Weyer Balázs: Minden fikció, kivéve a túrós csuszát és a szexet

Az izraeli történész-filozófus, Yuval Noah Harari könyvgondolatai olyan karriert futottak be az elmúlt pár évben, hogy joggal feltételezhetjük, évtizedeken át meghatározzák majd  a korszellemet és az emberiség önismeretét. Mire ez a cikk megjelenik, magyarra már három könyvét fordították le, ismeretterjesztő irodalomtól meglepően széles körű hatással. Harari állításai többnyire egyszerű igazságok, de ezzel nincs baj. Sokan hajlamosak lebecsülni az egyszerű igazságokat, pedig semmi gond azzal, hogy egyszerűek, amíg igazságok. 

Könyves magazin 2018/3.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2018, 76 oldal, 15 pont + 100 Ft

 

Persze, hogy mi igaz (és még tovább utazva a filozófiai dilivonaton: hogy mi az igazság), azt nem könnyű meghatározni és éppen Harari Sapiensének egyik fő tétele illusztrálja, hogy mennyire nem az.  Harari a ma népszerű – és a „népszerű” itt nem pejoratív jelző – megközelítés szerint evolúciós előnyöket és hátrányokat mérlegelve jut arra, hogy a képzelőerőre és a sokak által osztott hitekre (amelyek egyben mindig tévhitek is) alapuló együttműködési készsége emelte ki a homo sapienst a versengő emberfajok közül. Ezért tudott jobban vadászni, jobban harcolni, jobban gondoskodni a közösség tagjairól, de később ezért is tudott művészeti alkotásokat, vallásokat, vállalatokat, márkákat, divatokat, nemzeteket létrehozni. Többek között a Peugeot példáján mutatja be, hogy valójában még egy igen valóságosnak tűnő képződmény, egy autógyár esetében is egy közös hiten alapuló fikcióról van szó.Harari tételét továbbgondolva oda juthatunk, hogy valójában minden a képzeletünk terméke, ami körülvesz bennünket, kivéve a tájat, az univerzumot, a természeti törvényeket. A világ az, ami valóságos, megfogható, de az életünk benne fikció. Fikció a pénz, a KRESZ, a boldogság, a nemzet, a barátság, a nyelv, a zene, Isten – minden, ami fontos az embernek, kivéve (metaforikusan) a túrós csuszát és (egyáltalán nem metaforikusan) a szexet, amelyek valóságosak, ám annál több fikciónk forrásai. 

Ilyen értelemben a természettudományok vizsgálják és írják le a valóságot, a világot, és a társadalomtudományok az életet. Számomra ez azért volt fontos felismerés, mert a társadalom- és a természettudományok iránt egyaránt érdeklődő emberként sosem értettem igazán a két világ közötti mély gondolati szakadékot, amelynek a legmeglepőbb vonása, hogy számtalan magasan képzett, vagy akár zseniális természettudósnak semmi érzéke az élet dolgaihoz, az emberhez, míg rengeteg társadalomtudós és művész vakon tapogatózik a természettudományok világában. Ez azért probléma, mert a legfontosabb ügyeink némelyikére nem lehet érvényes megoldást találni anélkül, hogy ez a két világ szót értene egymással. Félek, hogy például ez a szakadék az oka, hogy évtizedek óta nem jutunk előre a Harari által is a három legfontosabb kihívás egyikeként említett klímaváltozás ügyében (a másik kettő a robotizáció és az atomháború), amelyre csak a két világ együttműködésével lehetne választ találni. Egy közös társadalmi konstrukcióink által indukált változás megy végbe a természet világában, amelyre csak úgy lehetne (illetve egyre inkább csak lehetett volna) megoldást találni, ha a társadalmi konstrukciót a változó természeti adottságokhoz tudnánk igazítani, amire nincs esély a két terület közötti átjárás nélkül. Bár a társadalmi konstrukciók sokkal gyorsabban változnak, mint a fizikai világ, ebben az esetben épp az a probléma, hogy a klímaváltozás sokkal gyorsabban történik, mint a korábbi földtörténeti korszakokban, és nem tűnik úgy, hogy a társadalmi konstrukció ebben az ütemben tudna alkalmazkodni. Alapvető fikcióinkat kellene ugyanis átalakítani nemzetről, Istenről, jólétről, biztonságérzetről, szolidaritásról.

Nemzetről, mert a klímaváltozás nem oldható meg az egyes államok szintjén, így arra számítok, hogy ez fogja a nemzetek, a ma ismert társadalomszervezés alapjául szolgáló államok – nagy zajjal és apokaliptikus kísérőjelenségekkel járó – végét jelenteni, de valószínűleg csak akkor, amikor már késő lesz. Azért tartom ez a legvalószínűbbnek, mert csak a pánik fogja megadni az ehhez szükséges végső lökést, de amikorra érezhető hatása lesz a klímaváltozásnak a pánikhoz, már nem lesz idő alkalmazkodni. A klimaváltozás mellett a másik, egyébként Harari szerint szintén a legfontosabbak közé sorolt kihívás a robotizáció sem lesz kezelhető a valóság és a fikció egymáshoz alakítása nélkül.

Harari: Az emberiség mindig is a poszt-igazság korában élt

A jeruzsálemi egyetem tanára, Yuval Noah Harari napjaink egyik legszélesebb körben idézett gondolkodója, művei az eladási listák élén állnak (a Sapiensbe ITT, a Homo Deusba pedig ITT tudtok beleolvasni), és állítólag még Orbán Viktor is szívesen olvassa a könyveit. Az Index mindenesetre nem olyan...

Amikor az ember már észleli az egy pillanat múlva a fejére eső virágcserepet, késő reagálni. A reagálásra épp a társadalomszervezés mai szintje a legalkalmatlanabb: egyénileg a kisközösségi, helyi stratégiák, az emberek szintjén pedig a nemzetek feletti, sőt, azoktól független együttműködés a hatékonyabb (ez egyébként az élet nagyon sok más területére is igaz, de most maradjunk a klímaváltozásnál). De talán a nemzetek ügyénél is nehezebb lehet alkalmazkodni ahhoz a tényhez, hogy nagyon hosszú idő után először kellhet engedni a kényelmünkből és a jólétünkből a legnagyobb környezetterhelést jelentő területeken, mint például az építkezés vagy az utazás/mobilitás. Az pedig morális alapokat kezdhet ki, ha arról kell döntenünk, hogy azon az egyébként is kevesebben megosztozunk-e sokkal kiszolgáltatottabbá váló, más nyelvű, vallású, bőrszínű csoportokkal, esetleg hagyjuk őket elpusztulni vagy megküzdünk velük az erőforrásokért.

Ahogy Harari mondja, ami számunkra „természetes”, az valójában nem természetes. Nem természetes, mert nem a fizikai, hanem a képzeletvilágunk hozta létre. Nem természetes a pénz, nem az, hogy nemzetekbe szerveződve élünk, nem az, hogy nyáron nyaralunk, télen telelünk, nem természetes, hogy céljaink vannak, hogy hiszünk dolgokban. Természetes a szex, de már nem az a szerelem, ami a szex köré épített csodálatos fikciónk (és most már bánom, hogy nem erről írtam az egész cikket, de majd bepótoljuk). Természetes a halál, de nem az, hogy félünk tőle, nem az semmi, amit gondolunk róla. És nem természetes az sem, hogy olvasunk, írunk. A könyvek is a nem természetes részét írják le az emberi univerzumnak, közös képzeletünk szüleményeit, közös tévhiteinket. Nem a világot, hanem az életet.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/3. számában jelent meg,