A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. A projekt során hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform.
„Azért kezdtem ezzel a személyes közelítéssel – a „szellemi önéletrajz” magától értetődő hangvételén túl –, mert a japán soft power hihetetlen hatásfoka azt a benyomást kelti (és teszi ezt szánt szándékkal), hogy 1. a japán kultúrát mindenki „ismeri”, és 2. a japán kultúra valójában egy nyugati struktúrájú kultúra, csak más „motívumokkal”. Ami itt pipacs, az ott körte, ami ott leves, az itt is leves, szamuráj, gésa, kimonó, kész is vagyunk, vagyis a közfelfogás szerint pontos megfeleltethetőség van a japán kultúra elemei és fogalmai és a nyugati kultúra elemei és fogalmai között, holott ez annyira nincs így, hogy még az ellenkezője sem igaz.” Simon Márton szellemi önéletrajzának harmadik része a japán művészet egy kis szeletébe nyújt bepillantást.
Amikor 2023. szeptember 27-én este kiléptem a Nisi-Nippori állomás kapuján Tokió Janaka nevű városrészének egyik félreeső, lejtős utcájára, végre ténylegesen megérkezve Japánba életemben először, három dolgot éreztem. Az első a levegő illata volt, a levegőé, ami közmondásosan párás, ugyanakkor feltűnően tiszta is, és azon a részen édeskés ecetszaga van. A második a bizonyosság volt, hogy az előttem álló telefonfülke a legszebb telefonfülke a világon. Ezt ma is így gondolom, de csak azért sem csatolok képet, higgyük ezt el nekem bemondásra. A harmadik dolog, amit éreztem, a hála volt, amiért ott állhatok, hogy minden hülyeség ellenére megértem ezt. Az azért egy pillanatra megállítja az embert, ha először látja viszont magát a tokiói naplementében, ráadásul a világ legszebb telefonfülkéjének üvegében tükröződve.
Ezután elindultam megkeresni a szállásom, aminek – ott helyben derült ki – a Skytree-re nézett az ablaka. Ez viszont már egy másik történet.
Ha minden alkalommal, amikor megkérdezték tőlem életemben, hogy „neked ez a japán dolog ez hogy jött”, megettem volna egy szelet csokitortát, valószínűleg háromszáztíz kiló lennék és súlyos cukorbeteg.
Vagy az is lehet, hogy ugyanannyi lennék, mint most, és cukorbeteg se, csak sokkal több csokitorta boldog emléke élne a lelkemben, és a jelenlegi állapottal ellentétben alig várnám, hogy valaki végre újra ezzel álljon elém. Bármikor ugyanis, ha szóba kerül a japanológia, ez a hogy jött ez azonnal elhangzik, és mindenki olyan magabiztossággal szegezi nekem, mintha minimum létezne rá egy egzakt, három(kötőjel, öt)mondatos válasz, amire lehet nagyot bólintani, hogy ahaaa, ja tényleg, esetlegesen megjegyezni külön óvatosságból, hogy az enyémhez hasonló helyzeteket kerülni kell, nehogy úgy járjon a kérdező, mint én, mert csak egy kicsi nem vigyáz a rossz pillanatban, aztán nincs apelláta, jön a baj csőstül, kandzsitanulás meg arigató gozaimasz.
A viccet félretéve erre a „hogy jött” kérdésre a legőszintébb válaszom a „csak úgy”.
A japán kultúrába én kvázi hazataláltam. Vagy pontosabb, hogy olyan szerencsés voltam, hogy odaülhettem a küszöbére, és ez nekem jó volt, otthonos, és izgalmas. Ezért maradtam. Olyannyira, hogy azóta is ezen a küszöbön ülök. Még egy diplomát is szereztem közben csöndben. Beljebb, félek, sosem fogok jutni, de innen legalább látom, mi zajlik ott, túl. És ez nemcsak, hogy elég, de majdnem olyan szép, mint a janakai telefonfülkék.
Azért kezdtem ezzel a személyes közelítéssel – a „szellemi önéletrajz” magától értetődő hangvételén túl –, mert a japán soft power hihetetlen hatásfoka azt a benyomást kelti (és teszi ezt szánt szándékkal), hogy 1. a japán kultúrát mindenki „ismeri”, és 2. a japán kultúra valójában egy nyugati struktúrájú kultúra, csak más „motívumokkal”. Ami itt pipacs, az ott körte, ami ott leves, az itt is leves, szamuráj, gésa, kimonó, kész is vagyunk, vagyis a közfelfogás szerint pontos megfeleltethetőség van a japán kultúra elemei és fogalmai és a nyugati kultúra elemei és fogalmai között, holott ez annyira nincs így, hogy még az ellenkezője sem igaz. Az alapfogalmak tisztázása nélkül nagyjából el se lehetne kezdeni egy komoly, japanisztikai tárgyú beszélgetést, de hát a beszélgetések ugye általában nem így működnek. És akkor jöjjek én, és melyik alapfogalmakat hozzam fel pontosan? Álljak elő olyan bombasztikus kijelentésekkel, hogy a XIX. század végéig Japánban nem volt egységes „irodalom” fogalom, és ami volt, abba sem a (ma) vers(nek számító), sem a színpadi szövegek nem tartoztak bele – de még a prózai műveknek is csak egy része? Túlzás lenne, és a forrást sem tudnám most rendesen jelölni, ahol ezt olvastam, plusz a lényeget is elvétenénk, miszerint
a hagyományos japán kategóriák egyik legfőbb jellemzője, hogy puhák, vagyis van kategória, persze, csak nincsenek határai.
(Mit lehet ezen nem érteni?) Hasonló bombasztikus kijelentésekkel egyébként szinte bármivel kapcsolatban elő lehetne állni: szépség, etikett, szexualitás, stb. Bonhoeffer után szabadon mondható: Japán egészen más. Tényleg az, ezt is higgyük el nekem bemondásra, mint a telefonfülkét, mert sem a hely, sem az idő nem alkalmas a kifejtésre, viszont enélkül nem mehetünk tovább. Akit esetleg komolyan érdekelne a probléma, olvassa el a Krizantém és kardot Ruth Benedicttől (és közben tekintsen el attól, mennyire lehet érvényes egy kelet-ázsiai kultúra leírása nyugati terminológiával), kezdésképp. Aztán meg a The Cambridge Companion to Modern Japanese Culture-t (szerk. Szugimoto Josio!), minimum.
Mindezeket előre bocsátva jutunk el a japán művészetig, amit végképp nem fogok most megfejteni, mert akkor miből írom majd a doktorit, ha oda jutok végre egyrészt. Másrészt ahhoz képest csak egy kis szeletét ismerem még mindig. Viszont hoznám a szokásos ötös ajánlót, és annyiban csalnék csak a korábbiakhoz képest, hogy vegyesen mutatok dolgokat abból, amiket a legelején szerettem, és abból, ahol most hol tartok, lévén a valószínűtlen önhittség pillanataiban jobb belátásom ellenére is úgy érzem néha, hogy bizonyos finomságokat egészen jól megismertem a japán művészetből az elmúlt tizenöt évben, és ezt nincs erőm egészen elhallgatni.
- A Tokiói Nemzeti Múzeumba kimondottan azért látogattam el, mert szerettem volna élőben látni Haszegava Tóhaku (長谷川 等伯1539-1610) valószínűleg legismertebb munkáját, a Fenyőligetrajzos paravánokat (松林図 屏風1595?). Ez a kétszer hat panelre készült remekmű egy tus tájkép, a Zen festészet egyik legszebb darabja, az üres tér (間 vagyis ma) művészi használatának iskolapéldája, a jelentéssel, sőt szépséggel felruházott semmi (無 vagyis mu) nyaktörő festészeti mutatványa. Olyan egyszerű, hogy felfoghatatlan már az is: fák ködben. Ennyi az egész. Mégis, mintha Nemes Nagy Ágnes Közöttje olvasódna rá a vászonra, a semmi közötti alaktalan feszültség vibrál, a halvány, árnyékszerű tüskék, tájakat sejtető üres foltok égnek. A legüresebb képen is ott van minden. Aztán erre jön rá, hogy azt mondják, talán nem is önálló képnek készült, csak előtanulmány. Nem tudok mást mondani, közelebb áll hozzám, mint a Mona Lisa. És hogy e tökéletesség ne romolhasson el, nyilván éppen nem volt kiállítva abban az időszakban, amikor Tokióban voltam.
- Fukasze Maszahisza (深瀬 昌久 1934 - 2012) fotós Varjak (鴉 vagyis karaszu) című 1986-os gyűjteményét a British Journal of Photography 2010-ben a legjobb 1986 és 2009 között megjelent fotóalbummá választotta. Ennyit leírni valamiről elvileg elég is kéne legyen, de hadd menjek bele. Fukasze nagy trükkje meglátásom szerint két dologból áll össze. Egyrészt ő Morijama Daidó (森山大道 1936-) ellentéte, mert amíg ez utóbbi abból építi fel a képeit, hogy a világos foltokat helyezgeti ide-oda a kátrányfekte semmiben, addig Fukasze épp ellenkezőleg, a fekete foltokból dolgozik a fehéren. Meggyőződésem, hogy a varjakat is így találta meg magának. (Van egy ilyen elméletem, ami szerint egész pontosan felosztottam a klasszikus japán fotósokat annak alapján, hogy ki miből csinálja a fényképet, pl. Tómacu Sómei a lendületből, Araki Nobujosi a magányból stb.) Visszatérve, Fukasze másik trükkje a metaforává avató nézése, amitől kiismerhetetlen plusz tartalmakat kap minden, ami a képeire kerül. Például a varjak. És itt most eszembe jut, mennyi károgást felvettem a telefonommal a Jojogi parkban, de ez valószínűleg teljesen lényegtelen. Ellenben a Varjak sorozat fotóit mindig látni fogom magam előtt, ha lehunyom a szemem.
- Ha legutóbb lehetett olyat, hogy külön argumentáció nélkül egyszerűen beadtam Szilágyi Domokos nagyversét, akkor hadd legyen itt is egy ilyen. Az elképesztő Jamaszaki Hako (山崎ハコ 1957-) Elrugaszkodás (飛びます ) című első albumát nemcsak azoknak ajánlom, akik azt szeretnék tudni, mit énekelgetek itthon főzés közben, de azoknak is, akik alig várják, hogy valami kiszakítsa a szívüket a helyéről.
- Kitano Takesit (北野 武 1947- ) emlegette valaki. A japán film az ugye eleve külön tudomány, ki Ozu Jaszudzsiróra (小津 安二郎 1903-1963) esküszik, ki Miike Takasira (三池 崇史 1960-) – kevésbé vájtfülűek kedvéért: ez nagyjából ég és föld –, mások, sokan, természetesen Kuroszava Akirára (黒澤明 1910-1998), én határozottan Súdzsi Terajamát (寺山 修司 1935-1983) erőltetném még, de maradjunk az átláthatóság kedvéért most a legelső névnél. Kitano Takesi Bábok (ドールズ, 2002) című filmjében van egy rész, amikor két ember, egy férfi és egy nő sétál egy valószínűtlenül vastag, hatalmas kötéllel összekötve, át a világon, parkon, hóviharon. Iszonyú lassú az egész, csodálatos, bár többször volt, hogy próbáltam valakivel megnézetni, de kiborult tőle és ki kellett kapcsolni. Miközben ennél erősebb képet nem tudom láttam-e előtte. Az én személyes képi fordulatom valahol itt zajlott le, amikor először láttam ezt a jelenetet, talán 2005-ben.
- Szalmonella emberek a pornó bolygón? Bármi japán irodalmat ajánlanék, objektív szempontok alapján mindenképp igazságtalan lennék, ami azért jó, mert így legalább lehetek végletesen és szándékoltan igazságtalan. Számomra a legnagyobb élmény egyértelműen Akutagava Rjúnoszuke (芥川 龍之介1892-1927) novellái és Misima Jukió (三島由紀夫 1925-1970) Aranytemploma (金閣寺 1956) voltak, utóbbit szerénytelenül beidéztem még a Polaroidokban is. Most mégis egy másik könyvet szeretnék felhozni, a nálunk viszonylag ismeretlen Cucui Jaszutaka (筒井康隆 1934-) sci-fi és fantasy szerző amerikai debütjének szánt novellaválogatást, aminek ez a címe: Salmonella men on planet porn (ポルノ惑星のサルモネラ人間). A sötét humor és szatirikus, intellektuális fantasy ötvözete. Olyan eredeti, határtalan képzelőerő, amilyennel párszor van csak alkalom találkozni egy életben. Imádtam. A legjobb példa rá, hogy mindent szabad az irodalomban.
+1 DJ Krush – Toshinori Kondo: Ki-Oku A japánok hajlamosak a direkt szokatlan kombinációkra (aki szerint ez tévedés, az magyarázza el nekem, hogy egy mindent forgalmazó diszkontáruházat miért kell Don Quijotenak elnevezni, majd hogyan lesz ennek a boltnak kabalája egy mikulássapkás pingvin), ez is egy ilyen. Egy japán hip-hop DJ és egy japán avantgárd jazz trombitás közös albuma. Mást nem is akarok róla mondani. Ha nem hallottam háromszázszor, egyszer se. Ajánlom érdeklődő figyelmébe mindenkinek, aki jót akar. Egy csomó minden kiderül belőle, aminek a megírásához itt és most nem voltam elég alapos vagy okos. Vagy bátor.