A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform.
„Javamra legyen mondva, miután ezzel szembesültem, a szenvedés helyett arra jutottam, hogy akkor inkább elhozom a korai felnőttkorom öt olyan meghatározó szövegét, amikre pontosan emlékszem, hogy igen, ekkor és ekkor, így és így voltak döntő hatással rám (magyarán feküdtem tőlük hanyatt a padlón, és halkan sírtam, mint egy elhangolt mandolin) és azokról mondok ezt-azt.” Simon Márton szellemi önéletrajzának második részében elmeséli, melyek azok a szövegek, amelyek igazán nagy hatással voltak rá.
Legkevesebb egy évtizede vitatkozom az ízlés általánosságban értett mibenlétéről a barátaimmal. Ez egy mondat, ahogy a Kukorelly mondaná, és valóban az, egy olyan mondat, ami világokat fed el mellesleg, és nem csak világokat, hanem szarkazmust, vállvonogatást, győzködést, ordibálást, meg mindent is, ami terítékre tud kerülni egy bármilyen végletekig kiélezett személyközi helyzetben. Velem – azt hiszem – irodalomról vitatkozni a legrosszabb. Egyrészt azért, mert tele vagyok homályosan egalitariánus és begyöpösödötten liberális elképzelésekkel a dolog egészéről, amiket én se mindig tudok komolyan venni, cserébe körömszakadtig védem őket, hosszan és fölöslegesen. Másrészt azért, mert eleve rossz velem vitatkozni, (hogy így születtem, vagy tényleg dél-Békésben ragadt ez rám, ahogy titokban sejteni vélem, az mindegy is,) mert ha nem figyelek, elviselhetetlen pökhendi barom leszek, amint elkap a gépszíj. Ez viszont komoly vitában nem erény, sőt hitelteleníti a mondandót, kocsmában meg szájas jár érte. Hajlamos vagyok pl. kétes értékű bon mot-k tömeggyártásába belefogni ilyen helyzetekben, ami aztán tényleg a legrosszabb. A műveltség az nem ízlés, vagy a szektavezéri ambíció az nem művészeti kérdés, vagy az unalmasság az nem önérték, illetve a kedvencem, miszerint a siker semmire nem garancia, még a tehetségtelenségre sem. (Ez utóbbi Szabó Lőrinctől származik egyébként, akit ki nem állhatok, de ebbe ne most menjünk bele.) Ezek után nem győzök bocsánatokat kérni mindig, elismerve, hogy a szektavezérek zsigeri utálata sem feltétlenül művészeti kérdés, és attól, hogy líraműhelyt vezet valaki, még lehet rendes ember.
Mindezt azért gondoltam felvezetésként előadni, mert napok óta próbálom valahogy megközelíteni a bármilyen értelemben vett ízlésítéleteim gyökereit és hozadékait, ha már szellemi önéletrajzot ígértem, viszont jottányival sem jutottam hozzájuk közelebb. Elúszik, ellebeg előlem minden, amit évtizedes alapnak gondoltam az ízlésem tekintetében. Javamra legyen mondva, miután ezzel szembesültem, a szenvedés helyett arra jutottam, hogy akkor inkább elhozom a korai felnőttkorom öt olyan meghatározó szövegét, amikre pontosan emlékszem, hogy igen, ekkor és ekkor, így és így voltak döntő hatással rám (magyarán feküdtem tőlük hanyatt a padlón, és halkan sírtam, mint egy elhangolt mandolin) és azokról mondok ezt-azt. Persze az ilyen ötletek csak addig tűnnek jónak, amíg rájuk hivatkozva halogathatjuk a tényleges írás megkezdését – hiszen, nemde, minek sietni, az ötlet megvan, ergo a nehezén túl is vagyunk, ceterum censeo jöhetne rögtön ezért a honor.
Mert nyilván ez egy katasztrófa.
Végiggondolom az akkori meghatározó élményeim, és evidensen semmiben nem értek egyet a huszonöt évvel ezelőtti önmagammal.
A húszévvel ezelőtti énem három kisfiú volt egy nagykabátban, az ízlése csupa puncs és rozsdás szög. Tizenöt éve még nem volt egy épkézláb kötetnyi versem, tízéve elkezdtem egyáltalán nem hinni az irodalomban, mint nagy egészben, öt éve képes voltam egy japán népmesei motívum után címet adni a harmadik kötetemnek, tegnap meg beleolvastam egy kötetbe a könyvtáram leválogatása közben, amit régen nagyon szerettem, és egy unalmas, üres, kicsike könyv lifegett a kezemben, a szívem belesajdult, noha a rossznak érzett versekkel való empatizálásról már réges-régen leszoktam.
Elvesztettem a támpontjaim. (Ez rosszabb volt, mint antológiát szerkeszteni pár éve.) De azok nélkül mit lehet kezdeni? Legyek olyan boroskólásan bátor és felhozzam a Faludy-Villon kötetből a Ballada a senki fiárólt, amiről tizenöt évesen azt hittem, a legnagyobb vers az Európai kultúrában? Jó, két sort még mindig hibátlannak tartok benne. Vagy csapjak a közepébe, Ady Endre Az utolsó mosoly? Oké, hatalmas vers a maga nemében, de nem egy dagályos, kőegyszerű, szecessziós giccs-e mégis? Létezik, hogy ez a kettő egyszerre igaz? És hová meneküljek, ha nem? Pilinszky brutalista manierizmusa – hányszor belehaltam – egy rossz pillanatban csak fejhangon affektáló modorparádé. Holott, ha haldokolnék, őt suttognám. (Meg József Attilát.) Le merjem írni, mennyi Nagy Lászlót olvastam kamaszkoromban? Vagy próbáljak meg Baka, Kormos, Juhász Ferenc nevei mögé elbújni? Csorba Győző? Takács Zsuzsa? Bizonygassam a korai műveltségem? Vagy a műveltség az még nem ízlés? Latinovits Zoltán koporsója kívül-belül teleírva, mint az egyiptomi múmia bábok? Éveim teltek velük, mielőtt fölfedeztem a kortársakat. Weöressel. Meg pláne Tandorival.
Én kérem tizennyolc évesen 73 (azaz hetvenhárom) oldalt ténylegesen, szóról szóra elolvastam a Sár és vér és játék című tökéletesen olvashatatlan szövegtéglából, mert azt hittem, hogy az ilyenektől leszek költő. (És aki hitelt érdemlően bizonyítja nekem, hogy végigolvasta azt a szervek nélküli szörnyeteget, az vendégem bármikor bármire bárhol.)
Tulajdonképpen lehet, hogy csak hinni akartam, ennyi volt az egész, és az irodalom (mint olyan) nagyon jó alapanyag, ha hinni akarunk valamiben.
Nagyon jó, mert nagyon rossz, hűtlen, nehéz, illuzórikus, igazságtalan, toxikus, fájdalmas, unalmas, és pláne szép az egész, és az ilyen nagyon rossz dolgokban a lelki mechanikákból kifolyólag hajlamosabbak vagyunk őrületig hinni.
De elkalandoztam. Következzen tehát sok napnyi tipródás eredményeképp öt korai versélményem, amik nélkül ma minden bizonnyal mérlegképes könyvelő lennék, és bár azzal talán mind jobban jártunk volna, ez már így alakult.
1. Nemes Nagy Ágnes: A tárgy fölött
„A fák ragyognak, mint a sark-körök.” Az Ekhnáton-ciklus elegáns, rövidke zárása. Egy szót sem értettem belőle, amikor tizenhat évesen először olvastam, de ezt a beidézett sort ezt tisztán láttam magam előtt. Persze azt is félreértettem, igaz, iszonyú izgalmasan: nem úgy értettem, hogy a sarkkörök vidékén az ég felragyog, északi fény, fenyők, satöbbi, hanem úgy, hogy a sötétben állva nézzük, ahogy felettünk felizzik az égen az északi sarkkör, északi szélesség 66° 33' 39", hogy konkrétan egy vékony arany vonal lángol a fekete égen, pont olyan, mint a földgömbökön, csak alulról látjuk. A sarkkör az, ott van, ennyi. Ez viszont iszonyúan tetszett, hogy NNÁ ránk olvassa az ég láthatatlan vonalait, mi több, be is izzítja őket. Az úszkáló felhők között látni a kartográfiát. Jobban tetszett, mint a „helyes” megfejtés, egy-két évvel később, amikor leesett.
2. Kemény István: Udvari bolond, egyedül
„Szomorú kincsem, ép eszem.” Kemény István költészetét Bajtai Andrásnak köszönhetem, aki 2002-ben Sárváron, a méltán híres Diákköltő és Diákíró Táborban a Hideg című, akkor viszonylag friss kötettel hadonászva járkált napokon át. Külön fokozta a helyzetet, hogy a szerző maga is ott volt ebben a táborban zsűriként. Akkor épp ezen ment a vita, hogy a Keresztény és közép vagy az Udvaribolond egyedül a nagyobb vers a kötetből.
Én akkor kuksoltam, mert Kemény István nevét sem ismertem előtte – István azóta, ez tudható, további nagyversek egész sorával terrorizálta a fiatalabb költőgenerációk eleve megtépázott önbecsülését.
A Fel és alá az érdligeti állomáson címűt épp az imént említett Bajtai András olvasta fel lassan és tagolva és hörögve nekünk, többeknek, aznap délután, frissen, hogy megjelent a Holmiban. De ez egy másik történet 2004-ből. Amiről én beszélek az 2002, kisfiú vagyok és életemben először látok valódi, élő költőt. Kemény Istvánnak hívják. Hogy ez mekkora mázlim nekem, csak hetekkel később jövök rá. Viszont most szeretném letenni a voksom a fenti, húsz évvel ezelőtti vitában is: „Gyengék vagyunk, mert félünk a sötétben, // erősek vagyunk, mert félünk a sötétben.” Csakis az Udvaribolond.
3. Petri György: Változatok női mellre
„És azután a hűtőszekrényből kivetted // a polietilén zacskóstejet, (...)” Hogy mekkora élmény volt számomra Petri költészete, azt már így is túl sokszor mondtam el. Ez a vers volt lényegében a kezdet. Amúgy iszonyú borotvaél, az eleje egy macsóskodó, szexizmushatáron billegő, olcsó, stb., csak aztán jön a váltás, Dávid parittyaköve. Fehér, hideg, tömör, mint a polietilén zacskóstej a hűtő fényében hajnali egykor. Ettől a bunkóság még bunkóság marad benne, persze. A vers viszont a bunkóságtól függetlenül nagy. Elsős egyetemista koromban a Ronda csönd című opusszal együtt ez a két szöveg volt kiragasztva a falamra a kedélyesen elviselhetetlen kollégiumi szobában, ahol laktam. A Valahol megvan című kötetből fénymásoltam őket a portán. Babiczky Tiboré volt a kötet, tőle kaptam kölcsön. Visszatérve, Petri ötletverseinek hatása szerintem most is, azóta is és mindig érződik azon, amit írok. És ez innen jön. Pontosan innen.
4. Kántor Péter: Összeáll
Kántor Péterrel 2003-ban ismerkedtem össze valami elég furcsa irodalmi fesztiválon, Szentendrén. Ezt követően éveken keresztül rendszeresen találkoztunk, néha külön, néha társaságban, tényleg sokszor. Egyszer ketten ültünk valahol és nekem pont jókor jutott eszembe, rákérdeztem nála erre a Schubert Esz-dúr trióra, ami a versben van, ő pedig hosszan, és csillogó szemmel mesélte, hogy hol hallotta ezt a felvételt – Péter hihetetlenül tudott lelkesedni, meg leszólni is, ugyanúgy –, talán Londonban(?) kapta, nem tudom, már keverem. Áradozott, hogy milyen csodálatos. És külön, láthatóan külön boldog volt, hogy ezt a felvételt széles e tájon más nem ismeri és nem hallgathatja rajta kívül. Nem tudom, 2004 vagy 2005 lehetett, a mai zenei platformok még sehol. Elképzeltem akkoriban sokszor, milyen csodás lehet ez az andante con moto. Péter halála körül megkerestem a Spotifyon. Még épp tudtunk váltani néhány levelet. „Nem hittem volna, hogy majd ilyen messze elmész.” Elcserélném az internetet úgy ahogy van, csak hogy ihassak vele megint egy pohár bort 2004-ben, vagy 2005-ben, talán.
5. Szilágyi Domokos: Don Quijote szerenádja
Az Óda után a legnagyobb magyar szerelmes vers, itt az „anyaországban” mégsem szokás ismerni. Belinkelem. Olvassák el.
És bármeddig folytathatnám, a fejemben objektíve legfontosabbnak tartott szerzők fele szóba sem került még. Az ízléssel kezdtem, a vitával és a lehetetlenséggel, hogy nyugvópontra jussunk ezzel.
Befejezni körülbelül annyival merném, hogy egyrészt minden annak legyen jó, amivé lenni vágyik.
Nagy kár lenne, ha le kéne mondani minden otromba szecessziós giccsről, hatalmas verseket veszítenénk vele. Másrészt tanítsunk már több avantgárdot a középiskolákban, mert olyan jó lett volna Tolnai Ottót, Erdély Miklóst stb. hamarabb felfedezni.
Harmadrészt pedig, hogy holnap valószínű másik öt verset választanék, másik öt sztorival, más hangsúlyokkal, és pláne másért, mert nem tudom, milyen az ízlésem, de dobni fogok húsz fillért Szent Antalnak, hogy ne is engedje meg, hogy valaha pontosan rájöjjek, mert annyival, annyival, annyival izgalmasabb ez így.