Mintha siratóasszony kántálna elöl, a jobb első harmonikaajtó közelében. „Kuku menni, kuku meni, kuku menni, joj, joj, joj, kuku meni, kuku meni...”, hajtogatja vég nélkül valaki, úgy képzelem, fekete, csillámló fejkendőben. Nem látok belőle semmit, hiába pipiskedek a fejek fölé, csak találgatom, hogy helyi bunyevác vagy boszniai menekült-e, esetleg koszovói.
Dugig van a sínbusz. Egymáshoz nyomódnak az utasok, jobb lenne a lépcsőn ülni, kilesni a semmibe az ajtó rései közt.
Vaksötét, a ludasi pusztában mindig meglassulunk, nem bírják a sínek a negyvenes tempót. Hússzal se döcög Szeged felé, csattan minden illesztésnél a régi, egyterű kaszni. Néha megállunk, nem tudni, miért, messze még a határ. Időben, nem távban. Megéled aztán a dízelmotor, dízelszag szivárog alulról, meg otthonos, égetett avar valahonnan. Az ülést borító plüssnek meg fémes szaga van, az ínyemben érzem az ízét, az is tele emberrel.
A tömeg unottan hallgatja az öregasszony monoton siránkozását a hidegben. Megfásult magabiztossággal jobban hisz saját bajában. Mint egy öreg bükk, nem engedi át a siránkozó fényt, nem hagyja maga fölé nőni a magoncot.
1. kép: Stalter György - Budapest, 1987
2. kép: Stalter György - Ukrajna Határátkelő, 1990
Mégis, mintha színházban, a kitartás végül kevés figyelmet követel magának, alamizsnát. „Kuku meni, kuku meni...”, fölerősödik az idegen, steril mondóka. Hallani, ahogy megtörik, hajlongni kezd a hang teste. Most már reméljük, tényleg valami nagy, valami igazi baj történt vele, nem csak meglopták. A széksorok közt álló utasok átveszik a hullámzást, találgatják, mi történt, addig is telik az idő.
Hirtelen megnő a feszültség. Megállunk a horgosi vasútállomáson, a határon. Gyorsan elfelejtik az öregasszonyt, pipiskednek, azt lesik, a reflektorok fényében melyik határőr arca tűnik föl. „Hitler, Hitler!”, kiabálja egy magyarországi nő. A pesti buszról ismerem, aranyfoga van elöl, de lehet, azt is csak képzelem. „Jaj, Hitler, Hitler, Hitler!”, szalad végig a tömegen az új mondóka, felváltva a kukumeni zsolozsmát.
És megjön Hitler, fölrántja a sínbusz ajtaját a magas, pengearcélű, hidrogénszőke szerb vámosnő. Erősen sminkelt.
Behatol a tömegbe.
Ki gondolta volna, hogy ennyi hely van még ember és ember, csomag és csomag között. Akár egy gázlómadár az éles nádban, oly magabiztosan járkál köztünk. Csőrével odavág a megvillanó apróhalra. Beletúr a táskába, közönyösen kiemel valamit. Elveszi az útlevelet. Az utolsó oldalra beleírja örökíróval, tollal, mennyi büntetés, mennyi vám jár a csempészett áruért. Visszaadja a passzust, leszállítja az utast, aki mostantól csempész. Mehet fizetni az állomásra.
Aztán megunja az előjátékot, mint a szél, ami elejti a papírsárkányt. Kiterel, leszállít mindenkit. Nemhiába ő a Hitler.
A sínek mentén sorakozunk a reflektorfényben, lábhoz tett, nyitott csomaggal. Talpfáról talpfára lépdel, mindenkitől elvesz valamit, mindenkit megvámol, életművét az úlevelek hátsó oldalán hagyja.
Nem megfelelő lakáskörülmények között élő egyszülős családok aránya országonként.
Két boksz cigaretta van a táskámban, apám katonatáskájában, aminek bőröve már régen lehámlott. Két karton cigaretta, a Nenámtól kapott márkán vettem Szabadkán, a trafikban. Vegyél cigit, mondta, Szegeden, a Marx téren a duplájáért el lehet adni a cigányoknak, akik mindig azt mondogatják, hogy „cigicigicigicigi...”. A cigányoknak, a Marx téren, így mondta a Nenám. Ha sokat fordulok, megvehetem végre a kézicipőt.
Hitler viszont menthetetlenül közeledik a két karton cigarettámhoz, amit majicába, pólóba tekertem otthon, hátha úgy nehezebben találja meg a vámos. Hiába.
Hitler (az egyenruha névtábláján Јовановић) bele se néz, csak beletúr a táskámba, apám régi katonatáskájába. Rutinosan átforgatja a kollégista kamasz ruháit, fagyasztott ebédjét, a könyvek között kecsesen átsiklik a keze, és kitapogatja mind a két bokszot. Jöhet a vám, a beírás.
De Јовановић Hitler ma valamiért engem választott. Tudtam, éreztem pontosan, mind a két kartont kitapogatta, mégis csak egyet emelt ki a táskámból. Kicsomagolta, a pólót a földre hullajtotta. A túlsminkelt, hidrogénszőke vámosnő ma félig futni hagyott. Valamiért kedves volt hozzám, csakis hozzám.
Holnap mehetek a Mars térre, hogy kijöjjek nullára.
Balogh Rudolf-díjas fotóművész, a hazai kortárs szubjektív dokumentarista fotográfia egyik ismert alakja. A sajtóban különböző lapoknál fotóriporterként, fotó-rovatvezetőként és képszerkesztőként dolgozott évtizedeken keresztül. Feleségével, Horváth M. Judittal több mint tíz évig fényképezték Magyarország cigánytelepeit és a pesti gettósodó kerületeket. Közös fotóalbumuk a Más Világ (1998). Évekig dokumentálta a nyolcadik kerület eltűnő mikrokozmoszát, elnyerte vele a Budapest Fotográfiai ösztöndíjat, ez a munkája Város a városban (2010) címmel jelent meg. Az NKA Collegium Hungaricum Moholy-Nagy László ösztöndíjjal Berlin „nyolcadik kerületéről", Neukölln városnegyedről készített fotóesszét. Idehaza és külföldön számos egyéni és csoportos kiállításon mutatja be fotóit.
