ahogy halkan nyílik az ajtó,
és mintha egy darab éjszaka
lépne be, homlokán a verejték
csillagképei.
ahogy ujjlenyomata mindenütt
ott feketéllik, mint egy tetthelyen.
ahogy fejem a mellére hajtom és hallom
csákányok kimért csattogását, fúrók
duruzsolását és ahogy morzsolódnak
a türelmes kövek.
ahogy olykor, ebéd után, kávéval a kézben
– szigorúan tej és cukor nélkül – ülünk
a nappaliban, a napfény vastag hasábokban
árad be, tele has csöndje üli meg a szobát,
közben lassan táncol a levegőben a fekete por.
1. kép: Bánkuti András -Szénpor-Bányász, 1990
2. kép: Bánkuti András - Bányásznap, 1990
ahogy elképzelem, hogy most a bányák
gyomrában is ugyanez a nyugalom honol,
köhögés nem kapar, nyál nem csattan
a lusta, tömör, fekete földön. elpihen
a zúgás a fülekben és felszusszannak
a tárnák. közben arról álmodnak,
hogy évezredek múlva mennyire
gyönyörű bányató lesz belőlük,
és majd lassú délutánokon, mint szénpor,
cikáznak felettük a muslicák.
ahogy a kávéba kortyolok és meg vagyok
győződve, ha most felnyitnám a szótárt
a béke szócikknél, a lapok közül vastag
tömbökben áradna ki a napfény,
felkavarva a kávéillatot és a port.
ahogy grafitujjával bőrömre rajzolja
a jövő szénrajzait, a jóval nagyobb
házat, a jóval több szabadnapot.
ahogy még mindig érzem a számon
a csókokat, amiket húsz éve loptunk
az erőmű mögött, orromban ott dereng
a füst lágy, csípős, otthonos szaga.
Szegénységnek és szociális kirekesztettségnek kitettek százalékos aránya a teljes népesség tekintetében országonként (2020)
Forrás: Eurostat
ahogy tőzegmoha szakálla vörösre
dörzsöli az arcbőröm, leheletének
fűtőértékével a leghosszabb telet is
könnyedén kihúznánk.
ahogy pórusaiban büszkeséggel hordja
a föld alatti, kormos éjszakát.
ahogy ismeri a testem tektonikáját,
megérzi, hol bizonytalan a hús, ha
óvatlan, hamar beomlik, lehull
a mennyezet és víz önti el.
ahogy még mindig kívánom.
ahogy még mindig kíván.
ahogy még mindig úgy ölel,
mintha utoljára.
ahogy fölém hajol és pupillájából
több ezer láb mélység tekint vissza rám.
ahogy néha már olyan mélyen
bolyong bennem, félek, többé
nem tér vissza a felszínre.
André Ferenc költő, slammer, műfordító, szerkesztő, irodalomszervező. 1992-ben született Csíkszeredán. Eddig két önálló kötete jelent meg, a Jelenkor Kiadónál 2018-ban a Szótagadó, valamint egy verses gyerekmese a koronavírusról Bújócskaverseny címmel a kolozsvári Koinóniánál. Európai álomparalízis. Kepler könyve című munkatervével a 2021-ben Mastercard® Alkotótárs ösztöndíj első nyerteseinek egyike. Publikációi rendszeresen olvashatók a Könyves Magazin Alkotótárs aloldalán.
Fotóriporter. Számos szerkesztőségben dolgozott fotóriporterként képszerkesztőként, jelenleg a Digitális Fotó Magazin főszerkesztője. Képei megjelentek többek közt a New York Timesban, a Guardianben, a Business Weekben. 1983-ban a Nemzetközi Újságíró Szövetség a Sajtófotó Nemzetközi Mestere címmel tüntette ki. 1991-ben az Interpress fotópályázatán nagydíjat nyert. 1993-ban Balogh Rudolf-díjat és Pulitzer-emlékdíjat, 2010-ben Táncsics Mihály-díjat kapott. A Magyar Sajtófotó Pályázat és Kiállítás főszervezője. A Mai Manó Ház – Magyar Fotográfusok Házának alapítója.
