– Amikor olvadni kezd a hó a hegyen, megindulnak a csermelyek a völgybe, és sorra pattannak el a jégfésűk a sziklákon, ahol zuhogni kezd a víz. Zenél a pattogó jég, tudod?
A „jégfésűt” szerette hallani a legjobban, várta, hogy a nagyapja odaérjen a szóhoz. A lehetségesnél is hosszabban ejtette a magánhangzókat, amitől érezni lehetett az elpattanó jég kínját olvadáskor.
Vajon meddig halljuk még a hallottaink hangját és a lehetségesnél hosszabb magánhangzókat, mint a visszhangot? Mikor enyészik el az időben?
Majd az én emlékezetemmel – gondolta, és nyelt. Még jó, hogy hozott vizet. A kupé száraz levegője irritálta a torkát. A vonaton rajta kívül alig voltak. Találgatta, mikor haladnak át a határokon. Ritkás erdőfoltok, csomagolóüzemekkel és raktárakkal teleépített külvárosok, üres földek suhantak el mellette. Egy-két nyugdíjas szállt fel és le, fájdalmas mozdulattal indultak neki a pályaudvarok fogadócsarnokának.
1. kép: Varga Gábor Ákos - Cím nélkül, Istria, 2005
2. kép: Varga Gábor Ákos - Cím nélkül, Róma, 2018
Egy ideje, ahogy az állomásnevekből sejtette, már a nagyapja szülőföldjén utazott. Soha nem járt erre. Sokáig nem lehetett, amikor meg már lehetett, nagyapa nem ment már sehová. Még a halála előtti évben megkérdezte, nem nézné-e meg mégis ennyi év után a szülővárosát. Mehetnek repülővel is, tette hozzá. Egy óra csak.
Nem válaszolt. Neki háttal tett-vett. A műhelyben töltötte az életét, így az lett a világ. Ha máshol tölti, egy irodában vagy egy könyvtárban, hát az lett volna az. Akik ismerték, azt mondták, körülötte minden elrendeződik, mint a Nap körül. Úgy, háttal állva válaszolt.
– Nem tudnék már felmenni a hegyekbe, fiam. Anélkül meg nekem már csak itt magamban van hazám.
A mondatot mindketten hagyták leesni, mint a szárnyaszegett madarat. Vergődött még egy darabig a padlón, aztán a nagyapja elmesélte, hogy milyen bogyókon és gombákon lehet megélni, ha az ember a hegyen ragad. Utána másról beszéltek. Hirtelen halt meg, szerdáról csütörtökre virradóra.
Egy hét múlva ő már úton volt. Minden állomáson kinézett; a szokásos reklámok és feliratok mindenütt. Dél körül egy városban megálltak. Fél óra volt a továbbindulásig. Leugrott addig. Büfét sehol nem talált. Automatából vásárolt egy zacskó chipset és egy üveg vizet. Az üveg olyan vékony műanyagból volt, mintha nejlonzacskó lenne, ahogy kinyitotta, elhajlott, és a víz végigfolyt a kezén.
A kiirtott esőerdők aránya 12%-kal emelkedett 2019 és 2020 között Forrás: Global Forest Watch
Az állomásépület előtti téren járókelők cikáztak, rohantak, toporogtak és andalogtak az üzleteknek otthont adó kollonádos csarnokban. Minden megszokottnak tűnt. Aztán, már a vonaton, beléhasított: nem látott gyerekeket.
Este ért a nagyapja szülővárosába. Ráismert a főtérre, olyan volt, ahogy elképzelte. Megvolt a szálloda is. De a fasor helyén, amelyben a nagyszülei először találkoztak, új negyed nőtt az évtizedek alatt. Reggel nekiindult a hegynek.
Ahol a háború előtti, töredezett térkép erdőt jelzett, ott tarvágás volt, a turistaház helyén rom. A bakancsa sárba süllyedt. A csúcs kéken, egykedvűen hajolt a város fölé, mögötte a hegylánc a távolba veszett.
Ahol ehető bogyókat sejtett, betért a bokrok közé, ám az ágak üresen nyúltak szerteszét. Két nap alatt jutott fel, menedékházat nem talált, jobb híján a romok közt, hálózsákban aludt. Az állatoktól jó ideje nem félt. Az embertől inkább.
Váratlanul ért fel egy szűk, furcsa szögben megtörő ösvényen. A zergék nyomai kivehetők voltak a sárban. Alatta ott volt a táj, amelyre mintha emlékezett volna, pedig nem ő emlékezett, hanem benne a nagyapja.
Innen indul hát neki a hó – gondolta. Szürke kövek, rohadó fenyőtörzsek, derékig érő bozót terült széjjel a csúcson a nyomott ég alatt. Erőltette a szemét, de a többi hegy hósapkája is hiányzott. Valahonnan felhangzott egy állat panaszos, hosszú üvöltése, egy másik csúcsról feleltek neki, máskülönben csönd volt, mint Delft látképén.
Lefelé lassabban ment. Fel-felnézett a szürke, üres sziklafalakra, ahol víznek kellett volna zubognia, a jég páncéljából kitörő éltető forrásoknak, amelyek majd patakokká szelídülnek a völgyben.
– A hegyen volt? – kérdezte a szálloda recepciósa, egy kedves, nyílt arcú, fekete fiú.
Bólintott.
– Mióta nincs hó? – mire kimondta, tudta, hiba volt. A fiú zavart arccal nézett el mellette.
– Soha nem volt – nyögte ki, aztán hozzátette, hogy három éve van itt, máshol született, de onnan eljött.
– Nem volt víz – tette hozzá.
Író, képzőművész. 1974-ben született Budapesten. Gyerekkora óta festőnek készült. 1999-ben debütált prózaíróként és költőként a Lyukasóra című folyóiratban. 2002-ben a Fekete Zongora kiadónál jelent meg verseskötete Az őszön egy rőtbarna komondor borongol keresztül címmel. Első regénye Az Andalúz lányai címmel 2014-ben jelent meg. A kötet egy tervezett trilógia első része, amelynek második része 2017-ben Dorka könyve címmel, a záró kötete pedig a Hóesés Rómában címmel jelent meg a Kalligramnál. Emellett 2018-ban kiadták fotográfiatörténeti munkáját is Magyar fotó címmel. Az írásnak szentelt másfél évtized után 2015-ben kezdett újra festeni. Célja egy olyan világ megalkotása, amelyben a különféle prózai munkákból összeálló gigantikus regény és a képzőművészeti munkák egy része egy struktúrát alkot.
