Kezdetben volt a kontraszt. A magas irodalomból is a legmagasabb, az abszolút és a megahoch, a creme de la creme, a szent magyar költészet, melynek lényege a hozzáférhetetlenség és a rokoníthatatlanság. Mert, jahj, világszínvonalú és kivételes, de persze lefordíthatatlan, egyedül vagyunk szépségeivel, melyek kifejezni képesek nemzeti lelkünket és sorskérdéseink foglalatai, senki sem ért meg minket széles e világon. Így sóhajtoztunk, amíg nem jött John Rambo, fogai közé nem kapta a szerelmet és át nem vitte tűzön-vízen át a túlsó partra, kíméletet nem ismerve. Magas és tömegkulturális panelek, verbalitás és vizualitás egybejátszása, különböznek, mégis együtt, egyszerre vannak, poén. És persze poén még egy párszor, ismert filmjelenet és ismert nagymagyarvers együtt, a magyar szavalati kultúra parodizálása, amelyben a vers a bensőben lakozó érzemény egyetlen adekvát, szépen kidíszített kifejeződése. Vagyis első körben kiderült, hogy a Rambo-romantika, a kínzások emlékét feledni képtelen lélek romantikája és a Nagy László-versnek a világ kiürülése felett érzett romantikus nosztalgiája szépen egybecsenghet. Aztán kiderült, hogy a nagy magyar vers, legkivált a szavalós-érzelemkifejezős-romantikus nagy magyar vers, bizony, közkultúra, együtt fújja öreg-fiatal, még ma, a humán közoktatás romjain is tenyésznek ezek a szövegek, gyökereikkel erőst az édes-dús magyar anyaföld televényébe kapaszkodva. Hogy Petőfi Sándor még mindig afféle népköltészeti ihletést jelent, szavalja őt Forrest Gump és Jack Nicholson kórusban. És mi velük együtt, a legnépszerűbb szerzőnk e virtuális Hollywoodban, a Petőfi-pop és a Petőfi hardcore,a családias Petőfi, a szerelmes Petőfi, a harcos Petőfi. Hölgyeim és uraim, empirikusan bizonyítottnak tekinthető, hála az online népművészetnek, hogy Petőfi él. A nép és azon belül a bizonyos jelenetekben meglepően ábrándos tekintetű Bud Spencer ajakán.
Petőfi minden érintésre hevesen reagál, bármivel és bárkivel és bármikor reakcióképes csodálatos tünemény, aki addig él, amíg él magyar a Földön vagy ki tudja, talán még egy kicsit tovább is, ha úgy adódna. „Petőfi neve a magyar tudatban egyértelmű a költővel. Ő az a költő, akinek a képe a legerősebben és a legigazibb vonásokban él bennünk, akit nem kell a könyvszerű feledésből kiásni, akinek értékeit nem kell revízió alá venni” – írja Szerb Antal. Petőfi elnyűhetetlen, elpusztíthatatlan, ő a magyar költészettörténet John Rambója. És ebben a kettős játékban a jól ismert filmekről is kiderül, hogy mennyire hasonlítanak ama szent és érinthetetlen, nagy magyar költészet némely produktumaihoz bizonyos korlátozásokkal: persze, főleg a szerelmi-vallomásos szavalathoz a Milyen volt szőkeségétől a Tétova Ódáig bezárólag. Ezek a magyar költészet mindenki által ismert nagy referenciapontjai és ez világossá teszi újólag, hogy kulturális önazonosságunk építőkockái, amelyek lehetővé teszik, hogy eligazodjunk a világban, efféle magas és tömegkulturális töredékek, véletlenszerűen egymásra dobálva: rendes építőkockák, nagyon sokféleképpen illeszkednek, képi és verbális elemek vegyesen, egymáson folyvást elcsúszva. Ez, persze, forradalmi, mert a magyar kulturális tudatban elég sokáig megőrződött a szó primátusa, a vers kitüntetettsége vagy inkább ennek illúziója.
Mi vagyunk az a nemzet, vajon van-e még ilyen a világon, amelyiknek csak pár ezer tagja olvas, de szinte minden tagja ír verseket élete bizonyos szakaszaiban. Persze, nyilván nem lehet mindent tetszőlegesen kirakni ezekből az elemekből: eszembe jutott, tudna-e valamit kezdeni Magneto az X-Menből Pilinszky Harmadnaponjával vagy Celan Halálfúgájával és elbizonytalanodtam (Tényleg, hol vannak kedvenceim a mutáns szuperhősök?). Technikailag nyilván össze lehetne rakni, de vajon születne-e új minőség. Vajon megvan-e és ha igen, hol, e játék lehetőségeinek határa? A vallomásos költészetnél? Azon túlra nem merészkedhet? A posztromantikánál lezárul a szemhatára? Csak egyetlen ember szavalataként vihető színre, illetve vászonra vagy dramatizálható is volna? A Semmiért egészen működik, de Az egy álmai elhangozhatna? A Ki viszi át, a Himnusz minden időben vagy a Tűz, persze, bármikor, de vajon a Zöld Angyal és a Menyegző is? Szőcs Géza nagy költeményei mennének Bruce Willisnek és de Nirónak? Petri György Woody Allennek? Az Éj monológja és a Gyűrűk ura véghetetlen vége? Hol van – általában véve – József Attila? És a kortársak? Kemény István Egy nap élet-jéhez nem lehetne simán egy erőteljes filmjelenetet találni, mondjuk A szív hídjaiból?
A kiállítás és a kísérlet címe talán az lehetne, Esterházy Pétert a hozzá amúgy is oly közelálló Jorge Luis Borges-szel összevonva, hogy: Bevezetés a bábeli könyv és képtárba. Mind ott járunk, ha olvasunk, ha filmet nézünk, ha nem. Ez nem kultúrafogyasztás kérdése, ezek a képi és verbális narratívák hálózzák be az életünket. Most, felnőtt fejjel kezdtem érteni, miért rajongtam gyerekként a Misi meséi című metamesekönyv iránt, amelynek lapjai, hála Misi rendetlenségének, folyton összekeveredtek, a szereplők, régi ismerőseink, ki-be pottyantak egymás életébe. Ezek a váratlan együttállások, ez a bábeli zűrzavar, az igazi városok legfőbb jellemzője teszi lehetővé annak egyszerre banális és mégis, újra és újra felszabadító megtapasztalását, hogy minden kultúra szükségképpen kortárs kultúra, csak ennek a kavargásnak az áramában létezik, juthat épp aktuális jelentéséhez, és hogy ez a kavargás mostanában vészesen és szórakoztatóan felgyorsult. Azt a felismerést tehát, amelynek jegyében és hirdetésére a Margó Fesztivál létrejött. Legyenek résen, kapják el a ritmust és csapjanak a közepébe: ne féljenek, mert Bud Spencer és Petőfi, Nagy László és Rambo találkozása végképp bebizonyította: mindenhol a közepe van. Ezért érdemes itt, Boldizsár Péter kiállításával kezdeni a fesztiválozást. Aztán tegyük pár napra inkább otthonná ezt a folyvást rosszkedvű, folyvást nyűgös, de mindig újjáéledő várost. Nézzék, hallgassák és „lapozzanak bele” Budapestbe.
Elhangzott a Margó Irodalmi Fesztiválon 2014. június 11-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
