, de nem tudok lehajolni. Fáj a derekam, öreg vagyok, és kimerült, tette hozzá, bár az utolsó állapotra utaló melléknévi igenév valódi jelentését a fiúcska még nem érthette. Kiveszed? Kiveszem, egyezett bele a gyerek, de akkor majd lépj le róla, mert láthatóan nagy vagy, és nehéz. Láthatóan, nyilallt volna belé máskor a korával fellépő kötelező elhízásra utaló megjegyzés, de most nem ezzel volt elfoglalódva.
A vacsora és az azt követő borozás úgy ment el, ahogy szokott. Az írók csámcsogva és kacarászva kibeszélték az alkotóházban épp nem lévő kollégákat, a borozás előrehaladtával előkerültek a szaftos viccek, amelyek a kevés női alkotót elriasztották a társaságtól. Z. alkotói válságban vesztegelt épp, nagy baj, ha egy író írni tud, de nincs miért írnia.
Alig reggeledett, a hajnal nyálkái még a levegőben, visszasétált a tóhoz. Szürke volt a part, csendes volt az ég. A víz egyáltalán nem hullámzott. A víz! Akárha még föl nem takarított hajnali karneváli táncterem fényes parkettája lenne, mindenhol fehér báli szalagok fehérlettek rajta. Sok fehér, mozdulatlan, báli szalag. Be szép, szaladt ki a száján, és hosszan elácsorogva hosszan nézte távolról a különös karnevál hatalmas táncparkettjét. Kifene csinálta, ha így, tűnődött, szerette hagyni magyartalanul fogalmazódni az első gondolatait. A helyzet definiálásával ezzel meg is volt. Lehetett bámészkodni a legkevesebb konkrét vagy használható gondolat nélkül.
A víz szélén csónakokban emberek hajlongtak a víz fölé, mintha lapátoltak volna valamit. Aligha vizet lapátoltak a csónakjukba. Sok értelme ennek amúgy se lenne, állapította meg magában. Közelebb oldalgott, és igyekezett nem kelteni a kíváncsiskodó ember közönséges benyomását. Ő mégiscsak egy író, aki alkotói válságban vesztegel.
A 10 legmelegebb év hőmérsékleti átlaghoz viszonyított eltérései °C-ban Forrás: National Centers for Environmental Information: Global Climate Report 2020
Az emberek a sok fehér szalagokat lapátolták a csónakjukba. Némán, nagyokat nyögve, mert a szalagok súlyosak voltak. Ahogy közelebb ért, az a rémület fogta el, amelyet előző nap kellett volna megéreznie a térdig érő vízben. Erre léptél rá. Nem akartam, mentegetőzött. Pedig ráléptél. Biztosan eltörött a gerince. Ezért nem menekült. Angolna. Neked adom, mondta, vidd haza, süssétek meg. Nem kell. Már szinte döglött. Te törted el a gerincét, süsd te ki magadnak! Amikor magára maradt, visszaejtette a vízbe a halat. Hátha tud törött gerinccel is tovább élni.
Az angolnák sem tudnak törött gerinccel tovább élni. Az emberek megállás nélkül villázták a víz felszínéről a döglött halat. Halott halak. Nem hangzik igazán jól. Halott angolnák. Jobb. Döglött angolnák. Pocsék. Nem tudom még címileg sem megírni! Mi történt itt, mondott le a hűvös partlátogató elegánsnak feltűnő státusáról. Itt? Nem bírták, állt meg egy pillanatra valamelyik. A vizet? Nagy hőség, alacsony vízállás, sok alga. Megfulladtak? Meg, ezek meg. Az angolna ilyen. Ha nem bírja a vizet, megfullad. És a többi? Ha így megy, kijön még néhány tonna.
Lehet, a víz nem bírta az angolnákat, töprengett alkotói cellájában. Ez nyitómondatnak jó, ha nincs is köze semmihez. De hát nem azok a legjobb mondatok, amelyeknek nincs közük semmihez? És valóban, mi közöm az angolnákhoz vagy a vízhez? Semmi. Valójában semmi. És semmi és semmi és semmi, ismételgette, pedig tudta, üres szobában üres szívvel csak a bolondok beszélnek hangosan.
Zalán Tibor költő, író, drámaíró, dramaturg. 1954-ben született Szolnokon. Számos különböző műfajban alkot, pályája során jelentek meg vers-, próza- és esszékötetei, írt drámákat, meséket, gyerekverseket, hangjátékokat és dalszövegeket is, és több mint 100 színházi bemutató köthető a nevéhez. Többek között József Attila-díjjal (1987), a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével (2005) és a Magyarország Babérkoszorúja díjjal (2015) is kitüntették már.
A fotográfia elsőrendű témája az ember, vagy az embert körülvevő környezet, az is, amit az ember épít és az is, amit az ember tönkretesz. A művésznek feladata mindezt rögzíteni, ebben a kérdéskörben alkotni. Ezt lehet kreatív módon tenni, amikor az alkotó átrendezi a valóságot, én inkább dokumentarista módon teszem ezt, ragaszkodva a valósághoz, ugyanakkor nekem fontos a vizuális nyelv és a vizuális
kifejezési mód, amikor képet készítek.
