A párna alá teszi a telefont, és ráül. Eddig a fején volt a párna, a telefon pedig az éjjeliszekrényén, de úgy alig kapott levegőt. Igaz, levegőt most se nagyon kap. Napok óta harminc fok van a panelfélszobában, éjszaka se megy lejjebb, hiába nyitja ki az ablakot, a homlokáról hízott cseppekben gurul le az izzadság a hasára, összegyűlik a hájjal telt pamutredők között, viszont a levegőt nem a meleg, inkább a telefon veszi el előle. Szeretné kikapcsolni, de nem képes rá, sőt esténként töltőre teszi, óvatosan, ahogy a gondozó eteti a veszélyes állatot, amiről tudja, hogy az első figyelmetlenségnél a keze után kap. Nem lehet elfeledkezni róla, párnán keresztül is érezni, ahogy vibrál.
Le kéne zuhanyoznia. A dezodor elvileg negyvennyolc órán át hat, de hiába használja négyóránként, néha még így is büdösnek érzi magát. Anya szerint csak beképzeli, nincs is izzadságszaga. Anya is kövér, nem lehet benne megbízni. Biztos hozzászokott a szaghoz. Ő viszont, mióta a többiek beszóltak neki, folyton érzi, most is, és zavarja, pedig egyedül van, egyedül is marad, mert nem megy ki a lakásból soha többé.
Két rezgés üzenetet jelez, egy pedig új hozzászólást, de ha olyan sűrűn jönnek, mint most, akkor egybefolynak, és nem lehet megfejteni őket. Ilyenkor a legdurvább, amikor vége a tanításnak, de a többiek még együtt vannak, állnak a folyosón vagy dekkolnak a parkban, hangosan felolvassák, mit írnak neki, és egyszerre röhögnek fel, ahányszor csak meglátják a képet. Már több ezer új üzenete lehet. Nem szabad elolvasni, ezt mondta anya, és ő tartja magát, pedig nagy a kísértés, mert anya egész nap dolgozik.
Megint rezeg a telefon, két üzenet jön, aztán rövid szünet, majd megint üzenetek, több, egymásba érnek, bele is zavarodik a számolásba. Ez nem jó rezgés, nem csiklandozza alul, ettől inkább hányingere lesz. Anya azt mondta, minden csoda három napig tart, az első hármat igazolta is, de tévedett, az ő pucér fotója nem csoda, nem három napig röhögnek rajta a többiek, hanem már három hete folyamatosan. Anya nem tudja, hogy ő itthon ül ahelyett, hogy bent lenne a suliban. Ha tudná, megtépné, mert anya azt akarja, hogy tanuljon, hogy könnyebb élete legyen, mint neki volt.
Három hét alatt matekból befejezték az elsőfokú egyenletrendszereket, megírták a témazárót is, és most nem az övé lett a legjobb, mert ő ott se volt. Az igazgató még nem értesítette anyát, pedig már biztosan összegyűltek az igazolatlanok. Ha betölti a tizenhatot, beáll a gyárba anya mellé, akkukat szerelnek össze, anyának estére megdagad a keze és a lába. Meg fogja tépni, ha kiderül. Azt akarta, hogy ő legalább szakmunkás legyen, ne betanított. Amikor a képeket meglátta, akkor nem tépte meg, csak lekevert neki egy pofont, hogy hagyja abba a bőgést. Elmúlik, ezt mondta, meg hogy egyen egy csokit, mert a csoki anya szerint minden szomorúságra jó, de főleg akkor segít, ha ki kell várni, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Anya már régóta vár, azért olyan nagydarab, hogy alig fér be az ajtón, és a távolsági buszon is másfél helyet foglal el. Persze szerinte nem a csoki a hibás, hanem ilyennek született, nagymama is kövér, és a dédmama is az volt. Viszont aki nagydarab, az nem küldözget magáról pucérkodós fotókat. Hogy nem ő küldte? Csak hagyta, hogy lefotózza valaki? Nem hagyta, de mégis? Aki nagydarab, azzal jobb, ha nem történnek ilyenek.
A legutóbbi hónapban podcastot hallgatók százalékos aránya teljes népességre vetítve Forrás: Reuters Institute for the Study of Journalism - University of Oxford
A telefon most mozdulatlan, erőt gyűjt, de hamarosan újrakezdi. Berepül egy poloska, körbezúg a szobán, és megállapodik az éjjeliszekrényen. Jó lehet poloskának lenni. Azokat is utálja mindenki, mégsem zavartatják magukat. Ő viszont nem megy be a suliba soha többé. Ha átvennék egy másikba, akkor megúszná az akkumulátorokat, viszont ahhoz el kéne mondani anyának az igazolatlanokat. Vagy ki kéne várni, amíg szól helyette az igazgató.
A csoki az éjjeliszekrényen van, egy zenélős dobozban. Saját márkás, anya szerint az a legfinomabb. Feláll, hogy törjön pár kockát a várakozáshoz, közben a combjával lesodorja a párnát. A poloska most a doboz tetején mászkál. Rátessékeli a telefonra, az ablakhoz lép, hogy lerázza a játszótéri fák tetejére, de a telefon kicsúszik a tenyeréből. Pattan az ablakkereten, egy pillanatig mintha kifelé indulna, végül befelé dől, koppan a radiátoron, és tompa puffanással megáll a bordó padlószőnyegen. Lehajol érte, megfordítja. A képernyő megrepedt, még épp látja, ahogy kikapcsol. Közben a poloska kibontja a szárnyát, néhányszor nekicsapódik az ablaküvegnek, aztán kirepül a zuhogó napsütésbe, és nem hagy maga után mást, csak egy egészen enyhe szagot.
Író, biológus. 1976-ben született Budapesten. Az ELTE biológus szakán végzett, immunológiából doktorált. Dolgozott középiskolai tanárként, tudományos kutatóként és szakíróként. 2014 óta publikál verseket, novellákat, tudósításokat és műfordításokat. A József Attila Kör, a bécsi Kollektiv zum Sprachwechsel írói kör, valamint a Szépírók Társasága tagja. Legutóbbi, 7. önálló kötete Teréz, vagy a test emlékezete címmel 2019-ben jelent meg.
2005-ben hoztam létre a Hibaista Csoportot, melyben a hibákat és véletleneket előtérbe helyező kísérleti fotográfiával foglalkoztunk, 2015-ig aktívan publikálva munkáinkat. A későbbi, alapvetően dokumentarista, saját privátszférámból táplálkozó munkáimban is megőriztem a kísérletezésre való nyitottságom, a fotográfia határait kereső kíváncsiságomat.