Anna szerette az elhagyott állomásépületet, biztonságban érezte magát. Mióta a telep elnéptelenedett, úgy érezte, ez az egyetlen hely, ahol nem érheti semmi veszély. Persze azt is tudta, hogy csak addig maradhat, amíg az elásott konzervek engedik. Vagy addig, amíg a kormány nem engedi el az utolsó szolgáltatását is: hogy a kiemelt kutaknál még fel lehet venni a heti vízadagot. A konzervekből, amiket még Dóra, a lánya ásott el, még volt rengeteg. Dóra. Anna lehunyta a szemét. A szép Dóra, a vakmerő. Aki épp tíz éve, a 2040-es járvány idején halt meg, miközben mások életét igyekezett menteni. Ha élne, se tudnám, mi van vele, vonta meg aztán Anna a vállát. Mindenki magáért felel. Mindenkinek magának kell megküzdenie a vízért! Anna titkos kútját a blokkházak mélyén valami malőr folytán elfelejtették kiiktatni a hálózatból, miután a telep kiürült, így rendre érkezett oda pár liternyi víz. Néha zavaros volt, fémes, a csatornarendszert már réges rég feladták. Amúgy is csak az őrültek és az életképtelenek maradtak meg a vidéken az aszályok és a tornádók miatt. Anna a hatalmas vas oszlopokban és a magányában bízott.
Ez az év, kimondottan a március, számomra az a 21. század kezdete.
Barabási Albert-László
Évek óta nem is beszélt senkivel. Kiben bízott volna? Az első években irtózatos volt a nyüzsgés! Akinek volt pénze, annak minden jutott, akinek csak kevés, eladta azt a keveset is. Családi ékszerek vándoroltak egy másfajta családhoz, aztán az ingatlanok kerültek más névre. Ám amikor már a gazdagoknak sem jutott semmiből, elszabadult a pokol. Anna csak onnan tudta, nincs egyedül a Földön, hogy a kis zsebrádióján - melynek elemeit szerencsére napfénnyel töltötte - olykor be tudta fogta a Törzs híradásait, hogy épp mikor lesz vízszolgáltatás. Illetve hogy éppen hol és milyen feltételekkel lehet részt venni a K-VÍZ-en. Melyen fürdési és mosási lehetőségért játszanak, valamint olykor random nyerteseket is kisorsolnak a regisztráltak, azaz a még élők közül. Anna aznap sehogy se tudta befogni az adást, hiába ágaskodott, hiába emelte a feje fölé a készüléket. Csüggedten elindult volna a tömbjéhez, mikor a férfi melléje lépett. “Ideadja a rádiót”, kérdezte, és Anna még sokkosan át is nyújtotta neki. Valahogy ösztönösen megbízott az idegenben, holott ha a rádió elvész, ha elrabolja tőle, neki vége, végképp elzáródnak előtte a túlélés esélyei. “Mit keres itt, ahol a madár se jár”, nézett a férfi Anna szemébe, és Anna váratlanul elnevette magát.
Összesen 640 millió gyermek számára nincs biztosítva a megfelelő lakhely.
“Milyen rég nem hallottam ezt! Persze, hiszen már madarak sincsenek. Csak egy-két dögevő”, rázkódott össze. “Régóta figyelem magát” szólt a férfi, én ugyanis a másik épületben élek. De ugyanarra a kútra járunk. És ugyanazt az elvermelt konzervhegyet fogyasztjuk.” Anna megszédült. Ez a férfi megeszi az ő életét! Belőle él, a jövőbeli testéből. “Maga eleszi az életemet” szólalt meg a férfi, és Anna komolyan megijedt, “de nem baj, irtó öregek vagyunk már, amíg kitart, kitart, nemigaz?” Anna összeszorította a száját. Kiabálni akart, verekedni, küzdeni. Épp nekilendült volna, amikor a férfinak mégis sikerült befognia a K-VÍZ-t. Aznap különösen rossz volt a vétel, a férfi meg is jegyezte, hogy a Kormány kezd teljesen lezülleni, a piszkos munkát a Törzsre és a K-VÍZ csapatára hagyja, hamarosan itt a vég, leáll minden. “Emlékszik, milyen volt, mikor még voltak tavak? A Balaton!” Anna szeme elhomályosult, “Imádtam Csopakot! Annak idején a tejes kitette az üvegeket a házak elé, és én meg a szerelmem elloptuk, és megittuk a nádasban!” “Ezt mi is csináltuk” sóhajtott a férfi. “És milyen jó volt a tengereken! Egyszer egy katamaránnal viharba kerültünk, a feleségem olyan rosszul lett, hogy nem bírt felkelni a padlóról! Micsoda víztömeg mozdult, te jó ég!” “Ilyen velem is volt, nevetett Anna, “bezöldült a fejem, mint a képregényhősöké, a férjem András majdnem a nevetéstől fulladt meg!” Elmerültek az emlékeikbe. “Micsoda nyarak voltak régen, váltott sírósra Anna hangja. “Látja, most is nyár van, július, és itt állunk sapkában, kabátban, máskor meg majd elolvadunk télen, száraz az ajkam, zihálok!” “Régen nyaranta, ilyenkor, hogy lassan dél lesz, szisszent már a sörösflakon, gyöngyözött a kóla palackja! A feleségem élt-halt a Pára nevű sörért!” “Nekem is az volt a kedvencem” mosolygott el Anna, és furán nézett a férfira. A rádión ekkor recsegve meghallotta a saját nevét. “Nyertem” állt földbe gyökerezett lábbal. De a férfi nem kevésbé döbbenten nézett rá. “Anna, te vagy?! Ez nem lehet igaz!” Anna nem értette. Csak pár perccel később, mikor a férfi már nagyon feldúltan magyarázta, hogy ő az, ő András, Anna férje, a partról, a katamaránról, a kerthelyiségből. “Együtt túljutunk ezen”, mondta a férfi, a rádiót - hátha az ő nevét is kisorsolják - még mindig magasra tartva. “Nem ismerem magát” nézett mereven maga elé Anna. És a nyereményére gondolt.
A mélyszegénység és a digitális leszakadás a szememben ugyanannak a problémakörnek a részei, hiszen a szegénység a legfőbb oka annak, ha valaki nem tud lépést tartani a fejlődéssel. Városi emberként pedig a legszembetűnőbb dolog számomra a légszennyezés és a szemetelés - ezek egyszerűen mindenhol szembe jönnek.
