A Nagy Erdély-regényt most sem tudom megírni, mert valami egészen más jár az eszemben, egy vagy több lépcsőfokkal mélyebben. Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart
– írja „eddigi legkevésbé reflektív szövegében”, az Egy dadogás történetében Vida Gábor. Regény helyett, hangzott a munkacím, a végeredmény pedig egy metaregény lett, írói életrajz, sőt, szubjektív Erdély-történet, egy olyan írótól, aki részletesen el tudja mesélni az élete történetét, még ha a pszichológus szerint ez nem is pont azt jelenti, amit gondol, egy olyan országból, ahol a többnyelvűség elemi tapasztalat. Vida szerint Erdéllyel kapcsolatban olyasmiken zokogunk, amiken nem kéne, és olyasmiken sírunk, amiket már rég magunk mögött kellett volna hagynunk, a Nagymagyarország-kultuszról pedig a román flekkensütő jut eszébe, aki kitalálta, hogy a sertéstarjából épp Nagymagyarország-alakú szeleteket lehet hasítani (vö. minden vasárnapi ebédnél van legalább egy Nagymagyarországnak látszó rántott hús), a román sajtó meg lehozta, hogy a magyar flekkensütők sertéstarjával akarják beleszuggerálni a népbe a trianoni revíziót. Vidát György Péter, és a kötet szerkesztője, Szegő János kérdezte a Margó negyedik napján.
Az önéletregényt egy Erdélyben élő magyar író írta és egy budapesti magyar kiadó adta ki, ez a reláció pedig György szerint nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre kinéz, ezért nem árt rögtön az elején felvázolni a könyv földrajzát. Vidának nem nem volt nehéz dolga, hiszen akcentus nélkül beszéli a magyart, ám az apja a nyolcvanas években nem értette, hogy miért erdélyizik le a gyulai piacon, amikor alig tíz kilométerre él onnan (közelebbről az Arad melletti Kisjenőn), ugyan mitől lesz erdélyi egy alföldi ember. Az Arad és Temesvár környékieket a harmincas években senkinek nem jutott volna eszébe leerdélyiznie, ám ötven évvel később változott a széljárás, pedig Kisjenőn is a magyar tévét nézték. A család anyai ága sem problémamentes, mert bár a baróti székely erdélyinek vallja magát, őt meg magyarnak nem tartja senki, „a hegyekből jött hóvízzel, mint az oláhok”. Vida az iskolaidőszakat Kisjenőn töltötte, vakációzni viszont Barótba utazott, ami azt a gyerekkori tévképzetet szülte, hogy Székelyföldön mindig nyár van, amíg később ki nem talált derülni, hogy valójában állandóan tél. Hogy micsoda is Erdély (sőt, hogy egyáltalán van olyan), azt az országos tantárgyversenyen fedezte fel és tapasztalta meg, méghozzá az ország más részeiből érkező, teljesen máshogyan gondolkodó kortársai által.
Vida Gábor: Egy dadogás története
Magvető, 2017, 375 oldal, 3699 HUF
Nem az történik-e, hogy Budapest használja valamire azt, amit Erdélyről állít, gondol, amilyennek Erdélyt látja (vagy látni akarja), kérdi György, ám Vida szerint a ki használt kit rossz hozzáállás. A kilencvenes években úgy gondolta, a ceaușescui diktatúra összeomlása után új világ jön, fel lehet építeni a szép és érdekes Erdélyt, ám ehelyett mindenki elment Budapestre, amit épp olyannak láttak, mint Stendhal hősei Párizst 150 évvel korábban. Párizsban már nem divat a szerelem, nem éri meg, Budapesten minden van, még kurvák is.
Vida édesapja teológus volt; gyerekként előszeretettel forgatta kőnyomatos jegyzeteit magyar egyháztörténeti témákban. Mindent megtanult belőlük a történelemről, amit az államvezetés szerint sosem kellett volna neki, nem hitte el többé a hivatalosnak szánt múltértelmezést, és szokásává vált kijavítani a tanítónőt az összevont osztályban, ha olyasmit akart a negyedikesek fejébe verni, ami csak papíron létezett. A tanárnőt nem zavarta az okoskodás, egyszer még fel is szólította, hogy válaszoljon a néma negyedikesek helyett, egy jó nagy pofon lett a jutalma a szünetben a Kovácspityutól a mindenttudásért. ’86-ban jelent meg a Köpeczi Béla-féle háromkötetes Erdély-történet, ami egy újabb identitásformáló olvasmány volt Vida számára, aki akkoriban épp valahol a nagy román pusztán, a hadsereg kötelékében támasztotta a lőállást. Mivel tudták róla, hogy olvasott ember (ún. értelmiségi), tőle tudakolták, hogy akkor most hogy is van ez a magyar-román dolog. Miután annyit válaszolt, hogy fogalma sincs, mert hat hónapja nem járt otthon, hazaküldték, hogy titkos küldetésként derítse ki, mi a helyzet. Amikor az kérdezték tőle, mi történt Magyarországon ’56-ban, az édesapja jutott eszébe, aki akkoriban teológus volt Kolozsváron: egy éjszaka alatt elvitték a negyedévet, summázta az édesapja, mire hónapokkal később Vida katonatársa annyit mondott, itt is ez lesz.
A dadogás hároméves kora körül indult, és kizárólag anyanyelvi problémát jelentett, románul és franciául például sosem csinálta. Több tényező eredményezhette, bár ahhoz, hogy fel tudja dolgozni ezeket, sok mindent meg kellett értenie. Gyerekkorában öt évig a nagyszülők nevelték: a nagyapja alkoholista volt, a nagyanyjáról a tiszazugi asszonyokra kell asszociálni, ötven évet mégis leéltek úgy, hogy:
Amikor pedig nagyapám leesik a padlásra vivő létráról, és nem tud lábra állni, elmegy faluba, menj be egyedül, Vida, mondja. Nagyapám bemászik a sárból az ágyba, akkor éppen nem részeg, de a sarokcsontja többé nem forr össze.
Az ifjabb Vida végigsírta a román napközi első három hetét, mert „nem hallott semmit”, magyar szót legkevésbé, aztán megtanult románul, és ötévesen erőst megbotránkoztatta mélyen vallásos édesanyját, amikor a kenyér elejtése miatti haragját a Jóisten alsóbb fertályainak emlegetésével juttatta kifejezésre. Innen, a románul káromkodó tanyasi kocsisból indultak a szülei, és próbáltak meg rendes gyereket nevelni belőle.
Hogy az irodalom modern is tud lenni, azt Szilágyi Domokos tanította meg neki. A nyolcvanas években az erdélyi németek tömegesen emigráltak, és minden maguk mögött hagytak, amire nem volt szükségük. Az állam és a nép fosztogatása után maradtak a könyvek, amelyek például egy aradi antikváriumban találtak új gazdára. Vida 16 évesen A láz enciklopédiájával találkozott, a találkozás pedig olyan revelatív és maradandó volt, hogy még sokáig szavalta magában a félig bemagolt könyvet. „(…) kérdez? – dadogok az időnek, félszeg tanítvány –”.
