Szerelem kemoterápia idején

m.anna | 2014. július 10. |

John Green: Csillagainkban a hiba

Gabo, 2014, 296 oldal, 2990 Ft

Újra hiszek a fiatalokban a Csillagainkban a hiba című könyv körüli mérhetetlen rajongás miatt, és nem azért, mintha olyan nagyon humanista lennék, és örülnék annak, hogy annyi emberszeretet van ezekben a mai kölkökben, hogy imádnak egy rákbeteg kamaszokról szóló könyvet, hanem egészen egyszerűen amiatt, mert a borzalmas Twilight és klónjai után látom a reményt az emberiség jövőjében, ha végre keletje van egy olyan regénynek, ami ennyire jól és okosan van megírva. A film is óriási siker, arról itt írtunk

A két főszereplő, Hazel és Gus ironikus, okos gyerekek, vagy már-éppen-nem-is-gyerekek, akiket betegségük szemmel látható nyomai (Hazel egy oxigénpalackkal járkál mindenfelé mert a tüdeje „nem tüdőzik”, Augustus pedig elveszítette az egyik lábát) csak még jobban elidegenítenek az emberektől. Ők pedig tizenévesek, éles szeműek, szenvedélyesek és tiszta szívűek, és kívülállóságuk csak még különlegesebbé teszi őket, még fogékonyabbá és érzékenyebbé a saját helyzetük és a világ velük szemben tanúsított magatartása felé. Világosan látják, hogy hol húzódik a határ normális és szokatlan, egészséges és beteg között, és minden önsajnálat nélkül, ésszerű, néhol már-már túl kegyetlennek tetsző hűvösséggel és öniróniával elmélkednek a saját helyzetükön. Mindez persze nem teszi őket érzéketlenné, sőt: saját magukat és egymást is gyógyítják a barátságukkal, sajátos rituáléikkal, ahogy igyekeznek minden egyes megadatott percet különlegesként és megismételhetetlenként megélni – még ha ők maguk ki is figurázzák a szülőket, akik ugyanezt teszik.

A rák azonban nem ő maguk- ahogy ezt Gus kifejti Hazelnek, ő utálja azokat a betegeket, akik eggyé váltak a saját betegségükkel- ők ugyanolyan kamaszok, mint a többiek, intelligensek, nyitottak és érdeklődők a világ dolgai felé, szeretnek az alagsorban elhelyezett nagy képernyőkön lövöldözős játékot játszani, csókolózni, el akarják veszíteni a szüzességüket, becsípnek a pezsgőtől, és nagyon szeretnek olvasni is. A regényen átívelő szál (a betegség mellett) Hazel kedvenc könyvének vége utáni nyomozás: a rákbeteg Annáról szóló történet ugyanis egyszerűen félbeszakad, Hazel pedig kényszeresen befejezéseket gyárt hozzá, és a Hollandiában élő írója után is nyomozni kezd.

Gus-szal megismerkedésük után kicserélik a kedvenc olvasmányélményeiket, a fiú pedig mindent megtesz, hogy eljusson Hazelhez a sztori vége, vagy ha mást nem, Hazel eljusson a sztori végéhez: de végül magához az íróhoz jut el, és nem a megfejtéshez. Mert Anna történetében nincs megfejtés, sem megoldás, ahogy kettejükében sem, hiába filozofálnak arról, mi a rák, mi a betegség, mi az élet és mi az értelme – egyszerűen csak történik velük, ők meg sodródnak, próbálnak nem sodródni, vagy próbálják élvezni a sodródást, röhögnek, sírnak, szenvednek, örülnek, szeretnek, ilyesmi, életszerűvé próbálják tenni az időt, amijük van. Ugyanezt csinálja mindenki, akár beteg, akár nem, és egészen varázslatosan sikerült John Greennek írnia erről. 

Hogy érzelgős-e? Időnként igen. Hogy ez baj-e? Ó, abszolút nem, mert giccsesnek viszont nem giccses, és abszolút nem baj, hogy a szereplők néha nagy igazságokat mondanak a szeretetről meg erőről, meg az életről, hiszen mind ráébredünk előbb vagy utóbb ezekre a nagy igazságokra, és jó néha őket leírva látni. Olyan szempontból viszont jobb, hogy a könyvet olvastam először (a valuskával szemben, aki viszont a filmre szánta rá magát), hogy nem hallottam szomorú aláfestő zenét, nem bámultam a könnyes szemeket/arcokat, hanem egy humort, tragédiát jó arányérzékkel vegyítő, nagyon-nagyon szerethető szöveget olvastam. Mindenesetre a filmet is megnézem majd, mert a hatásvadász előzetestől kicsit ugyan borzongtam, a színészek azonban voltak legalább annyira szimpatikusak, mint amennyire Hazlet és Gust elképzeltem magamnak.

Leültem a kanapémra és le sem tettem a kezemből, de tényleg. Jézusom, még érzem a szelét. El sem tudom mondani, milyen felüdülés volt egy ennyire jó kis Young Adult-könyvet olvasni. (Sírni nem sírtam, meghatni a kelleténél jobban nem hatott meg: túl vagyok már sok leírt és elolvasott tragédián sajnos és már amolyan cipőtalp-keménységűre kérgesedett a valaha vattacukor puhaságú lelkem. Ez van.) Annak ellenére azonban, hogy a téma szomorú és tragikus és magával ragadó, és a vége természetesen, nem is lehetne happy end a két rákos kamasz szerelmének, annyi életöröm és derű és amolyan vérbeli kamaszság van ebben a rövid kis sztoriban, hogy folyton mosolyognom kellett tőle.

 

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél