(a szerző felvétele)
Hogy Zimándi Pius István jászóvári premontrei kanonok, tanár és irodalomtörténész milyen fontosnak tartotta dokumentálni, ami körülötte történik, az már 1956-os naplójából (A forradalom éve : Krónika 1956-ból, Századvég Kiadó, 1956-os Intézet, 1992) is kiderült. Családja nemrég lehetővé tette, hogy az 1944. március 19. és 1945. március 17. között írt naplója is megjelenhessen, a Magvető újraindított Tények és tanúk sorozatának második darabjaként. A napló egyszerre forrás, magatartás és mikrotörténet, véli Szegő János, a kötet szerkesztője, egy másik János, Pilinszky fogalmával élve pedig szituációs zsenialitásnak nevezhető Zimándi dokumentációs igénye és igényessége. Naplója az első olyan nyomtatásban megjelent dokumentum, ami a keresztény középosztály 1944-45-ös hangulatát adja vissza „különösebb távolságtartás nélkül”, ám Ungváry Krisztián emlékeztet arra, hogy korántsem arról szól, mi történt a világban ezalatt az egy év alatt. Zimándi szelektált a történések között, és csak arról írt, amit fontosnak tartott, ám minden szelekció által válogatott tény interpretációként olvasandó, és csak azt mutatja meg, amit a szerző közölni akart a világgal. Bár Zimándi gyakran kevesebb együttérzéssel vázolta a zsidó lakosságot érintő eseményeket, mint amennyit az olvasó egy egyházi személytől elvárná, Vári György szerint nem minősíthetjük erkölcsileg az embert. Megérteni kell, és nem megítélni, mondja, Ungváry pedig nagy morális teljesítménynek érzi, hogy szerzetes a naplóban foglaltakat felvállalta maga előtt. Az Egy év története naplójegyzetekben című kötetről Ungváry Krisztián, Vári György és Szegő János beszélgetett a Rózsavölgyi Szalonban, nekem pedig a beszélgetés közben végig ott motoszkált a fejemben a kérdés: vajon az Újpest-drukker Zimándi mit szólt volna Ungváry zöld cipőfűzőjéhez?
A kort, amelynek Zimándi a krónikása lett, Ungváry Krisztián lábjegyzetei és utószava helyezi kontextusba, az embert pedig a kivetítőről Rónay László, akinek apja, Rónay György (a naplóban R.GY. – a szerk.) 1950-ben Budafokról a Mandula utcai lakásának cselédszobájába menekítette barátját, aki a szerzetesek elhurcolásától rettegett. Rónay a budapesti állatkertbe kalauzol, ahová Zimándi is elkísérte őt és édesanyját. Hogy védje magát a majomketrec környékén uralkodó bűztől, belefúrta az orrát a szerzetes reverendájába, aki megsimogatta a megrökönyödött kisgyerek fejét, és annyit mondott: „Ezek csak majmok, Lacika. Te is az leszel, ha megnősz.” Az ifjabb Rónaytól származott Zimándi beceneve, a Sire is. Egy alkalommal A walesi bárdokon vitatkoztak, és bár ő erősködött, hogy Arany Sire-jét az angol kiejtés szerint „szőrnek” kell mondani, a szerzetes ragaszkodott a „szírhez”, mondván a rím így kívánja. Végül a sirében maradtak, és a Rónay család, valamint a tanítványok onnantól kezdve Sireként emlegette Zimándit. Bár minden cselédszobában átélt csengőszó után a szekrény mögé menekült félelmében, a rádiót igen hangosan szerette hallgatni, a szomszédban lakó ávós pedig csak akkor nem hallotta, hogy milyen híreket vesz magához, ha nem akarta hallani. Amikor barátai, Ágoston Julián Imre és Magyar István meglátogatták, szinte azonnal összezördültek, és órákat tudtak vitatkozni azon, hogy Kosztolányi vagy József Attila-e a nagyobb költő.
Zimándi Pius István: Egy év története naplójegyzékben (1944. március 19. - 1945. március 17.)
Magvető, 2015, 560 oldal, 4490 HUF
Rónay felidézi, milyen monumentális volt az a kéziratkupac, amit Zimándi Péterfy Jenőről gyűjtött össze, és szerzőjük mennyire nehezményezte, amikor édesapja lerövidítette az anyagot. „A témában benyújtott kandidátusi értekezését 1968-ban Barta János és Német G. Béla nagyon pozitív véleménye ellenére a Magyar Tudományos Akadémia – feltehetően egyházellenes indíttatásból – elutasította.” (11.o.) Zimándi nemcsak remek tanár volt, de misét is rendkívül okosan celebrált. Épp olyan gyorsan, hogy a hívek szeme nem csukódjon le unalmukban az imádságoskönyv takarásában. Egyetlen gyengesége a szíve volt, sokszor feküdt vizes borogatással Mandulai utcai szobájában. Rónay szerint néha épp azután, hogy Bácsalmásról pakkot kapott, benne jóféle hazai pálinkával. Nincs ezen mit csodálkozni, megesik, hogy az embernek a pálinkától rosszabbul lesz a szíve. Sire halálhírét egy szerkesztőségi értekezleten súgta az apja fülébe, mire ő belesóhajtott a levegőbe: így fogunk elmenni mind.
A naplóírásnak kialakult nézőpontjai vannak, mondja Ungváry, az a keresztény értelmiségi álláspont pedig, amit Zimándi is képviselt, eddig hiányzott. 1945 után nem volt kinyomtatható semmi, ami a keresztény középosztály álláspontját közölte volna, ráadásul a társadalmat sem nagyon érdekelte az ilyesmi. Hogy megjelenhessen, ahhoz emigrálni kellett, a legismertebb példa erre Márai Sándor, aki az emigrációból mesélte el, hogyan élte meg az ország német megszállását majd a szovjet bevonulást. Ungváry szerint a szöveget nem lehet bukolikus naplóként kezelni, mert míg az ’56-os napló esetében az olvasó képes azonosulni az író személyével, itt ilyesmiről problémás lenne beszélni.
Ahogy mindenki más családtörténetében, Váriéban is markáns szerepet kapott a könyvben tárgyalt időszak, és ő nem is tudta magát eltávolítani ettől olvasás közben. Az ország kétszeri katonai megszálláson esett át, a vidéki zsidóságot teljesen elpusztították, Budapestből kő- és törmelékhalom lett, Zimándi Pius pedig mindeközben erős dokumentálási igénnyel vezette naplóját. Szegő szerint a napló sem totális német, sem totális szovjet győzelem esetén nem vetett volna túl jó fényt szerzőjére, Ungváry pedig úgy véli, épp ez adja a feljegyzések értékét. Mivel Zimándi nem a nagyközönségnek, hanem magának rögzítette a történéseket, kendőzetlenül önmagát tudta adni, erre pedig nem sok példa akad. (Itt említhető Deseő László naplója, és Kertész Imre Sorstalansága, amelynek kendőzetlenségét épp a gyermeki perspektíva miatt tudjuk befogadni.)
Zimándi Pius István 1909 augusztusában született a vajdasági Bezdánban. Családját 1920-ban kiutasították, ingóságok nélkül Jánoshalmára kerültek, majd 1929-ben Bácsalmáson sikerült otthont teremteniük. Zimándi ebben az évben lépett be Gödöllőn a Jászóvári Premontrei Kanonokrendbe, ahol felvette a Pius nevet. A Pázmány Péter Tudományegyetemen diplomázott, később latint, gyorsírást és irodalmat tanított, az ő nevéhez fűződik többek közt A Toldi tanítása az általános iskolában című elemzés. A kanonokrend iskolája a háború végén veszélybe került, a rendházat német, majd orosz katonák foglalták el, a tagok pedig kénytelenek voltak Máriabesnyőre költöztek. A rend bezárása után Zimándi 1948-ig a budafoki általános iskolában, majd gimnáziumban volt igazgató, a következő évben viszont ismét menekülnie kellett: mindentől megfosztva a Szent Norbert Tanárképző és Hittudományi Intézetbe (Horánszky utca) került. 1950 márciusában engedélyt kapott Rómából, hogy civil ruhára cserélhesse a rendi egyenruhát. Ebben az évben költözött Rónay Györgyhöz a Rózsadombra, és tíz évig a Rónay családdal is maradt, végül 1960-ban, a premontrei rend római támogatásával öröklakásba költözhetett egyik rendtársával, Hajnal Zsigmonddal. 1973 decemberében hunyt el, nem sokkal azután, hogy a Magyar Tudományos Akadémia újraindította a Péterfy Jenőről írt, korábban elutasított kandidátusi értekezésének elbírálását. Temetésén kérésének megfelelően magyarul, németül és szerbül is elhangzott a Miatyánk.
Olvasás közben Vári mérlegelte, hol helyezkednek el Zimándi tapasztalatai az általa ismert kanonikus családi emlékekhez képest, és néha felhúzta ugyan a szemöldökét, de ahogy haladt előre a feljegyzésekben, egyre jobban megértette a megfontolásait, félelmeit. Zimándi szerinte még a saját környezetéhez képest is kivételesen művelt volt, figyelmes és nyitott, olyan ember, aki világnézeti előítélet nélkül tudott keseregni például azon, hogy a legfontosabb irodalmi folyóiratot, a Magyar Csillagot betiltották. Még akkor is, ha az történetesen baloldali volt. „Valahogy az az embernek az érzése, hogy most szellemi diktatúra következik az „aki nincs velem, ellenem van” tökéletes keresztülvitelével. (49.o.) Bár Vári soha nem gondolta szenvtelennek, vagy embertelennek Zimándit, sokszor kevésbé együtt érzőnek érezte. A részvét és a végtelen távolságtartás egyszerre volt meg benne, ám részvéte nem kapott személyes dimenziót. Várinak ugyanakkor soha nem jutott eszébe, hogy a szerzetes félelme a szovjet megtorlástól nem légből kapott aggodalom volt: ő is féltette az életét. Bár Zimándi helytelenítette a zsidók elhurcolását, és elítélte az erőszakot, mégis feltette a kérdést: vajon mi lenne a helyzet, ha a magyarokkal vagy a németekkel történt volna mindez, akkor is megszólalnának-e a tiltakozó hangok? A kérdésfeltevés nem problémás, az időzítése már annál inkább. Vári ugyanakkor nem ellenszenves, hanem alapvetően vonzó embernek tartja Zimándit, aki sokszor őszintén aggódott a környezete iránt. Az, hogy a zsidók elhurcolásának és elpusztításának elementáris együttérzést kellene kiváltania, sokszor a legkiválóbb emberek számára sem volt egyértelmű, és bár tévút lenne számon kérni mindezt, Vári szerint érdekes képet ad egy csoportról.
Az első sárga csillagok megjelenése után Zimándi erősen rácsodálkozott, hogy mennyi zsidó él Budapesten. „Hanem hogy annyi zsidó van Pesten, sose hittem volna. Átjáróknál számolgatom is őket. A sarkokon az egyszerre átmenők közül rendesen 8-10 volt a zsidó. Mintha minden negyedik ember zsidó volna Pesten.” (46.o.) Ungváry már a zsidó elnevezést is problémásnak érzi, a faji törvények hatálya alá tartozó magyar állampolgár kifejezés szerinte sokkal helytállóbb lenne. Ő is meglepődött Zimándi döbbenetén, hiszen az antiszemita propaganda azt sulykolta a népbe, hogy az ország el van zsidósodva, a zsidóellenes rendeletek pedig Budapesten a lakosság 20-25 százalékát érintették. Zimándi úgy beszélt a magyar zsidókról, mintha más bőrszínük, nyelvük, kultúrájuk lenne, de hasonló szöveg akár egy zsidó hátterű ember tollából is születhetett volna, mert a megkülönböztetés jelen volt, akkor is, ha senki sem visel csillagot. A keresztény-zsidó konkurenciaharcban viszont a politika is erősen az egyik fél javát szolgálta, egy kereszténynek nagyobb esélye volt állami állást kapni, így ülhetett a bírói testületben mindössze 2 százalék zsidót, noha a jogi végzettségűek nagy része zsidó hátterű volt.
Zimándi nem rajongott a németekért, a szovjet megszállástól pedig okkal tartott, Vári szerint talán csak az angolszász szövetségesektől érkező felszabadítás nyugtatta volna meg. Naplójában mindig akadt egy-egy beszúrás, ami elbagatelizálta azt, ami a zsidókkal történt, ám Ungváry úgy véli, ez önvédelmi reakcióként kezelendő. Ha nem védekezett volna, valószínűleg beleőrül abba, ami körülötte zajlott, ám Ungváry ettől az egészet még rendkívül cikinek érzi: miért van mindig az, hogy mi és ők, miért kell mindig különbséget tenni? Bár Zimándi a haláltáborok borzalmairól kezdetben, mint rémhírekről beszélt, bőségesen lett volna forrása, hogy a rémhíreket tényekként kezelje. Magyarországon hetvenezer Lengyelországból menekült ember élt akkoriban, zsidók, nem zsidók egyaránt. Akiknek a zsidóságuk miatt kellett elhagyniuk az otthonukat, elmondhatták volna, hogy mi történt, sőt el is mondták, de nemcsak Zimándi, hanem a magyar zsidóság sem akarta meghallani. „Történelmi véletlen, hogy mikor kik zsidók”, emlékeztet Vári, Zimándinak pedig voltak olyan pillanatai, amikor érzékelte, hogy a népirtás nem zsidóspecifikus kérdés. Elég, ha az 1944-45 telén a vajdasági magyar etnikum ellen elkövetett etnikai tisztogatásra gondolunk.
Érdekes kérdés Zimándi Horthy-kultusza is, de ez Ungváryt egyáltalán nem lepte meg. Bár 1939-ben még rengeteg értelmiségi állt nyilasnak, 1944-re a nyilasegyenruha már csak a szegényebb népréteg számára tűnt vonzónak. Egy keresztény középosztálybelinek hányingerkeltő volt az egyenruhában, fegyverrel masírozó, vallásellenes proletariátus látványa, még ha nem is képzelte mögéje a kommunistát. Horthy neobarokk társadalmában a katolikus egyház szuverén hatalom volt, a nyilasok viszont Zimándi szemében ugyanazt az iszonyatot képviselték, amit a kommunisták, bár tőlük kezdetben még nem félt annyira. A Horthy név pozitív védjegy volt számára, otthon érezte magát a rendszerben, Ungváry szerint ez is azt mutatja, hogy mennyire apolitikus volt. Ha kicsit foglalkozott volna a politikával, még az is lehet, hogy osztotta volna Goebbels, Hitler és Márai véleményét, akik mindannyian karikatúrának, elavultnak tartották a Horthy-rendszert. Igaz, Márai nem a zsidókat okolta emiatt. Vári szerint a horthyzmus oka lehet az is, hogy 1944 márciusáig Magyarország formálisan szuverén állam volt, és a Horthyért harcolók hivatkozhattak arra, hogy a függetlenségért harcolnak, míg a Szálasit dicsőítők már egy német bábkormánytért ragadtak fegyvert. Meglepőnek találja ugyanakkor, hogy bár Zimándi olyan emberekkel volt jóban, akiktől a rendszerellenesség perspektíváját is megkaphatta volna (például a Magyar Csillagot szerkesztő Illyés Gyula), ezeknek az embereknek csak a kultúraformáló ereje hatott rá, a politikai állásfoglalásuk egyáltalán nem befolyásolta.
Zimándi Pius István naplójában a természet állandósága szolgáltatja a reményt. A természet nem vesz tudomást arról, hogy mi zajlik a világban, nyáron gyümölcsöt ont, ősszel hűvös szelet hoz, és lehullajtja a levelét. A Szervita téren novemberi tavasz van. Nem merek arra gondolni, hogy már remény sem maradt.
