„Pályakezdő kozmetikusként kerültem a fővárosba. A budapesti pörgés, a világ elvárásai és a nők közötti létben botorkáltam. A vendégeim mindent elmeséltek, én pedig minden alkalommal magamra öltöttem a végzettség nélküli terapeuta szerepét, hogy egy olyan helyet biztosítsak számukra, ahol önmaguk lehetnek. Egymás bizalmasai lettünk, de a nekik való megfelelés kényszere rövid időn belül átvette az irányítást. Örökös álarcok, meghasonulások jellemezték a hétköznapokat. Az évek alatt szerzett tapasztalataim során ráébredtem: az érzéseinkről beszélni nem szégyen, a sírás nem gyengeség, a bizalom ajándék, másokat húsba vágóan kritizálni felelősség. A számos történetből levont konzekvenciáknak köszönhetően
rengeteget tanultam magamról és másokról a szolgáltató szektor falain belül.”
A Tarandus Kiadó gondozásában megjelenő kötet alapját az őszinte beszélgetések adják, melyek megmutatják a kozmetikus szakma azon oldalát is, amivel ritkábban szembesülünk: a vendégek meghallgatása, az időpontegyeztetés kihívásai, a szépség fogalmának sokszínűsége, a notórius késők tábora, az árak meghatározása. A könyv mindezekbe bepillantást enged Kiss Henrietta szűrőjén keresztül, ahogy írja: „Titkokkal teli, őszinte beszélgetések tapasztalataival, és az évek alatt elsajátított készségekkel íródtak a sorok”.
„A környezetemben élő nők ügyeltek a külső megjelenésükre. Az apai nagymamámat mindig beszárított hajjal, kirúzsozva, gyöngysorral a nyakában és körömcipőben láttam. Az anyukám fiatalon szült, és már nagyon korán kenegette magát. Ő az a nő, aki a megelőzésben hitt, akinek a mai napig irigylésre méltóan szép és fiatalos bőre van. De genetikai örökség is: a nagymamámnak is gyönyörű, hamvas és ránctalan bőre volt. Varga mama nem festette a haját, nem sminkelt, otthonkát viselt.
Egyáltalán nem adott a külsőségekre.”
A személyes sorok a magánélet kihívásait is bemutatják: a költözéssel, álláskereséssel, a kisvárosból Budapestre költözéssel, a csendes hétköznapok utáni nyüzsgő világgal. Majd idővel már a munka állította feladatok elé a kozmetikust.
„Sokszor nem tudtam, mit várnak tőlem, hogy mit kellene mondanom, hogyan kellene reagálnom. Őszintén, tanácsokat osztogatva, vagy csak együttérzően, hallgatólag. Úgy éreztem, a legtöbb esetben hamar ráéreztem, de ehhez hasonulnom kellett hozzájuk. Mindenkihez egyenként.”
„Sokat köszönhetek azoknak a nőknek, akik betekintést engedtek életük meghatározó és apró részleteibe. A tartalmas és őszinte beszélgetések során nagy fejlődésen mentem keresztül emberileg, de időközben nyomom veszett kozmetikusként. Túl magas volt a követelmény magammal szemben, és ezzel saját magamat szabotáltam. Barátnő, valamiféle társ, tanácsadó lettem, akivel mindent meg lehetett osztani, akinél nyugodt szívvel lerakhatták lelki terheiket. Mindvégig ezt akartam, hogy egy olyan helyet biztosítsak számukra, ahol lelassíthatnak, ahol kendőzetlenül, lelkiismeret-furdalás nélkül megoszthatnak velem mindent, de ez a fajta kapcsolat idővel a magánéletemre is hatást gyakorolt. Nemcsak a kozmetikában töltött idő alatt álltam rendelkezésükre, hanem már a hétköznapokban is. Kerestem a számukra megfelelő angoltanárt, takarítónőt, gyógytornászt, volt, akinek segítettem megszervezni a nyaralását,
mondván, neki erre semmi ideje.”
