Simon Márton: Még egyszer a magyar slamről (Hogy jöttem 4.)
Simon Márton

Simon Márton: Még egyszer a magyar slamről (Hogy jöttem 4.)

panodyssey panodyssey projekt simon_márton esszé

A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. A projekt során hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. 

„A magyar slam poetry mozgalom története nem egy történet, hanem annyi történet, ahány este emberek ennek a műfajnak az égisze alatt összegyűltek, bekapcsolták a mikrofont és le a villanyokat, hogy meghallgassanak valakit, valamit, egymást. Ennek a figyelemnek a története, vagyis elmesélhetetlen, mégis fontos és a szó legjobb értelmében véve: szép.” Simon Márton szellemi önéletrajzának negyedik részéből a magyar slammozgalomról tudhattok meg többet.

 

„Itt állok, mást nem tehetek.” Luke Skywalker

 

A magyar slam poetry mozgalom története egyszerre édes, keserédes, sőt sós és savanyú, mint egy izzadt homlok, amit éppen megcsókolunk boldogan a célvonalnál. Joggal izzadt, nagyot futott, hosszút is és szépet is, a legjobb – mert szörnyű – politikai klímában, egy rendmániás korban, egy legendásan élhetetlen földrészen, Kelet-Közép-Európában. Szűken számolva idén tizenkét éves sztori ez, valójában tizennyolc, vagyis mondható, hogy a magyar nyelvű slam idén lesz nagykorú, egyébként sem teljesen nélkülözi tehát az aktualitást végignézni rajta és/vagy elgondolkodni róla valamelyest. 

A magyar slam poetry mozgalom története egyértelmű sikertörténet, ami egy magyar Európa bajnoki címmel tetőzött be néhány éve, épp a pandémia előtt, a műfaj alapítójának, Marc Smithnek a jelenlétében, de ez csak a jéghegy csúcsa, az ív a 2012-es Pilvakertől a 2020-as COVID-ig húzódik, az események egy pontján volt olyan hónap, amikor tizenhat (16!) településen tartottak önszerveződő alapon magyar nyelven slam poetry klubot, egyrészt és főleg helyi erőkkel, másrészt a fősodorbéli társaság első, második, és harmadik nagy generációjának végtelen körutazásos részvételével (direkt nem írok egyetlen nevet sem, mert mindenkit nem tudok felsorolni, és akkor inkább tényleg senkit), meg persze volt ezer Trafó teltház, Ankert teltház, mittudomén milyen teltház, pontos tippem sincs, de ha nem állt ez alatt a bő tíz év alatt legalább 1500 ember előadóként a különböző színpadokon, és nem látott minimum 250 000 ember slamet élőben, akkor egy se (ráadásul ez nem egyszer tüntetéseken fordult elő, ami külön is büszkeség). Röviden: mindaz, amit a közösségi verbalitásigényből a nyomtatott irodalom évtizedek óta nem tudott kielégíteni, felrobbant, mint egy tartálykocsi benzin, és látható lánggal égett, ameddig ki nem nyírta egy diszkrét világjárvány. Európában nem nagyon történt sehol hasonló, talán a világon se. Hányan köszönhetik ennek a karrierjüket, megélhetésüket, életüket, mindent? Többek között jócskán én is.

A magyar slam poetry mozgalom története eközben szélsőségesen ambivalens történet is, konfliktusokkal és félreértésekkel zsúfolt, prókkal és kontrákkal terhes, volt belőle politikai hátterű botrány, lett a slamből varázsige és szitokszó, megtalált minket a szélsőminden, hány zenész, író, pszichológus, tanár mondta, hogy végre, és hányan, hogy menjünk nyugodtan a f-szba. Láttunk a rajongókon és érdeklődőkön túl unatkozókat, betévedteket, műkedvelőket és megszállottakat, voltak velünk sokszor lenézőek és felháborodottak, hallottunk hőbörgőket, hőzöngőket, lázongókat nyünnyögőket, vekengőket, berzenkedőket, ventilálókat, bekiabálókat, mindent jobban tudókat, megmondókat, kommentereket és tárcahuszárokat.

Valaki folyton meg akart menteni vagy védeni tőlünk valamit, esküszöm, ez ment évekig. Valaki mindig nagyon tudta, hogy miért kéne inkább befognia az egész társaságnak a száját.

Volt, hogy ez odáig ment, hogy egy tüntetésen felszólaló – slamet mondó – kamaszlányt állítottak nyilvánosan pellengérre az országos sajtóban, a szégyenérzet leghalványabb jele nélkül. Ha volt rajtunk sapka, ha nem. Persze akadt néha valódi szakmai párbeszéd is, változó kimenetelű, de volt, hála az égnek. Nem tudom, mit jelent egy műfaj (lokális verziójának) megszületése, viszont amiről beszélek, valójában az volt, ez volt az, így nézett ki belülről. És eddig csak a felszínt kapargattuk: abba, hogy a slam szcénán belül miféle súrlódások, törésvonalak és szekértáborok (nem tudom ide a megfelelő igét), szóval abba inkább bele se kezdek. 

A magyar slam poetry mozgalom története nem egy történet, hanem annyi történet, ahány este emberek ennek a műfajnak az égisze alatt összegyűltek, bekapcsolták a mikrofont és le a villanyokat, hogy meghallgassanak valakit, valamit, egymást. Ennek a figyelemnek a története, vagyis elmesélhetetlen, mégis fontos és a szó legjobb értelmében véve: szép.

Hogy a mozgalmat illetően mely kritikák voltak és mennyire jogosak, attól e helyt én nagyvonalúan eltekintenék. „Könnyen elképzelhető, hogy követtünk el hibákat” mondotta állítólag Kissinger Dél-Amerika romba döntése után. Canossa-járást nem terveztem ide, de ennyit én is megengedek, követtünk el, elképzelhető. Voltunk hordószónokok rosszkor és rosszul, viccesek öncélúan, közönségesek ügyetlenül, stb. Írtunk csasztuskát, mondókát, eladtuk szegény anyánkat is egy-egy rossz viccért. (Indokolatlanul sokszor használtuk pl. a „baszd meg” kifejezést.) A legfontosabb hibánk talán mégis az volt, hogy elhittük, hogy a jól megválogatott szavaktól megváltozik a világ, és ezt mondogattuk is mindenkinek úton-útfélen, fiataloknak, hátrányos helyzetű gyerekeknek, egy csomó viszonylag reményvesztett embernek. A legszomorúbb, hogy én még ma is ezt gondolom.

Hogy miért alakult ez így, hogy lett ebből a dologból országos mozgalom és több éves ringlispíl, sokunkból pedig állandó sztárfellépő, azt viszont őszintén nem tudnám megmondani.

Van ebben a mozgalomban egy kevés valódi demokrácia – lévén ideális esetben mindenki kiállhat elmondani, amit szeretne –, és ez megszédíti a résztvevőket,

azt a benyomást kelti bennünk, hogy jobb emberek vagyunk, mint amilyenek, pedig valójában pontosan annyira vagyunk csak jók, amennyire szót tudunk adni egymásnak. Minden más szereptévesztés és nárcizmus. Közben meg nehéz lenne tagadni a slam kissé plebejus mivoltát, amit valószínűleg a legtöbb fehérgalléros ellenlábasa a leginkább gyűlöl benne. (Bár akik annyira nem szerették ezt a dolgot, tényleg nem tudom, mit vártak, hogy nézzen ki egy ilyen ifjúsági, szövegalapú grassroot mozgalom?) Sokat emlegetett szomorkás tapasztalat, hogy a legbaloldalibb értelmiség többnyire se nem nyitott, se nem egalitariánus az ilyen helyzetekben. Miközben a dolog napi működése leginkább olyan (volt), mint egy sima zenekaré vagy színházi társulaté, menni kell, csinálni kell, várnak, írni kell, nincs apelláta, esemény van. Csakhogy ez még a válogatottan tehetséges, jól szervezett és valóban képzett szakmai közegekben sem mindig eredményez egységesen magas színvonalat – ami egy ilyen nyitott, lazán összeálló társaságban aztán értelemszerűen nagyon hullámzó lesz. Mégis, hogy mennyi hihetetlen tehetség gyűrűzött be, áramlott, járkált, mozgott és hullámzott 2006-tól kezdődően a magyar slam poetry mozgalom körül, hány élvonalbeli zenész, költő, stand upos, színész, stb. volt része ennek a dolognak vagy egyenesen indult el innen, az minimum döbbenetes. És gyönyörű.

Objektíve vizsgálva, már amennyire én ilyet tudok, a slam poetry, mint műfaj, Magyarországon azért volt fontos, mert váratlanul gyorsan elterjesztette nálunk azt a mediális váltást, ami a 2010-es években végigsöpört a világ országainak ilyen-olyan irodalmain a videómegosztók, képmegosztók és a közösségi médiák térnyerésével. Fontos volt azért is, mert olyan brandépítési potenciál volt (van?) benne, amilyen soha korábba nem létezett a kultúra körül. Fontos volt az érdeklődő, szélesebb körű közönség elérése miatt, fontos volt közösségépítési szempontból, fontos volt tehetséggondozási szempontból. Fontos volt megtartó erőként sokaknak. Fontos amiatt a több száz emlékezetes és néhány tucat örökre fénylő magyar nyelvű slam szöveg miatt, amik emiatt születhettek meg. Ráadásul, és ez volt talán a legfontosabb, a rendszeres fellépőknek a slam lehetőséget adott a színpadi létezés megtanulására, ami ugye egy nehéz nagyvad, mert közönség nélkül lehetetlen. Viszont ha megvan, az egy meghatározó tapasztalat, életre szóló és fontos. Sokszor eszembe jut, Petőfi vándorszínész karrierje hányféle módon játszott közre a versei alakulásában, és mondanék erről vad dolgokat, csak hát nem vagyok Petőfi-szakértő. Nagy tudás a színpad, ennyi tény.

Én ennél jobban nem tudom összefoglalni, ami történt. Minden más csupa személyes emlék, élmény, nem releváns. Állni egy azóta rég bezárt hely rég lebontott színpadán, és nem kapni levegőt az izgalomtól, mert nyolcszáz ember őrjöng minden mondatodra – aztán emiatt emiatt kicsúszni az időből és pontlevonással lemaradni a dobogóról, a backstage-ben meginni tíz ingyen viszkit, bazmegolni egyet a zsűrinek, és elmenni bulizni ezerötszáz forinttal a zsebedben. Öt helyen fellépni egymást követő hat napon, Szerbiától az Akváriumig és vissza. Akárhányszáz ember előtt állni az Ördögkatlanon újra és újra. Legyőzni országos bajnokot egy-egy ellen. Ülni egy őrjöngő tömeggel teli teremben és velük együtt ordítani. Könyvtárakban, kocsmákban, pincékben, diszkókban, tantermekben fellépni Miskolctól Zalaegerszegig, Varsótól Rómáig. Barátokat szerezni és elveszíteni. Megtanulni mindent, amit csak lehet szövegírásról, szövegmondásról, hibázásról és telitalálatokról.

Belenőni, kinőni, visszaesni, megutálni, megint megszeretni, kikopni belőle, nem tudni elfelejteni.

Nézni csak tanácstalanul, ha valaki megkérdi, jó, mi a franc ez. Hát mi lenne, mégis? Az, ami. Slam.

Valahol itt tartunk most. Hogy pontosan hol, azt nem egészen tudom, mert az elmúlt években fokozatosan kimaradtam a slam poetry mozgalomból, nem látom a közeget, nem ismerem az új arcokat. Benne vagyok még, csak már nem úgy. Vannak újra klubok, vannak események, nem is rosszak, zsűriztem két éve az OB-n, nagyszerű este volt. Látszik, hogy el nem tűnt a dolog, csak átalakul. Én még nem látom, de ki fog derülni, mivé. A saját projektjeimbe változatlanul és rendszeresen írok olyan új szövegeket, amiket színpadon ilyen slam / spoken word vonalon lehet, sőt kell előadni, fejből mondva, hadonászva, kiabálva. Ez már így marad. Hogy merre fut tovább ez az izzadt homlokú, drága műfaj, kíváncsian várom.

Bónusz: az öt legkedvesebb slam / spoek word videóm.

Csider István Zoltán – Kattanás

 

Akua Naru – Poetry: How Does it Feel Now?

 

Kemény Zsófi – II. Slam OB

 

Danez Smith – Dinosaurs in the Hood

 

Saul Williams – DNA Coded Language

 

+1 a zseniális Kae Tempest – Europe is Lost