A világ minden rezgését befogó hatalmas adóvevő, ami olyan nyelvre konvertálja a bábeli zűrzavart, amit mindenki ért. Maga a költő, aki valamilyen módon a saját igényeihez alakítja a világot. Egy apró tárgy, ami lehetővé teszi, hogy a Föld legtöbb országában meg tudjuk szárítani a hajunkat. Tóth Krisztina épp a metaforadömping miatt választotta új verseskötete címéül a Világadaptert, ami az értelmezések sokszínűségének logikáját követve akár a Memóriakártya, vagy az egyik központi vers után a Háromnegyed címet is kaphatta volna. Az elmúlt 5-6 évben keletkezett szövegekben a költő álmokon és mozgólépcsőn utazik a közös jövővé eufemizált halál felé, emlékművet állít a nagy elődöknek, és tőle szokatlan alanyisággal próbálja feldolgozni a gyászt. „A Világadapter megjelenése ünnep”, áll a fülszövegben. Az ünneplést hétéves várakozást előzte meg, a Magas labda (2009) óta eltelt időben a felnőtt olvasókat megcélzó életmű egy tárcakötettel (Hazaviszlek, jó?, 2009), két novelláskötettel (Pixel, 2011, Pillanatragasztó, 2014), és egy regénnyel (Akvárium, 2013) gazdagodott, melyek a próza felől vizsgálva adtak új dimenziót Tóth Krisztina sűrű, súlyos lírájának. A költőt sosem múló hiányról, állandó elmozdulásról és pillanatnyi örömszerzésről kérdeztük. (A kötetbe ITT tudsz beleolvasni.)
Az előző verseskötete hét évvel ezelőtt jelent meg. A versekre kevesebb idő marad?
Ez nem a ráfordított idővel függ össze, hanem talán az életkorral. Valami sokkal rejtettebb belső változás ritkítja meg a verseket. Gergely Ágnes megmondta nekem előre, hogy így lesz, és sokszor tényleg inkább prózában talál utat az alapanyag. A vers valószínűleg a fiatalság műfaja, a próza meg talán az érettebb koré, ha lehet ilyen különbséget tenni.
Egy vers ülepedési ideje hosszabb, mint egy prózai szövegé?
Amíg egy vers megszületik, belül is nagyon hosszú idő telik el. Nekem sokáig kell hordoznom valamit ahhoz, hogy az első sor után megtaláljam a következőket. A várakozás lett a munkamódszerem. Nem szabad, hogy túl sokáig várjon az ember, mert akkor elmúlik a kezdősorokhoz fűződő indulata, de azt sem szabad, hogy túl hamar meg akarja írni, ami készülődik, mert akkor meg üres konstrukció válik belőle, és eltűnik az anyagból minden titokzatosság.
A versírás tehát valahol az ösztön és a komponálás között van?
Pontosan, de egyiknek sem szabad túlsúlyba kerülnie. Az ösztönös alapanyagot kontroll alatt kell tartani, de a teljes kontroll nem tesz jót a szövegnek. A versnél nagyon nehéz visszaérkezni abba az állapotba, amiben egy sugallatos sor megszólalt. Olyan ez, mintha egy épületben bolyongana az ember, és megpróbálna visszatalálni valahová a lifttel, de nem tudja, hogy pontosan hányadik emeleten keresse.
Tóth Krisztina: Világadapter
Magvető, 2016, 88 oldal, 2990 HUF
Miért döntött úgy, hogy ciklusokra (Futamidő, Turista, A Tanítvány, Hosszúalvó) tagolja a verseket? Hogy állt össze a Világadapter szerkezete?
Néhány vers elég egyértelműen egymáshoz tartozott, nemcsak tematikusan, hanem hangulatában is. Viszonylag szűk anyagnál én nem vagyok nagy híve a ciklusba rendezésnek, most viszont arra gondoltam, hogy ez az anyag jól tagolható. Talán jót is tesz neki, ha kirajzolom azokat az erővonalakat, amelyek mentén ciklusokba szerveződött, talán a struktúra hozzáad az olvasathoz.
A prózaírói pályája felől nézve az új kötet versei sűrített novelláknak hatnak, a Futamidő-ciklus címadóverse, melynek kiindulópontja egy földbe szorult, horpadt fejű sellőbarbi, például egészen novellába kívánkozik, de ilyen novellavers a kötet címadója is. Van olyan technika, amit a költő Tóth Krisztina kölcsönöz a prózaíró Tóth Krisztinától?
Mindkét esetben a maximális kondenzálásra törekszem. Prózánál az a kérdés, hogy mi az, amit még ki lehet hagyni egy bővebb történetből, és mely részeket kell felvillantani a teljes sztori megjelenítéséhez. Valami ilyesmi történik a versnél is, csak ott többnyire képekben. Egy erős látványból nagyobb valószínűséggel lesz vers, mint egy erős mondatból, mert a vers megengedi, hogy egy vizuális motívumot gondoljunk tovább. A próza másféle elhallgatásokkal, másféle kihagyással dolgozik.
Többször nyilatkozta, hogy fél, hogy nem tud új verseket írni. A Világadapter a bizonyíték, hogy nem felejtett el költőnek lenni?
Az ember nem költő vagy prózaíró, hanem mindkettő egyszerre, és én inkább akkor szorongok, ha egyáltalán nem írok, mert az olyan, mintha nem is lennék. Inkább csak örültem, hogy összeállt egy koherens anyag, ami nagyon következetesen tükrözi a költői énemet. Megkockáztatnám, hogy az eddigi köteteim közül a legerősebben. És bár ez teljesen lényegtelen, ha az életpályát egységben nézzük, mégis úgy érzem, eddig ebben van a legtöbb fontos vers.
A Magas labda nyitóverse, a Hangok folyója az ember saját múltidejéhez való viszonyáról beszélt, a Világadapter nyitóciklusa, a Futamidő viszont a saját jövőidejéhez, a halálhoz valóról. Ez a jövőbetekintés életkori sajátosság?
Biztosan, mert azt nem lehet elhallgatni, hogy az utóbbi években jó páran meghaltak körülöttem. A saját kortársaim is, ami nem lenne törvényszerű, ebben az életkorban nem illik csak úgy meghalni. Ilyenkor az ember megdöbben és hátralép. Ez a megrendülés nyilván visszaköszön a versekben.
Könyves magazin 2016/3.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 870 HUF
„Szorzódtam, osztódtam, míg a nulla/formájú száj ki nem jött életem/végén. Valami el lett szúrva,/gondoltam. Újra meg: nem kezdhetem” – írja a Példa című versben, ami mintha egy pályája végén járó költő létösszegzése lenne. Miért van szükség folyamatos összegzésre?
Inkább áttekintésnek mondanám, valamiféle belső rendcsinálásnak, hogy éppen hol tartok, mire készülök, mi az, ami megvan, mi az, ami hiányzik.
Mi az, ami hiányzik?
Mindig az hiányzik a legjobban, amit még nem írt meg az ember, és ha építkezik a pályáján, mindig olyat akar írni, amilyet nem tud. Az a kihívás, hogy olyan feladatokat adjon magának, amelyekre már megvan az eszköztára, de bizonyos szempontból szokatlanok és ismeretlenek. Ez valószínűleg lelki alkati kérdés is, én soha nem annak örülök, ami megvan, hanem azon szorongok, amit még nem tudtam megcsinálni.
Ha egymás mellé pakoljuk az elmúlt évek Tóth Krisztina-köteteit, kiérezhető belőlük valamiféle otthonos állandóság. A költői én érzékeli ezt?
Ha a szövegeket nézem, akkor inkább a folyamatot és az elmozdulásokat érzékelem. Nagyon lényeges, hogy érzékeljem ezeket, mert arra törekszem, hogy mindig legyen valami változás, és annak alapján, amit kialakítottam, tovább tudjak lépni, hiszen nem szabad beleragadni semmibe. Nem az a célom, hogy Tóth Krisztina-verseket írjak, hanem hogy építkezzek. Minek szaporítani a szövegek számát a világban? Ha nem születnek érvényes és fontos versek, akkor teljesen felesleges megírni őket. Versben beszélni. Azt minek?
Önnek mitől érvényes egy vers?
Attól, hogy többet ad az olvasónak a pillanatnyi örömnél, hogy vele marad. Hogy körbevesz a nyelvvel valami titkot. Nagyon sok olyan szöveg születik, ami a pillanatnyi örömszerzésre épül, ezekkel semmi baj nincsen, de azt gondolom, hogy néha csak érintőleges közük van a költészethez. A költészetből egyik oldalon sem lehet kispórolni az időt, se az író, se az olvasó részéről, a ráfordított időnek bele kell épülnie a szövegbe. Rögtönzésnél alig van ráfordított idő mindkét oldalon. A világ eltolódott a pillanatnyi befogadás irányába: találok egy instant verset, azonnal elolvasom, lájkolom, nevetek rajta, megosztom, elfelejtem, piff, újat keresek. Ezzel nem is lenne gond, mert még mindig inkább verset fogyasszunk, mint bármi mást, de nyitva kell tartanunk magunkat a másfajta befogadásra, és készen kell állnunk arra, hogy időt fordítsunk a versre. Ha túl sok instant verset fogyasztunk, akkor ez a képességünk talán elkopik. Ha nincs azonnali öröm vagy megértés, totális hozzáférés, akkor tovább lép az olvasó.
A folyóiratok ellehetetlenítésével szinte már nem is marad tér, ahol gyakorolhatnánk a másfajta befogadást. Pedig úgy érzem, egy költőnek nagyobb szüksége van a folyóiratokra, mint egy prózaírónak.
Nagyobb szüksége van. A folyóirat műhelyt és szellemiséget jelent, hagyományába be lehet kapcsolódni. Megszűnt a Holmi, ami nekem egy fontos bázis volt, megszűnt a Lettre, ami azt jelentette, hogy mégiscsak, még mindig itt vagyunk Európában, és átélhettük azt az illúziót, hogy benne vagyunk az európai irodalmi áramlásban. Most már az illúziót sem élhetjük át, és úgy érzem, közben valami gyors sekélyesedés megy végbe, ami hosszú távon nem tesz jót az irodalomnak – se. Félreértés ne essék, nem panaszkodom, konstatálok. A kultúrafogyasztás átkerült a közösségi oldalakra, és a szerzők is arra pazarolják az energiájukat, hogy tanulmány- és esszéjellegű érvelésekbe bocsátkoznak a Facebookon, miközben az életművüket nem írják tovább. Nem jó lájkokban mérni a verset, aki átteszi a netre a libidóját, annak költőként vége. Lehet, hogy lassú vég lesz, de vége. A folyóiratok ellensúlyozták: az ember az otthon nyíló időrésekben elővette egy-egy lapszámot, gondolkodott rajta, visszatért hozzá. Az interneten nagyon ritkán térünk vissza valamihez, mert jön egy új inger, egy új impulzus, amire reagálhatunk. Ez a fajta felgyorsulás megöli a folyóiratokat, és megy minden a semmibe.
A kötetben hommage-verset kap Weöres és Kálnoky, parafrazálódik Balassi, áthallik Katona József, József Attila, Vörösmarty. Mi a szerepe a hagyománnyal való folyamatos párbeszédnek?
Az költő nem kitalál egy új nyelvet, hanem annak a költői nyelvnek az elemeiből építkezik és keveri ki a sajátját, amit a hagyományból kapott. Rengeteg dolog szól egyszerre a fejünkben, ezeket vagy tudatosan, vagy tudattalanul, de használjuk. Engem mindig az érdekel, hogyan lehet a már ismert alapján valami újat alkotni, olyan szintézisre törekedtem, ami lehetővé teszi a továbblépést.
Az újrastrukturálás az alanyiságot is eltolja, távolítja.
Erre is jó, valamiféle kosztümös játékká alakítja. A közvetlen alanyiság nagyon kevéssé érdekel, az, hogy velem mi történik, kizárólag abban az összefüggésben érdekes és érvényes, hogy tudok-e belőle olyan verset, történetet kerekíteni, ami elmond valamit a létezésről. Sok személyes élményt gyúrok bele a történeteimbe, de egyetlen olyan történetet sem írtam soha, ami saját lenne, és ez nagyjából a verseimre is igaz. Megírtam az apám halálát, de ha nem tudok általánosságban mondani valamit a halálról, a halál közeledtéről és az ehhez való viszonyunkról, akkor nem érdemes írnom róla.
Nemrég jelent meg az Anyát megoperálták (Móra, 2015) című mesekönyve, amelyben egy rákos anya történetét olvashattuk gyerekszemszögből, a Világadapter néhány versében pedig, amelyek egy külön kis ciklust alkotnak a Hosszúalvó cikluson belül, a rákos apa alakja jelenik meg, ugyancsak gyerekszemszögből. Az, hogy éppen milyen egyéb szövegeken dolgozik, amikor verseket ír, hat valahogyan a lírájára?
A versek sokkal később születtek, amikor a gyerekkönyvet írtam, még sejtelmem sem volt róla, hogy beteg lesz az apám. A gyerekkönyvek külön pályán futnak, kevés átjárás van köztük és a többi szövegem között, más tudatállapotban írom őket, mint a verseket, tulajdonképpen nekem ez a jutalomjáték.
A Tanítvány-ciklus záróverse egy tanórát idéz, amit az egyik diák látványosan un. A tanárszerep ön előtt sem ismeretlen, egy színészosztályt tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Otthon érzi magát benne?
Igen, otthonos szerep, bizonyos értelemben ez is világadapter funkció. A cím kétfelé is működik: sosem szűnök meg tanítványnak lenni, mert csak akkor tudok hitelesen átadni bármilyen tudást.
A tanítványaitól szokott tanulni?
Sokat tanulok a kérdéseikből, megmutatják, hogy nem szabad semmit eleve tudottnak tekinteni, mindenre újra és újra rá kell kérdezni. Éppen a folyamat a lényeg. Ez kicsit hasonlít arra, amit a kapcsolódási pontokról mondtam, arról, hogy az ember megpróbál belehelyezkedni a hagyomány áramlásába, egy ponton megkapaszkodni, és engedni, hogy átfusson rajta az áramlás. A tanításnál nekem roppant fontos, hogy rendszeresen újraolvasom a kollégáimat. Új szemszögből nézem meg, mit is csinálnak, vagy felfrissítem a képet, mert mondjuk, tanítom őket évek óta, de közben új könyveket írtak, és lehet, hogy egy-egy új kötet az előzőeket is más megvilágításba helyezi. Idén például teljesen újraolvastam Schein Gábort és Háy Jánost is, pont azért, mert megint tanítottam őket és vannak új könyveik. Nagyon érdekes kívülről ránézni a műveiken belüli elmozdulásokra és irányokra.
Abból, ahogy a tanításról beszél, mély alázatot érezni.
A tanításhoz valahogy egyszerre kell gőg és alázat is, hogyha ez egyáltalán lehetséges, hiszen el kell hinnem magamról, hogy valami tudok és az átadására is képes vagyok, ugyanakkor óra közben folyton módosítanom kell a saját terveimet, mert hiába van a fejemben egy vázlat, ha azt felülírja valami. A színészhallgatók muzikálisak, nagyon jó ritmusérzékük van, nekik egész más például verstant magyarázni. Nem elméletet , hanem zene, és hallják is, Amikor meg felolvasnak egy verset, akár bonyolultabb zenei struktúrák közvetítésére is képesek, mert megérzik a szöveg mélyrétegeit. Ez nem elsősorban intellektuális kérdés, hanem fül és érzékenység dolga. Amikor a félévi vizsgán elhangzott néhány Petri-versek, eszembe jutott, talán örülne a szerző, ha hallaná, hogy itt áll egy 19-20 éves ember, és úgy bontja ki a sorok mögötti mélységeket, fájdalmakat, hogy még csak egy rövid élet tapasztalataiból tud meríteni. Ez a tehetség, nem?
Az interjú eredetileg a Könyves Magazin nyári számában jelent meg.
Fotó: Emmer László
