Az ágyon fekve bámulom a plafont, lelki szemeim előtt pörög a lájkszámláló, egy szívecske, száz szívecske. A telefon arccal lefelé nyugszik az éjjeliszekrényen, nem akarom nyomogatni, nem akarom megnyitni az appot, ha kibírom, csak vacsora előtt vetek rá egy pillantást, addigra kiderül, mekkorát megy a videóm.
Hetek óta lankadatlanul gyártom a felvételeket a lányokkal közös oldalunkra, de nem vagyok elégedett. Mi az, hogy nem vagyok elégedett, szenvedek. Pedig komolyan vettem a feladatot, megnéztem és elolvastam tucatnyi segédanyagot, hogyan mutasd a kamerának a legjobb arcodat, hogyan légy csúcs a kamera előtt, hogyan mondd meg nekik a tutit két percben, és így tovább. Azt túlzásnak érzem, hogy beruházzak, állványt vegyek, meg mindenféle felszerelést, ilyen fokú profizmus nem illene a természetes imidzsemhez. De hogyan lesznek a videóim természetesek úgy, hogy közben jól is nézzenek ki?
1. kép: Urbán Ádám - Odyss Contortion Mongóliából a Fővárosi Nagycirkuszban, 2020
2. kép: Urbán Ádám - Emlék a jövőnek, figyelmeztetés a jelennek, 2020
A videózást az is megnehezíti, hogy ritkán vagyok egyedül itthon. Fényképezni és szöveget írni lehet csendben, szinte észrevétlenül, nem véletlen, hogy ebben vagyok jó. De nagyon nehéz úgy felvenni a kis videódat, hogy zörögnek a szomszéd szobában, és bármikor rád nyithatnak, még ha meg is kérted őket, hogy hagyjanak békén. Iván, mondjuk, nem jön ki a hálóból, mióta depressziós, a gyerekek meg suliba járnak, de délelőtt képtelen vagyok kamerázni magam, rekedt a hangom, az arcomon meg legalább tizenegyig látszanak az alvás nyomai. Bevállalhatnám ezt a párnapuffadtságot, lehet, hogy ezt kéne tennem, hiszen online jelenlétemnek évek óta ez a lényege, a közvélekedés szerint nem szép, nem esztétikus részletek felvállalása, az erről való vicceskedő elmélkedés, a védjegyemmé vált önreflexív jópofizás, amit persze nem én találtam ki, de sajnos lebénít az a sokkoló felfedezésem, hogy a videó nagyítóként működik, és sokkal több kedvezőtlen részletet is megmutat belőlem, mint amennyit beterveztem. Nem tudtam, mert a fürdőszobatükör nem mutatta, hogy a fogaim ilyen nagyok és ilyen ostobán állnak a számban, nem tudtam, hogy az orrom megnőtt, nem tudtam, hogy az arcom lefelé folyik, és azt sem tudtam, hogy bizonytalanul szólalok meg, ugrál a hangom, beszéd közben lihegek, ha pedig a szavakat keresem, akkor görcsbe áll az állkapcsom, és úgy nézek ki, mint egy bulldog.
A többieknek láthatóan nincsenek kétségeik, bevállalták és nyomják. Mara elkezdett egy sorozatot Mit üzen a cuccom? címmel, ami elég jól megy. Laura politikusnők-paródiájára tízezrek kattintottak, a Nők egymás között is borzalmasan népszerű. Az én influenszerkarrierem viszont, úgy érzem, ezekkel a hülye videókkal fog véget érni.
Az online tartalomért fizetők aránya a teljes lakosság tekintetében 2020-ban (20 vizsgált országban)
Forrás: Reuters Institute for the Study of Journalism - University of Oxford
– Rosszul vagy? – kérdezi a lányom. Átmászik rajtam egy könyvvel, ha jól látom, a Bovarynét olvassa.
– Ez a videózás tényleg nem nekem való – mondom egy idő után, ahogy egy érzelmileg stabil anya vall a gyengeségeiről a tizennégy éves lányának.
– Ugyan már – legyint Irén. – Csak gyakorolni kell.
Kinyitja a könyvét, a könyvjelzőnek használt képeslapot megismerem, két éve vette a saját pénzéből az amszterdami Rembrandt Múzeum ajándékboltjában.
– Nem nagy ügy időnként kudarcot vallani – mondom az iménti érzelmileg stabil anya végtelen nyugalmával.
– Biztos jók a videóid – mondja a lányom, miközben kikeresi a következő fejezet elejét. – Én egyet sem néztem meg, de a Dóri mondta, hogy az anyja szerint zseniálisak. Meg a Hanna anyja is nagy rajongód.
– Hűha.
– Szóval ne szenvedj. Tudod, mosolyogni kell, mert attól lelkesebbnek látszol. Légy önazonos, és ne érezd magad szarul, mert azt rossz nézni. Tartsd a szemkontaktust, húzd ki magad, ügyelj a világításra, ügyelj a háttérre, stabil helyre tedd a gépet, ne legyen háttérzaj, meg ilyenek.
– Te ezeket honnan tudod?
– Jézusom, anyu, ezeket mindenki tudja.
– Akkor jó – mondom, és felülök. Fel kéne kapcsolni a villanyt, le kéne ereszteni a redőnyt.
– Egy mikrofont azért vehetnél – teszi hozzá Irén. – Nem én mondom, hanem a Dóri anyja üzeni. Vagy a Hannáé.
Mán Várhegyi Réka író, szerkesztő. 1979-ben született Szászrégenen. Első kötetével, a Boldogtalanság az Auróra-telepen című könyvével 2014-ben Horváth Péter irodalmi ösztöndíjat és a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat nyert. Azóta további két kötete (A szupermenők. Szabó Marcellina titkos naplója; Tilos az Á Könyvek, Bp., 2015 és Mágneshegy; Magvető, Bp., 2018), valamint öt gyermekkönyve jelent meg. Legutóbb, 2021-ben Erzsébetvárosi irodalmi ösztöndíjat nyert.
Urbán Ádám gimnazista korában kezdett el érdeklődni a fotográfia és a fotóművészet iránt. Címlapfotók, lemezborítók, illetve divatfotók készítése mellett hazai és külföldi elektronikus zenei bulikról és techno partikról is tudósított. Faludy Györgyről és feleségéről készített, nagy visszhangot kiváltó aktfotósorozatával országos ismertségre tett szert. Az Aszódi Javítóintézetben született fotóiból 2018-ban album jelent meg. Immáron tíz éve fotózza a Fővárosi Nagycirkusz, a hozzá tartozó Művésztelep, illetve a Baross Imre Artistaképző eseményeit. 2019-ben Balogh Rudolf-díjat nyert. A Magyar Sajtófotó Pályázaton tizenhárom alkalommal díjazták, tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, a RANDOM és PICTORIAL COLLECTIVE művészeti szervezetnek.
