Meglepődtem, amikor meghívást kaptam a Zöld Istállóba. Megtiszteltetés volt, ezt nagyjából mindenki tudta körülöttem, és én is sejtettem, noha ebben a pillanatban nem voltam felkészülve rá, hogy rögtön elinduljak, de Zsoci győzködött, hogy ez egyszeri lehetőség, vétek volna kihagyni. Délután megvettem a jegyet Reykjavíkba, aztán másnap már a reptéren voltam, beszálltam egy kisrepülőbe, felszállás, három óra, ebből egy a tenger felett, néztem az ablakból, ahogy gőzölög. Senki sem várt a reptéren, de a meghívóban elég pontosan elmagyarázták, hogy merre kell mennem.
Amikor megadtam a címet a taxisnak, bólintott, és rálépett a pedálra, és elindult a riksa. Elmagyarázta, óvatosan kell mennünk, mert olyan érzékeny a vegetáció, hogy már egyetlen keréknyom is évtizedekre tönkrevághatja. Zsoci biztos volt benne, hogy nagyszerű élmények várnak rám, bár azt is megjegyezte, hogy ha esetleg nem jutok el a Zöld Istállóhoz, az se baj, a lényeg, hogy az országban vagyok. Lassan haladtunk, de a taxis nem idegelte magát. Nyugodt nép az izlandi, már több mint ezer éve éldegélnek ezen a lávaszigeten, a vízszintesen zuhogó esőben, az arcukba vágó hűs szélben. Fura, hogy éppen itt épült meg a Zöld Istálló, már csak azért is, mert errefelé egyébként nincsenek lovak. Vagyis nem nagyon.
1. kép: Papp Elek - Welcome, 2019
2. kép: Papp Elek - Partra vetve, 2016
Elértünk egy kereszteződéshez, jobbra fordultunk. Mentünk a kopár tájon, felhős volt az ég, néha bejelzett a nap, az fájt, majdnem annyira, mint otthon, persze otthon ki se lépünk ilyenkor. Aztán újra szemerkélni kezdett, mintha pernyét is láttam volna, nem csoda, annyi itt a vulkán. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy valaha is meghívást kapok a Zöld Istállóba, főleg nem most, elvégre nagyjából sínen voltak a dolgaim, kezdett felfutni a párafarmom. Zsoci azt mondta, ez nem számít, bármikor meghívhatnak. Megkérdeztem tőle, hogy mit csomagoljak magammal, azt mondta, semmi különöset. Kíváncsi vagyok, hány riksás lehet Izlandon, nyilván a turisták miatt kellenek, de hát a határzár óta nincsenek errefelé turisták. Akkor meg miért?
Újabb útleágazáshoz érünk, a taxis balra fordul. Derengeni kezd a távolban egy épület. Talán istálló, talán zöld. Zsoci szerint évente csak egy tucatnyian kapnak meghívást. Kiszámíthatatlan, hogy honnan jönnek. Tavaly volt két kínai, egy filippínó, egy kanadai, egy amerikai, egy ausztrál, egy kanadai és egy szlovén. Ez csak nyolc, mondom. Igen, mostanában csökkenő tendencia tapasztalható. Zsoci szerint az a lényeg, hogy az előttem álló eseményre koncentráljak, én csak menjek, ő majd intézi addig a párafarmot.
Megújuló energiaforrások százalékos aránya a teljes energiafelhasználás tekintetében 2019-ben Forrás: Eurostat
Kiszállok a taxiból, felteszem a kalapom. Tényleg a parton vagyok, nem csoda, ebben az országban csak a parton van bármi is, aminek köze van az emberekhez. A taxis megkérdezi, hogy megvárjon-e. Azt mondom, nem kell. Zsoci mondta, hihetetlen, hogy pont engem hívtak meg. Véletlen? Vagy talán kiérdemeltem valamivel? Senki sem tudja. Elindulok az épület felé. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy milyen színű. Zöld, sárga, türkiz, szürke, bármi lehet. Furán süt a nap, furák a felhők. Nehéz megszokni. Most mi lesz? Mi van odabent, talán lovak? Milyenek az izlandi lovak? Tudnak beszélni? Mit fognak mondani nekem? Megkérdeztem Zsocitól, mire számítsak, de azt mondta, fogalma sincs. Mondtam, azt hittem, hogy képben van, azt felelte, persze, amit tudni lehet, azt tudja, de ezt nem lehet tudni. Óriási dolog, hogy beengednek Izlandra, a fenébe is! Hát kell ezt magyarázni? De azt senki sem tudja, hogy mi történik a Zöld Istállóban.
Megközelítem az épületet. A kapu rendesen be van zárva, sehol egy rés, ahol beláthatnék. Fúj a szél rendesen, egyenesen a tenger felől. Vajon miért pont én kaptam meghívást? Már azt hittem, sínen van az életem, a párafarm nemcsak pénzt ígért, de tényleg jobbá tudná tenni a többiek életét. Ez persze nem nehéz. De miért én? És mit csináljak, kopogjak be? Vagy kiáltsak? Esetleg várjam ki, amíg a kapu magától kinyílik?
Mintha csak meghallották volna a gondolataimat, mert ebben a pillanatban elhallgatott a szél, megálltak az esőcseppek a levegőben, és lassan, fenségesen kitárult a Zöld Istálló kapuja.
Bartók Imre író, műfordító, esszéista. 1985-ben született Budapesten. ELTE filozófia szakán végzett. Első regénye Fém címmel jelent meg 2011-ben. Azóta pedig nyolc újabb kötettel és további irodalomtörténeti munkákkal, gyermek- és ifjúsági irodalmi alkotásokkal, illetve számos tanulmánnyal, kritikával, esszével jelentkezett. Többek között Móricz Zsigmond-ösztöndíjat (2013), Hazai Attila Irodalmi Díjat (2016) és Horváth Péter irodalmi ösztöndíjat (2021) is nyert.
„ A jó kép: valószerűtlenül valós és valósan valószerűtlen.”
