Az út szélén álltunk,
néztem a fémtáblán átvizesedett plakátokat.
Foszlottak,
és foszlottam én is belülről,
pergett ki ujjaim közül az idő.
Gyöngyözött az arcunkon a hajnal,
ott álltunk, szemben az éggel
meg azzal a fémtáblával,
amiről leszakadt már minden hirdetés,
a zsebünk végre tele volt pénzzel,
de nem tudtunk semmit sem venni rajta,
nem volt bolt az országúton,
és én már nagyon untam a szökést,
éhes voltam, vizes volt a kabátom, a gatyám,
pedig milyen boldog is lehet az ember,
ha végre szökésben van.
Nem könnyű szökésben lenni,
hosszú az út Pestről, gyalog,
minden irányba.
És mondom, hiába van tele a zsebed pénzzel,
egészen össze tud csavarodni a gyomrod,
ha csak gyalogolsz és fázol mindennap.
Hónapok óta magyarázta a Gyula,
hogy tud egy lakatlan házat Gyöngyösön,
ki van törve minden ablaka,
még az ablakkeretet is elvitte valaki,
biztos betüzelni,
de az nem baj,
mert ha nincs ablak,
simán lehet bármelyik szobában tüzet gyújtani,
nem fulladunk majd meg.
A nevelő még látta,
ahogy elindulunk a buszmegálló felé,
motyogott valamit, hogy minek
ennyi cucc a suliba,
és hogy ne magyarázzunk, szégyenek vagyunk,
húzzunk a szeme elől, és kiléptünk
az ajtón, és soha
nem értünk oda a megállóba.
A szegénység legfőbb jellemzője, hogy megsemmisíti a jövőt.
George Orwell
Néztem a sárban a lábnyomomat,
semmire se hasonlított, és azt is tudtam,
hogy senki se lépne bele, mert
nem könnyű szökésben lenni,
és hosszú az út gyalog bárhova.
Úgy álltunk ott a sárban,
mint akiknek nem tud megmaradni
semmi sem a kezében már,
néztük a mezőket,
a fák közé szorult a hajnal,
sáros volt a hajam,
a nadrágom a lábszáramra tapadt, és
hiányzott nagyon a Juli.
Bántam, hogy őt az otthonban hagytam,
de mit lehet tenni azzal, aki
nem mer megszökni?
A zsebünk tele volt pénzzel
és a bandzsa lányok személyijeivel.
Mert elég a Kökin megkérdezni,
van-e a lánynak zsebkendője,
aprója vagy cigije,
aztán amíg szóval tartom,
mögéjük áll a Gyula, és már
pattintja is fel a lányok táskáját,
flitteres pénztárcák,
virágos pénztárcák,
cipzáras, rongyos pénztárcák,
bandzsa lányok személyije.
A tenyeremet közéjük teszem,
simogatom az arcukat,
mikor észreveszik, hogy eltűnt a pénztárca,
biztosan sírnak.
A tenyeremre rakom a lányok arcát,
hordozom markomban a könnyeiket,
kicsorog az ujjaim között.
A zsebünk tele volt pénzzel,
fogtam a bandzsa lányok arcát
a személyiken.
Gyula lába folyton reszketett,
a nadrágunk tele volt hideggel,
addigra már annyira büdösek voltunk,
hogy nem engedtek fel a buszra,
tapostuk a sarat,
aznap éjjel az erdőben aludtunk.
Találtunk ott egy matracot,
nagyon megörült neki a Gyula,
de olyan nedves volt az a matrac,
mintha valaki jól telehugyozta volna,
átnedvesedett tőle a nadrágunk,
rettentően fáztunk.
A testem próbált belesimulni a földbe,
mintha mindketten halottak lennénk már:
ez a savanyú föld is meg én is.
Nem tud már magába fogadni az se,
hiába fekszem rá,
nem ment meg, nem takar el.
Hosszú Budapestről az út, gyalog, Gyöngyösig.
Gyula lába már tele volt hólyaggal,
nekem meg folyton csorgott az orrom,
szökésben lenni sosem könnyű dolog,
az ember zsebe hiába van tele lopott pénzzel,
az erdőben nincsenek boltok, csak szemét,
és erőszakolja a testet az akarás,
hogy érjünk már oda,
útközben sehol egy pékség,
kávét szerettem volna inni, feketét,
hogy marja a gyomromat.
Fájt már a korgástól, és folyton csak a hidegre
meg az ételekre gondoltam.
Gyula azt hajtogatta,
ha odaérünk a házba,
szerzünk majd mindent.
Berendezzük, mert viszünk föl lányokat,
onnan, az ablakból rálátni a városra, a gyárra,
a csajok bepisilnek majd,
ha meglátják a kilátást.
És azok aztán berendeznek nekünk mindent,
az ilyenek utálják az apjukat, utálják magukat,
elhoznak mindent nekünk majd otthonról,
csak a házig érjünk el.
“A KSH adatai szerint ma Magyarországon a 7 év alatti gyermekek 42,2 százaléka él szegénységben.” Csepeli György: A szegénység a digitális korban
Markoltam a zsebemben a lopott pénzt,
sohasem volt még ennyi nálam,
de olyan éhes voltam,
néha már arra gondoltam,
a számba gyűröm az egyik ezrest,
hogy legalább rághassak.
Azok a lopott, kék ezresek
legalább a kezemet melegítették.
Később mondtam is a Gyulának,
tömjük tele a cipőnket a pénzzel,
a papír melegít, szigetel.
Tapostuk az ezreseket, ötszázasokat,
és én folyton kiflikre gondoltam,
meg a kilátásra,
szorítottam a bandzsa lányok arcát
a személyiken,
és számoltam a lépéseinket.
Nem könnyű szökésben lenni,
mert sosem tudsz elég gyorsan menni
ahhoz, hogy magad mögött hagyhasd,
ami elől elindultál.
Lépkedsz, és azt gondolod, hogy úgysem találnak ránk,
mert ki az isten keresne bennünket épp Gyöngyösön?
mondta a Gyula, mikor már alig tudtam menni.
Aztán a házban kiszedtük a cipőnkből
az átizzadt, büdös ezreseket,
kisimogattam a padlón,
melléjük raktam a bandzsa lányokat.
Néztem a vagyonunkat.
Gyula meg a kéményt figyelte,
közben folyton vérzett a talpa,
mert a marhája levette a cipőjét
és mezítláb mászkált a porban,
a szemét meg, ami szét volt szórva a házban,
tele volt üveggel.
Mondtam neki, hogy köpjön rá,
majd a nyál segít a seben.
Tizedik napja voltunk szökésben,
még nem tudtunk felvinni egyetlen lányt sem,
sántított és félt a Gyula, mert
meg volt győződve róla,
hogy az otthon igazgatója
a gyárkémény tetejére fog felmászni,
és onnan néz majd utánunk távcsővel.
Nem mert az ablakba állni,
tele volt kiflivel a szám,
és bámultam az üvegtelen ablakból
a gyárat, ahogy a kéménye
füsttel oltotta be az eget,
szürke lett a reggel,
az ég meg, mint aki hányás előtt van,
csak szürkült az arca,
savanyú szaga volt a párolgó földnek,
és jó volt azt érezni,
hogy itt és most ért véget minden.
Hogy innen már nincs hova.
Hogy innentől már nincs is több idő.
Kilép az ember az életből, megáll minden,
csak a füstöt oltja bele az égbe a kémény.
Semmi más nem mozdul.
Nem mozdult a Gyula.
Álltam az ablakban én is.
Láttam én, hogy nem is szuszog,
tudtam én, hogy innen nincs tovább.
De arra gondoltam,
ha nem mozdulok,
ha csak a levegőben a füst mozog,
akkor állva marad minden.
Bámulok kifelé az üvegtelen ablakon,
a gyárat látom,
ahogy a füstje markolja a földet és az eget,
kezeivel engem keres,
nyomaimat tapogatja a porban.
Pedig messze van már minden,
messze vagyok én is.
Az ujjaim közül kipereg
a marék föld.
Költő és drámaíró. Három verseskötete jelent meg, legutóbbi címe Halott nők. Első színdarabját 2013-ban mutatta be a Szerb Nemzeti Színház.
A mélyszegénység nem marginális probléma: az ország negyede-harmada érintett. Nagy kihívás tehát (a hajléktalanságról szóló) klisék nélkül, a képen szereplők méltóságát és jogait tiszteletben tartva bemutatni a témát. A környezetszennyezés témáját nem választottam, hanem szembejött; ezernyi formája van.
1
Törekszem arra, hogy megmutassam, milyen állapotban van a mai Magyarország: az ízlés, a morál, a jövőképek és a lehetőségek szempontjából. Döbbenetes, hogy milyen fokú a szegénység és a kilátástalanság, és hogyan dehumanizálják vagy kriminalizálják a szegényeket.
2
3
