Valerij Panyuskin, az oligarchák rezervátumaként elhíresült Rubljovkáról szóló könyv, a Luxus orosz módra szerzője, eredeti szakmáját tekintve színháztörténész, a XV. századi firenzei ünnepek kutatója. Miután rájött, hogy ő az egyetlen ember Oroszországban, akit ez érdekel, inkább az újságírásra váltott. Nagy sikerrel. Írt már könyvet a Gazpromról, Hodorkovszkijról, az ellenzék emblematikus alakjairól, de adott ki gyerekkönyvet Orosz mesék egy ügyvéd szemével címen is. Oroszországban ellenzéki újságíróként ismert, maga azonban fontosabbnak tartja a Ruszfond jótékonysági alapítványnál kifejtett tevékenységét a súlyosan beteg gyerekek megsegítése érdekében. Több újság külső munkatársa, a kormányellenességéről ismert Dozsgy (Eső) rádión állandó műsort vezet.
Valerij Panyuskin: Luxus orosz módra
Európa Könyvkiadó, 2014, 288 oldal, 2797 HUF
Talán minket, magyar olvasókat most az foglalkoztat leginkább, hogy kidurran-e a hatalmi lufi vagy Putyin hatalma az olajárak drasztikus csökkenésével, az ukrán konfliktussal ugyanolyan szilárd, mint a felívelő konjunktúra alatt?
A dolog úgy áll, hogy a hatalomhoz közeli emberek valóban a magas olajárból éltek és gazdagodtak meg, és úgy tűnt, hogy elég, ha birtokolsz egy olajvállalatot, és a mesés bevétel örökre biztosítva van. Mióta az olaj hordónkénti ára 50 dollárra csökkent, a bevétel is megszűnt, ezért a régi jól bevált módszerhez folyamodtak – háborút indítottak. Háborúval meg lehet magyarázni az embereknek, miért sarcolják meg őket, miért nem az egészségügyre, az oktatásra, a nyugdíjreformra költik a pénzt. Rakétákat kell gyártani, új szputnyikot kell fellőni. Beszedik tőlünk a pénzt, a felét ellopják, a másik felét meg valóban háborús célokra költik. Elég sokáig lehet gerjeszteni ezt a háborús hisztériát, de nyilván eljön egy pillanat, mikor az embereknek elegük lesz ebből, vagy amikor az elszegényedés elér egy kritikus pontot. Csak az a baj, hogy ez sokáig eltarthat, és eközben történhet valami véletlen szerencsétlenség, felrobbanhat egy rakéta, lelőhetnek egy NATO-gépet, és akkor megkezdődik a totális háború. Hosszú, lélekölő periódus előtt állunk, vagy még rosszabb esetben valami véletlen katasztrófa előtt. Van egy rossz és egy nagyon rossz forgatókönyv.
Van-e még remény ilyen közegben a békés ellenállásra, tüntetésre, hiszen azt látjuk, hogy keményen üldözik a másként gondolkodókat, újságírók veszítik el az állásukat, ha nem igazodnak a kremli irányvonalhoz?
Ez kizárt, sőt mi több, minél több háborúellenes tüntetés lesz, annál jobban lehet tüzelni a népet a harcra. „Nézzétek csak! Az ellenség már itt áll a kapuban. Egyre többen vannak!” Háborús körülmények között minden tüntetés, minden hangoskodás, felhajtás azok malmára hajtja a vizet, akik meggazdagodásuk érdekében kirobbantották a háborút.
Hány százalékra tehető azok száma, akik önhöz hasonlóan a háború ellen vannak?
A felmérések szerint 15 százalék, de ez a szám azért növekvő tendenciát mutat. Az emberek kezdenek belefáradni a háborúba. Bármelyik háborúba. Így volt ez az afgán, a csecsen háborúval is. Csak az a baj, hogy az afgán tapasztalat például azt mutatja, hogy tíz évbe is beletelik, míg az emberek végérvényesen kiábrándulnak a háborúból. Ez azt jelenti, hogy tíz nagyon kellemetlen év áll előttünk.
Visszatérve a könyvére: a magyar olvasó számára a legtöbb szereplő ismeretlen. Talán Putyinon kívül az egyetlen ismerős név – Hodorkovszkijé. Utóbbiról könyvet is írt. Mennyire változott meg a véleménye róla azok után, hogy börtönből való kiszabadulását követően aktívan próbál visszatérni a politikai életbe?
Nem tetszik, ahogy ezt csinálja, mert követi azokat a napirendi pontokat, melyeket Putyin diktál. Ezen azt értem, hogy például azzal, hogy mi most a háborúról beszélünk, és teljesen mindegy, ki melyik oldalon áll, alapvetően azt tesszük, amit Putyin akar. Bizonyos értelemben mi is életben tartjuk a háborút, melyen ő jó sokat keres. A helyes magatartás az lenne, ha azt mondanánk: „Hagyjatok a ti háborútokkal, beszéljünk inkább arról, hogy lehetne a rákos gyerekeket meggyógyítani, vagy beszéljünk arról, hogy elkezdtünk bort csinálni, vagy akármi másról, aminek semmi köze a háborúhoz”. Az egyetlen jó dolog, amit tesz Hodorkovszkij. és amiben nem követi a putyini diktátumot, azok a nyilvános előadások szerte Oroszországban, melyeket ő finanszíroz. Ezeken az előadásokon az emberek elmondják, mi az, ami őket valóban foglalkoztatja. Ez az egyetlen olyan terep, ahol Hodorkovszkij nem Putyin mellett vagy ellenében tevékenykedik. A lényeg, hogy valami sajátot kell csinálni. Ezekkel a nyilvános előadásokkal Hodorkovszkijnak ez sikerült, de máskülönben csak Putyinnal viaskodik, és ez pont az, amire Putyinnak szüksége van, ami előnyös neki.
Lehet nem ezt tenni?
Nyilván nem. Ezek egyszerű emberi reakciók. Mindenki tudja, hogy felesleges megnézni a férj mobilját, kitől kap SMS-ket, mert vagy megbízol benne, vagy nem bízol meg benne, akkor viszont el kell válni, mégis az emberben ott bujkál a kisördög, és az első adandó alkalommal ellenőrizni fogja az SMS-ket. És kezdetét veszi egy hosszú folyamat, amelynek a vége úgyis a válás, csak közben magát is kikészíti az embert meg a másikat is. De tényleg nehéz nem reagálni a napi politikai eseményekre, letérni a jól kitaposott útról. Én is most Putyinról beszélek, az összes interjún róla kérdeznek, miközben vannak sokkal izgalmasabb, és ami fő, fontosabb témák, de az emberek gondolatai egy dologra vannak kihegyezve.
Anna Politkovszkaja újságíró meggyilkolása után ön azt nyilatkozta, hogy többet politikáról nem fog írni. Mennyire lehet egy ilyen állítást betartani?
Ellenkezőleg. Ezt Anna halála előtt mondtam, mert már akkor látható volt, hogy beszűkültek a lehetőségek, ami a politika újságírást illeti. Egyszerűen eltűnt a politika, megszűnt nyilvánosnak lenni. Ha minden döntést a színfalak mögött hoznak meg és nem a parlamentben, akkor erről nagyon nehéz, ha nem lehetetlen írni. Szerettem volna arról írni, ami engem izgat, amit nem a hatalom erőltet rám. Beteg gyerekről, nagyon is emberi, konkrét történeteket elmesélni. Sokkal több minden érthetőbbé válik. Mert amikor jönnek a statisztikával meg azzal, hogy Putyin alatt jobb lett az élet, jobban teljesít az ország, akkor én mesélek egy 5 éves kisfiúról, aki idáig hozzájutott az életmentő gyógyszerekhez, most meg nem, és meghalt. És ilyen történetből van nekem több tucat. Nem, nem millió, nem statisztikai adatokról beszélek, hanem megtörtént esetekről. Ezek a példák ellentmondanak a hurráoptimista közleményeknek, melyek szerint Oroszország talpra állt. Ezek a gyerekek nem állnak talpra, ezek a gyerekek meghalnak.
De hát végül ezzel – közvetve – nagyon is a politikáról ír.
Hát igen, mert abban az országban, ahol nincs többé nyilvános politizálás, ott minden politika lesz. Az orosz politika egyik legfontosabb témája az utóbbi időben az egynemű házasságok voltak. Most őszintén! Kit izgat, mit csinálnak az emberek a hálószobában? De ez hosszú időre lefoglalta a parlamentet, törvényeket hoztak, tüntetéseket szerveztek. Egy magánjellegű dolgot beemeltek a politikába. De hozhatnám példának az örökbefogadási botrányt: ezzel szakembereknek kellene foglalkozniuk, akik megállapítják a leendőbeli szülőkről, alkalmasak-e az adott gyerek örökbefogadására vagy sem, ehelyett orosz-amerikai konfliktust generáltak és a legfelső szinten tárgyalták a kérdést. Ez nem a politikai diskurzus tárgya egy olyan országban, ahol átlátható a politika működése. A politikát felváltotta a terrorizmus,mert terrorizmus az, amikor az ügyhöz semmilyen szinten nem kapcsolható embereket vonnak be. Túszul ejtik Ivan Ivanovot, és azt mondják, hogy megölik, ha nem teljesítik a követelésüket, de mi köze Ivan Ivanovnak a követelésekhez vagy a terroristákhoz? Az égvilágon semmi. Azzal a ténnyel, hogy a politika helyébe a terrorizmus lépett, magyarázható Putyin példátlan támogatottsága. Ez az úgynevezett Stockholm-szindróma, vagyis amikor a túszul ejtett emberek rokonszenvet kezdenek el érezni fogvatartóik iránt, belehelyezkednek az ő nézőpontjukba. Nem embereket delegálnak, akik nyilvánosan képviselik az érdekeiket, hanem elfogják őket és némiképp azonosulnak rabtartóikkal.
Az ingatlanügynökségek adatai szerint közel 500 méregdrága rubljovkai villa van a piacon, melyek jó ideje nem találtak vevőre. Úgy tűnik, a rubljovkai játék a végéhez közeledik. Aktuális a könyv? Mi indította a dokumentumregény megírására?
A történet szempontjából pont ez az érdekes. A Rómeó és Júliát csak azután lehetett megírni, hogy meghaltak. Ha életben maradtak volna, nem lett volna miről írni. Születik pár gyerekük, Rómeó két év múlva elkezdi csalni Júliát, Júlia meg három év elteltével őt. Banális történet. A rubljovkai játékról szóló könyvet is akkor érdekes írni, mikor tudod, mivel fog befejeződni. És hogy miért kezdtem írni? Egyszerű kíváncsiságból. Meg akartam érteni, kik ezek az emberek, akik más nyelvet beszélnek, mást esznek, másban hisznek, nem ugyanaz a fogalmuk a szerelemről, barátságról, másképp szexelnek, másképp töltik az idejüket, mint mindenki más.
A könyvben azért érezhetőek az ön személyes szimpátiai. Kialakult valamiféle kapcsolat a könyv szereplőivel? Reagáltak valamit a könyvben leírtakra?
A nagyon magas szintű játékosok elég okos emberek ahhoz, hogy ne csináljanak botrányt abból, amit írtam vagy nem írtam róluk, az alsóbb szinteken lévő játékosokra meg nem érdemes figyelni.
Milyen nyelvekre fordították le a könyvet?
Az összes kelet-európaira és olaszra. Érdekes, hogy Olaszországban, ahogy egyébként Oroszországban is, halálosan komolyan vették a könyvet, míg Lengyelországban inkább egy vicces szatírát láttak benne.
Be kell vallanom, hogy én is inkább úgy olvastam, mint az olaszok, bár eleinte nekem is csak egy érdekes, néhol sokkoló, néhol szórakoztató történetek gyűjteményének tűnt, de mire a könyv végére értem, egy olyan világ képe rajzolódott ki, melyben semmiképpen nem szeretnék élni. Egy érthetetlen, félelmetes, lélektelen világ képe. Van valami, amit mégis pozitívumként tud említeni?
Hogyne! A jó és a rossz mindkét oldalon megjelenik. Az ukrán-orosz háborúban is. Ami pedig a rubljovkai életet illeti, ne felejtsük el, hogy sok esetben ők hozták el számunkra a kultúrát, az anyagi kultúrától kezdve az öltözködésen, gasztronómiai kultúrán át egészen a művészetekig. Ki a legnagyobb népszerűsítője a kortárs orosz művészeteknek? Dasa Zsukova, Roman Abramovics felesége. Ki az avantgárd legbefolyásosabb műgyűjtője Oroszországban? Pjotr Aven bankár. Ki finanszírozza az irodalmi díjakat? Megint csak a rubljovkai emberek. Mindegyikőjüknek van jótékonysági alapítványa. Az egészségügyben végbement reformok részben az ő tevékenységüknek köszönhető. Csak az utóbbi években kezdtek az emberek tömegesen adakozni, még ha nem is nagy összegeket, de a lényeg, hogy az emberek megértették ennek jelentőségét, és ez is az ő érdemük. Meg hát az ellenzéki csoportosulásokat is ők pénzelik, ezzel hozzájárulva a szólásszabadsághoz. Igaz, az utóbbi időben titokban. Ha ők nem lennének, semmilyen ellenzék nem lenne. És azt se felejtsük el, hogy ezek az emberek világlátott kozmopoliták. Őket nem lehet azzal beetetni, hogy nyugaton a legtöbb ember homoszexuális kapcsolatban él. Gondoljon csak bele: Oroszország lakosságának 5 százaléka járt külföldön. A legtöbb orosz utoljára a második világháborúban volt Európában. Tankokkal. Ez azzal végződött, hogy miután hazatértek, ezeket az embereket a Gulágra küldték, mert olyan emberekként jöttek vissza, akik láttak egy másik életet. Látták, hogy a leigázott Európa jobban él, mint a győztes, fejlett Szovjetunió. Látták, hogy a felégetett Berlinben több és jobb pékség van, mint a háborút nyert Szovjetunióban, és ez kételyt szült a fejekben, úgyhogy le kellett őket ültetni. A rubljovkai emberek voltak azok, akik először Nyugatra mentek, és persze először csak az árubőséget látták, a szép ruhákat, autókat, de azért a Louvre-be is elnéztek, és most az ő gyerekeik járnak nyugati egyetemekre. És ezek a fiatalok már értik, mi a különbség a tudomány és a piacon megvett disszertáció között. Sok esetben ezek a fiatalok összetűzésbe kerülnek a szüleikkel, mert ők más világban szocializálódtak, és tudják, hogy a szüleik és azok barátai nem mindig tisztességesen jutottak a mesés vagyonaikhoz. Ők már nem akarnak egy asztalhoz ülni bűnözőkkel. És azt is hozzá kell tennem, hogy ezeknek az embereknek van méltóságérzetük, velük nem lehet mindent megtenni. Persze, néhol megalázzák, térdre kényszerítik őket, a fejükre koppintanak, de hozzászoktak a harchoz, hiszen az egész életük abból áll, és a végsőkig küzdeni fognak. Nem szabad teljesen elvitatni tőlük a kitartást, a tehetséget, a találékonyságot, a gyors reakciókészséget, a munkabírást.
Végezetül, mondana pár szót a nem újságírói tevékenységéről?
Mivel én voltam az egyik első újságíró, aki a jótékonysági akciókról írt, van egy átfogó képem erről, de én személyesen a súlyos beteg gyerekek gyógyítása mellett köteleztem el magam, és azt kell, hogy mondjam, hogy elég szép eredményeket értünk el ezen a területen. 1998-ban a vérrákkal diagnosztizált gyerekek 96 százaléka meghalt. Ma ez a szám 25 százalék. Ez nyilván nem az én érdemem, de én is részt veszek ebben. Folyamatosan beszélünk erről, elmeséljük, hogyan történik ez Európában, Amerikában, pénz gyűjtünk, hogy behozhassuk az Oroszországban nem elérhető gyógyszereket, bemutatunk olyan technológiákat, melyek nálunk nem ismertek. Alapítványunk átlagosan évi 45 millió dollárt gyűjt össze. Ez már egy érezhető összeg. Persze, nem gondoljuk, hogy meg tudjuk reformálni az egészségügyet, de meg tudjuk mutatni, hogyan működhetne, hogyan kellene működnie. Ha nagyon sok ember tudja, hogy nem kell meghalnia egy gyereknek, mert ilyen vagy olyan súlyos betegséggel diagnosztizálták, akkor az államnak lépnie kell, meg kell felelnie az emberek elvárásainak. Putyin rendelte el Európa valóban legmodernebb gyermek-ontohematológiai központjának felépítését, de azért tette, mert a társadalmi nyomás már akkora volt, hogy meg kellett tennie. Ez nem normális, hogy ennyi gyerek hal meg rákban. Neves orvosok álltak az ügy élére, volt egy nagy társadalmi igény, amely minden pártnál erősebb volt.
Szerző: Vértes Judit
