Nehéz elhinni, de az, amit a hírekből hallunk Donald Trumpról, még mind semmi. A legrosszabbat szorozzuk meg százzal, és közelebb kerülünk a valósághoz, amit Bob Woodward legújabb könyvében mutat be. Nincs felszabadult nevetés, legfeljebb néma döbbenet, fásult cinizmus vagy amit a cím elárul: félelem, kinek-kinek alkata és vérmérséklete szerint.
„Ez egy kibaszott idióta” – robbant ki az egykori külügyminiszter Rex Tillersonból úgy, hogy mindenki hallotta. „Ez maga a vegytiszta őrület” – összegezte a Fehér Ház kabinetfőnöke, a 2017-ben lemondott Reince Priebus. Ilyen és ehhez hasonló mondatok bukkannak fel hihetetlen változatosságban Bob Woodward Trumpról szóló könyvében, ahogy leírja az abszurdba hajló idiotizmus ötven árnyalatát. Nevetnénk, ha nem lenne nála a titkos atomkód, amivel bármelyik országot elsöpörheti a Föld színéről.
Bob Woodward: Félelem - Trump a Fehér Házban
Fordította: Bihari György, Bojtár Péter, Pétersz Tamás, Gabo Kiadó, 2018, 488 oldal, 4990 HUF
Az elnök a könyv megjelenésére úgy reagált, hogy egyik szava sem igaz, viszont a tényfeltáró újságírás egyik atyaúristenének, Bob Woodwardnak lehet hinni, elvégre társával, Carl Bernsteinnel leplezték le a Watergate-botrányt, ami Richard Nixon elnöki székébe került. Más kérdés, hogy a Félelem is ugyanazt a hatást váltja-e majd ki.
Amerika az idegösszeomlás szélén
Nyolcvanas évekbeli bohózatba illik az a kép, ahogyan komoly öltönyös férfiak dugdosnak és lopkodnak papírokat az elnök íróasztaláról, nehogy az dühében kirobbantson egy végzetes konfliktust vagy romba döntse az amerikai gazdaságot, nem pedig a nyugati világ legnagyobb hatalmú emberéhez. A Fehér Házban ezek szerint akkora anarchia és rendetlenség uralkodik, mint Trump fejében, és az elnök észre sem veszi, ha eltűnik egy levele. Az első oldalak után világossá válik: naivitás azt hinni, hogy a pozíció méltóságot, felelősségtudatot és legfőképpen szakértelmet igényel. Talán ezért is a cím, amit egy Trump-idézet sugallt: „Az igazi hatalom – nem szívesen használom a szót – a félelem.”
Bob Woodward a könyv megírásához több tucat magasrangú hivatalnokkal és exhivatalnokkal rögzített több száz órányi interjút, ezen kívül különböző feljegyzések, naplók, memók és üzenetek szolgáltak a könyv alapjául. Többször próbált Trumppal is beszélni, de az elnök elhárította. Csak később olvasta a kéziratot, majd Woodwarddal folytatott telefonbeszélgetésében rossz könyvnek nevezte.
„Az Egyesült Államok 2017-ben hozzákötötte magát egy érzelmileg túlfűtött, állhatatlan és kiszámíthatatlan vezető szavaihoz és tetteihez. Az elnök beosztottai készakarva hiúsították meg azokat a lépéseket, amelyeket vezetőjük legveszélyesebb ötleteinek tartottak. A világ legerősebb országának végrehajtó hatalma idegösszeomlást kapott. A könyv ennek a történetét meséli el.”
Mindegyik fejezet egy jellemző esetet és annak hátterét meséli el, kezdve onnan, hogyan nem hitte el senki, hogy Trump valóban komolyan gondolja a jelöltséget. Egyrészt a demokratáknak adakozott, abortuszkérdésben választáspárti volt (bár a szót magát nem ismerte) és szavazni sem nagyon járt – ami nemhogy vörös posztó volt a republikánusok szemében, de totálisan esélytelenné is tette előttük.
„A Tea Party mozgalom nem szereti az elitet. A populizmus a közember barátja, mert tudnivaló, hogy a rendszer manipulált. A populizmus harcol a haveri kapitalizmus és a lepacsizott üzletek ellen, amelyek a vérét veszik a munkásságnak.
– Ezt szeretem! Ez vagyok én! – helyeselt Trump. – Egy popularista! – törte kerékbe a szót.
– Nem, nem – igazította ki Bannon. – Populista.
– Ja, ja – makacskodott Trump. – Popularista.”
Az Egyesült Államok deficitjének csökkentését úgy képzelte el, mint egy kisiskolás – nem véletlenül jegyezte meg róla James Mattis védelmi miniszter, hogy egy ötödikes-hatodikos diák felfogóképességével bír: „csak hajtani kell a pénznyomdát, és akkor lesz elég bankjegy.”
Arról végtelen számú elemzés született, hogyan került Trump a Fehér Házba, aki „sose gondolta, hogy veszíteni fog, de azt se, hogy győzni fog”. Nem úgy beszél, mint egy politikus – írja róla Woodward, aki szerint Obamának is ez volt az előnye 2008-ban az elnökjelölőn Clintonnal szemben, aki úgy beszélt, ahogy egy képzett politikus, a végletekig begyakorolt tempóban. A Breitbartot elindító Steve Bannon, aki a Trump-kampány ügyvezető főigazgatójává vált, ehhez a következőket tette hozzá: „Politikai megfogalmazásban válaszolnak a kérdésekre, ami megnyugtató, nem pedig megrázó, nem szívből vagy mély meggyőződésből fakad, hanem valami jól fizetett tanácsadó diktálja. Nincs bennük düh”.
Egymás után lehetne idézni az eseményeket, amiktől égnek áll az olvasó haja: hogy egy tweettel majdnem háborút robbantott ki Észak-Koreával, majd dicsérte az előtte leszólt diktátort; hogyan akarta eltenni láb alól a szír Bassár al-Aszadot a szaringáz-támadás után; hogyan rúgja vagy épp jelöli ki embereit pillanatnyi szeszélye szerint. A hirtelen haragú, kiszámíthatatlan, indulatain uralkodni képtelen Trump lépten-nyomon támadja és megalázza saját embereit, magányos és szánalmas óriás, aki tényleg csak az erőszak és a félelem nyelvét ismeri.
„Mikor kezdünk már el végre megnyerni néhány háborút? Folyton csak ezeket az ábrákat látom. Mikor nyerünk már meg néhány háborút? Miért ezt akarják lenyomni a torkomon? (...) Az lenne a dolguk, hogy embereket öljenek. Az emberek gyilkolásához nincs szükség stratégiára”
– mondja az afganisztáni helyzet kapcsán.
Úgy beszél, mintha az amerikai hadsereg nem lenne több felbérelhető zsoldosseregnél, üzletemberként mindennek csak a költségoldalát – de nem a politikai, diplomáciai, hadászati, gazdasági jelentőségét – látja. Ám ha üzletnek is fogja fel az elnökséget, akkor sem brillírozik épp: „Az Ovális Irodában és a Fehér Házban zajló műveletei nem annyira Az üzletkötés művészete című Trump-könyv lapjaira kívánkoztak, sokkal inkább a Hogyan tegyünk tönkre egy üzletet című könyvére – már ha lett volna ilyen.” Ráadásul memóriája is folyton cserben hagyja: ügyvédje, John Dowd próbálja rávenni, hogy Trump ne tanúskodjon Robert Mueller különleges ügyész előtt, mert egyszerűen képtelen igazat mondani. „Ne tanúskodjon. Vagy ez, vagy a narancssárga rabruha. ”
Welcome to Crazytown
Melania Trump még mellékszerepet sem kap a könyvben. Woodward úgy hallotta, az elnök és felesége között a médiaspekulációk ellenére komoly érzelmi kötődés van, de a saját útjukat járják, és a first lady inkább fiával foglalkozik. Sokkal többször bukkan fel Ivanka Trump és férje, Jared Kushner, hiszen bejárásuk van a nyugati szárnyba. „Olyanok voltak, mint két összeállt megmondóember, akik mindenbe beleütik az orrukat”– írja Woodward.
Félelem és politikai tűzoltás a Fehér Házban - Olvass bele Woodward Trump-könyvébe!
Bob Woodward, aki leginkább a hivatalban lévő amerikai elnökökről írt könyveivel betonozta be a nevét szerzőként - Nixontól Obamáig nyolc államfő kormányzását mutatta be -, ezúttal a Donald Trump igazgatta Fehér Ház zűrzavaros életét tárja fel példátlan alapossággal, és leleplezi, hogyan hozza meg döntéseit az elnök fontos bel- és külpolitikai ügyekben.
Vezető beosztású tanácsadóit – különösen a nemzetbiztonsági területen dolgozókat – rendkívül aggasztja Trump kiszámíthatatlan természete, viszonylagos tudatlansága, tanulásra való képtelensége, továbbá az általuk veszélyesnek ítélt nézetei. „Ez egy idióta. Semmi értelme azzal próbálkozni, hogy bármiről is meggyőzzük. Teljesen elment az esze. A bolondokházában vagyunk. Fogalmam sincs, egyáltalán mit keres itt bármelyikünk is. Ez életem legrosszabb munkája” – vallotta be John Kelly belbiztonsági miniszter, pedig tábornokként éveket töltött Irakban. Kelly ezt persze tagadja, de próbálja meg valaki Amerika egyik elsőszámú újságírójának hitelét kétségbe vonni.
Íme, néhány gyöngyszem, ami kétséges, hogyan fog mutatni a dicsőséges Alapító Atyák mellett a történelemkönyvekben.
Tagadj, tagadj, tagadj
A nőkkel kapcsolatos félreérthetetlen kijelentései nyomán nem meglepő az a tanács, amit egyik barátjának adott, aki beismerte neki, hogy nem mindig bánik jól a nőkkel.
„Tagadni, tagadni, tagadni, és persze visszatámadni ezek ellen a nők ellen. Ha bármibe belemész, ha elismered, hogy bármiben bűnös vagy, máris véged. (...) Pedig erősnek kell lenned. Agresszívnek. Határozottan szállj szembe velük, és tagadj mindent, amit rólad állítanak. Soha ne ismerj be semmit.”
A Twitter Hemingwaye
Mivel a botrányos tweetek gyakran az elnök kényszeres tévénézése nyomán születtek, egykori kabinetfőnöke először azzal próbálkozott, hogy elzárja a tévét Trump elől. Az elnöki hálószobát „az ördög műhelyének” nevezte, a kora reggeli időszakot és a veszélyes vasárnap estéket, amikor a politikai elemzőműsorok mentek, pedig „a boszorkányok órájának”. Hope Hicks, a stratégiai kommunikációs igazgató közölte az elnökkel, hogy nem garázdálkodhat csak úgy a Twitteren, az üzenetekkel saját magát lövi lábon. Trump nem hagyta magát: számára ez volt a hangosbeszélő, ami áthatol a ricsajon és túlkiabálja az álhíreket. Kinyomtatta és elemezte a legnépszerűbbeket, és amikor megduplázták a tweetek karakterszámát, még sajnálkozott is: „Én voltam a száznegyven karakteres üzenetek Ernest Hemingwaye”.
1200 mérföldnyi Trump
„Cohn (Gary Cohn, az elnök gazdasági főtanácsadója) írt egy viccet Trumpnak, amelyet elmondhat a Gridiron-gálavacsorán: Óriási lépésekben halad a falépítés. Az összes tervet megrajzoltuk. A teljes földmunkát elvégeztük. A mérnökök megcsinálták a dolgukat. Már csak egyvalami miatt nem tudjuk megépíteni a falat. Nem tudtuk kitalálni, hogyan nyújtsuk el a »Trump« feliratot a falon 1200 mérföldön keresztül. Trump végül is nem mondta el a viccet.”
Az egyetlen – bár morálisan kétségbevonható, de emberileg indokolható – tulajdonsága az, hogy a háborúban elesett katonák családtagjai előtt felnagyítja a halott hőstetteit és szépeket hazudik, hogy így vigasztalja őket.
Miért érdekes egy paranoid gennyláda?
Bob Woodward az amerikai elnökök puritán krónikása, többek között Clintonról, ifjabb Bushról és Obamáról írt könyvet. A kétszeres Pulitzer-díjas újságíró csak a tényekre szorítkozik, és nem ragadtatja el magát, rendíthetetlenül objektív, semmi pletyka vagy izgalmas anekdota. Bár alapos – egy itthoni olvasó számára, hacsak nem amerikanista, túlságosan is részletes –, kritikusai felróják neki, hogy szövege lapos és élettelen, és azoknak, akik nem követik rendszeresen a híreket, hiányozhat az összegzés, a történelmi és társadalmi kontextus.
Míg a Watergate-eset leírásával Woodward és Bernstein robbantott, Trumpról valójában már korábban is tudni lehetett, hogy erőszakos, ésszerűtlen és hazudozik (a 2016-os exit poll felmérések szerint a szavazók 61 százaléka gondolta, hogy alkalmatlan az elnökségre, 64 százalékuk tartotta megbízhatatlannak és hazudozónak). Michael Wolff Tűz és düh könyvében (olvass bele ITT) írt arról, hogyan mennek szembe Trump munkatársai az elnök parancsaival azért, hogy megmentsék az országot. Az FBI főnöke, James Comey könyvében Trump egy hazug gennyláda, aki úgy viselkedik, mint egy maffiafőnök, bármiféle erkölcsi skrupulus, igazságérzet és demokratikus értékrend nélkül. Omarosa Manigault-Newman Unhinged című könyvében a rasszista és nőgyűlölő elnök képe rajzolódik ki.
„A Félelemnek akkora a hatása, mint egy Potomac folyóra hulló hópehelynek” – nyilatkozta egy republikánus képviselő. Woodward kritikusai, akárcsak szövetségesei gyakorlatilag virtuális vállrándítással vesznek tudomást róla. Hogy mégis miért fontos? Egyrészt azért, mert Wolff-fal szemben Woodward hitele kikezdhetetlen, és ezután nehezebb a Breitbart-Fox News buborék illúzióit fenntartani. Másrészt azért, mert dokumentálja az amerikai elnökségről alkotott illúziók fokozatos erodálását. A tisztességes George Washingtont vagy Abraham Lincolnt a 20. században követte a nőügyeivel zsarolt JFK, a Watergate-botrányba belebukó Nixon és a Lewinsky-ügyben megreccsenő Clinton, hogy a 21. században egy narcisztikus személyiség üljön az Ovális Irodában, akinek „viselkedésében már jócskán fel lehetett fedezni a paranoia jeleit” és gazdasági főtanácsadója szemében nem több mint „egy rohadt nagy seggfej.” Mindenki tudja, hogy a császár meztelen, és se Wolff, se Woodward, se az előttük és utánuk következő szerzőknek nem az igazmondó kisfiú szerepe jutott. Igen, a császár meztelen, de ezt ő is tudja. Csak magasról tesz rá.
Szerző: Iván Viktória
