A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform.
"Jövőre lesz húsz éve, hogy először publikáltam verset folyóiratban, más közelítésben ma nagyjából 7149 nappal ezelőtt. Az itt következő írások tehát az elmúlt bő 7149 nap tapasztalatairól szólnak majd, többnyire. A cél egyedül a pontosság, a lelkesedéstől ugyanis – bármennyire vágyom is rá – kivagyok. Ahogy a babonáktól is. Engem kizárólag az érdekel, ami érdekel, és csakis az érdekel, ami jó." Simon Márton szellemi önéletrajzának első részében a legszebb pillanatokról ír.
(1) A legszebb pillanat életemben az volt, amikor tízéves koromban, nyolcosztályos gimnazistaként (egy vidéki városban, mindegy most, hogy hol) az iskolaudvaron álltam nagyszünetben, aznap, hogy leesett az első óriási hó, és néztem, hogy a gimnázium négyszáz diákja történelmi léptékű hócsatába bonyolódik, őrült zsivaj, hatalmas kavarodás, valódi harctéri jelenet, ezer hógolyó repül egyszerre, ha tudnám már ekkor, mi az az adrenalin, érezném a szagát a levegőben, pedig, és itt van a lényeg, valójában kimaradok az egészből, csak állok és nézelődök csöndben, bár ettől még nagyon élvezem, egész szünetben egyetlen hógolyót gyúrok, nyomkodom, lefagynak az ujjaim, nem is tudom, miért jó ez, vizes jéggalacsinná válik a kezemben szép lassan, körülöttem meg megy az őrjöngés, váratlanul becsöngetnek, elindulok a bejárat felé, de visszanézve meglátom, hogy a kosárpálya szélén, jó messze tőlem ott áll a Karácsony, így hívják a gyereket, szőke és két fejjel magasabb mindenkinél, akkor még nálam is, a korai pubertás terminátort csinált belőle, badum, jó tanuló, jó fejvadász, minimó, az udvar réme, az összes osztálytársam megmosdatta, a közelébe menni sem mernék, de menet közben valamiért megláttam, és látom, és nézem, és akkor az órára indulás könnyed fáradtságával, talán még sóhajtok is, felemelem a kezemben tartott jeges hódarabot, akkora emberfeletti lendületet veszek, amekkorát csak tízévesen lehetséges, és célzás nélkül, tökéletesen véletlenszerűen, magam sem tudom, miért, izomból eldobom, megküldöm, elengedem a soká dédelgetett lövedéket a baromi messze álló Karácsony irányába – a hógolyó pedig mint a kilőtt nyíl repül, repül, elegánsan és őrült sebességgel, át a semmin, én is csak bámulom, magam sem hiszem el, ilyen nincs, nincs is, mert ad hoc parittyakövem a tökéletes röppálya végén hihetetlen erővel, sebészi pontossággal állatira fültövön bassza a valakivel épp barátilag ordibáló szőke, tizennégy éves Góliátot, aki elvörösödik, rögtön ordítva elkezdi keresni, ki lehetett az, ki dobta, én viszont olyan messze vagyok, hogy gyanún felül állok, és eszem ágában sincs kimenteni a csoporttársam se, akit az atrocitás miatt a Karácsony lendületből arccal állít bele a hóba,
szóval valahol itt tanultam meg hallgatni, ennyi volt az egész, a pillanat, amikor csak álltam, gyanún felül és boldogan,
és tudtam, hogy ez volt a csúcs, innentől lefelé megyek, ez volt a boldogság, egy behavazott kosárpálya szélén, Kelet-Európában, tíz évesen, csak azt éreztem, hogy most éppen régen van, és mindjárt karácsony, azt nem tudtam, hogy még öt hónapig az anyám sem hal meg.
(2) A legszebb pillanat életemben az volt, amikor megjelent az első kötetem tizenhárom éve, Könyvhétre, miután öt évig kilincseltem a különböző, rosszabbnál rosszabb verzióival, visszadobták vagy hét helyről, külön tíz hónapot vártam a kiadónál is a megjelenésére, aztán egyszer csak ott volt, megjelent, egy pici kiadónál és nagy nehezen, de megjelent, és életemben először csináltam egy eseményt a Facebookon a dedikálásnak, és elfogyott az összes példány a standból egyetlen nap alatt, de nem is ez volt a legszebb, hanem amikor utána szombat este a kiadóm hozott egy grillt és ott helyben sütött csirkét, és kaptam fröccsöt és csirkét, az volt az, mert ettől a három dologtól, az első nap elfogyó könyvtől, az ételtől és az alkoholtól azt éreztem, hogy van jövőm, tulajdonképpen huszonhat év alatt akkor először, és az most teljesen mindegy, hogy igazam volt-e vagy sem.
(3) A legszebb pillanat életemben az volt, amikor pontosan ma három héttel ezelőtt Tokióban, a hazaindulásom előtti utolsó estén elmentem a Sindzsuku nevű, legendás és hatalmas vigalmi negyeddel terhelt városrész Kabukicsó névre keresztelt, még legendásabb sarkába, egy aprócska kocsmákkal, éttermekkel, bárokkal, szexklubokkal és gyanús boldogsággal teli szétszálazhatatlan épületkomplexumba, és itt megkerestem a szigorúan zártkörű, Bar Nightingale nevű helyet, aminek az van kiírva az ajtajára, hogy Ha nem ismersz, ne gyere be, és miután tisztáztam az üresen álló picike kocsma tulajdonosával, hogy egy közös magyar barátunk ajánlott be hozzá, kedvesen hellyel kínált, házi szilvás whiskeyt kaptam és Suntory sört, közben zajzene szólt, a nagyobbik LED tévén a szembe falon J. Michael Muro 1987-es Street trash című vérgőzös agymenése villogott, a kisebbiken jobb oldalt Cukamoto Sinja horrorklasszikusa, a Tetsuo: The Iron Man 1989-ből, és én úgy éreztem, hazaértem, és akkor a tulajdonos elmesélte, hogy Morijama Daidó is járt már ebben a kocsmában, aki egy fotós, nagyjából egy Nadar vagy egy Brassaï, akkora fotós, csak még él, és kiderült, hogy a kocsma hátsó falán is a kép tőle van,
és ha nem hinnék annyira a klasszikus japán világszemlélet múlás iránti szenvedélyében, még ennél is sokkal szomorúbb lettem volna, amikor fel kellett pattannom, hogy elérjem a szertartásos, napi utolsó metrót.
(4) A legszebb pillanat életemben az volt, amikor – nyilván eszem ágában sincs elmondani.
(5) A legszebb pillanat életemben az volt, amikor felhívott Valuska László, hogy vállaljam el ezt a Panodyssey dolgot, én pedig igent mondtam, és amikor megkérdezte, mit fogok csinálni, azt mondtam, írok szellemi önéletrajzot, amin én se tudom, mit értettem, de annak ellenére, hogy azt pl. sosem éreztem fontosnak, hogy hol születtem és mikor, a legszebb pillanat, az úgynevezett életem úgynevezett legszebb pillanata egy jó tájékozódási pontnak tűnt kezdésképp, ezért írtam le ezeket, bár hogy pontosan miért érzem szükségét egy ilyen – egy „amolyan” – szellemi önéletrajz megírásának, azt jobb lenne, ha nem feltétlenül tennénk fel kérdésként, mert a zavart hallgatás ritkán vonzó válasz, és még sosem írtam ilyet, sem nyilvánosan, sem magamnak, se satöbbi, de hogy amúgy pontosan mit fogok csinálni, az is egyszerű, mert lesz ez a keret, hogy öt szöveg van, ezekben pedig felhozok japán irodalmat és képzőművészetet, írnék versekről röviden, mesélnék a színpadon, slamen zajló őrületekről, végül pedig egy kis építés-rombolás jön majd, vagyis a szokásos okoskodó hőzöngés az irodalom kapcsán, ez a maival együtt öt, és akkor majd mindet öt részre bontom, mint ezt is, és ez talán jó lesz, talán nem, de annyi mindenről szól majd, hogy az már csak kirajzol rólam valamit.
Jövőre lesz húsz éve, hogy először publikáltam verset folyóiratban, más közelítésben ma nagyjából 7149 nappal ezelőtt. Az itt következő írások tehát az elmúlt bő 7149 nap tapasztalatairól szólnak majd, többnyire. A cél egyedül a pontosság, a lelkesedéstől ugyanis – bármennyire vágyom is rá – kivagyok. Ahogy a babonáktól is. Engem kizárólag az érdekel, ami érdekel, és csakis az érdekel, ami jó.
Minden más az Ördögé.