Tore Renberg: Charlotte Isabel Hansen, fordította: Szilágyi Orsolya
L'Harmattan Kiadó, 2014, 278 oldal, 2800 HUF
(Harmadik magyarra fordított regénye, az Charlotte Isabel Hansen kapcsán ma a Margó Fesztiválra érkezik Tore Renberg, aki nem csak Hidas Judittal beszélget majd, de rendhagyó irodalomórát is tart, bár azt mondja, még fogalma sincs, hogy ott mi fog történni. Nem irigyli a mai kamaszokat, és nem tudja, hogy a tinikről szóló északi filmek miért tűnnek sokkal hitelesebbnek, de óriási rajongója Lukas Moodysson 1998-as kultfilmjének, a Redvás Amalnak, sőt gyakran úgy érzi, ez inspirálta Szerettem másképp is című regényét – még akkor is, ha írás közben egyáltalán nem is gondolt rá. A norvég írót zenéről, kamaszkorról, és Jarle Kleppről kérdezgettük, de azt is elárulta, hogy kettős életet él, mert alkotás közben előbújik belőle a másik Tore Renberg. (Renberg ma 17 órától a Preziben beszélget Hidas Judittal, holnap pedig 11 órától tart rendhagyó irodalomórát a Kossuth Klubban.)
Az egyik programajánlóban, ami a Margó Fesztiválról született, a norvég irodalom fiatal fenegyerekének neveznek. Egyetértesz ezzel a titulussal?
Jól hangzik, de hogy fiatal? Hehe. 41 éves vagyok, és 1995 óta jelennek meg könyveim, de természetesen jól esik, ha fiatalnak és frissnek tekintenek. Fenegyerek? Az irodalmi műveimen és akcióimon tényleg átjön némi vakmerőség, és abban a tekintetben pontosnak is gondolom ezt az elnevezést, hogy csak írás közben érzem magam teljesen szabadnak, szégyentelennek és merésznek. Magánemberként nem vagyok az a típusú fickó, aki megkockáztat egy kiruccanást Sierra Leonéba, vagy kipróbál egy új drogot. Jobban szeretek otthon lenni, olvasni, vagy üldögélni a kertben, vinni egy csésze kávét a barátnőmnek, játszani a gyerekekkel. Ha írok, akkor viszont ott ez a mások Tore Renberg, a laza. Mindig új, felfedeznivaló területeket keres, nem érez félelmet és nem érdekli, hogy az emberek szerint mit kéne csinálnia, kizárólag a kreativitás hangjára hallgat.
A Szerettem másképp is és Mégis van apám című regényeid után a Charlotte Isabel Hansen főszereplője is Jarle Klepp. Mindhárom könyvet nevezhetjük coming-of-age regénynek, bár utóbbiban Jarle már nem a gyerek-, hanem a fiatal felnőttkorból kénytelen teljesen felnőtté válni. Miért ilyen fontos neked a kamaszkor? Beleragadtál a sajátodba, esetleg úgy döntöttél, hogy sosem fogsz felnőni?
Kollégám és barátom Karl Ove Knausgård mondta, hogy a gyerekkor az a hely, ahol az élet értelme található, és mi, felnőttek a szolgái vagyunk. Ez természetesen hatalmas túlzás, de nagyon jó meglátás arról, hogy mi tesz minket azzá, amik vagyunk. Ehhez a meglátáshoz én hozzáadnám a kamaszkort, vagy talán ki is cserélném a gyerekkorral, abban az értelemben, hogy a 12-től 17 éves korunkig tartó időszak a legsokkolóbb, és a személyiségünket leginkább alakító néhány év az életünkben. Utólag sokat gondolkodtam azon, hogy milyen nyomasztóan sokféle tapasztalatot szerzünk ezekben az években, és milyen kevéssé tudunk megbirkózni velük. Természetes, hogy az írók, Shakespeare-től Proustig, Hornby-tól Renbergig a gyerek-, kamasz- vagy ahogy a Charlotte Isabel Hansenben is van, a húszas évek elejéről írjanak. Gondoljunk csak bele, mennyi izgalmas anyag van ebben az időszakban, mennyi sebezhetőség, bátorság, butaság – még szép, hogy valaki erről akar írni! Bár a harmadik Jarle-regényem tényleg inkább egyetemi regény, mint klasszikus coming-of-age.
Te milyen kamasz voltál?
Ó, én biztos voltam és bizonytalan, gyenge és erős, buta és intelligens, vagyis pont olyan, mint az összes többi tizenéves. De volt egy dolog, ami megkülönböztetett a társaimtól, mégpedig az, hogy már 13 évesen eldöntöttem, hogy író leszek, és ez célt adott az egész kamaszkoromnak. Mindennap verseket, dalszövegeket, novellákat, színdarabokat, esszéket írtam, tényleg bármit, körmöltem, mint egy őrült. Mellette persze faltam a könyveket, Dosztojevszkijt, Turgenyevet, Csehovot, Gogolt. Elvarázsoltak az öreg oroszok, és elvarázsolt a zene is – 1985-ben felfedeztem az alternatív zenét, és ez mindent megváltoztatott. Ez a sok izgalmas, szenvedélyes ember óriási hatással volt rám, imádtam a Depeche Mode-ot, a The Cure-t, az Echo& The Bunnyment, Morrisseyt és a The Smiths-t. A mai norvég tinik amellett, hogy valószínűleg éppen ugyanolyanok, mint az én korosztályom volt, nagyon más időkben nőnek fel. Nem akarok idiótának tűnni, de egyáltalán nem irigylem a környezetet, ami körülveszi őket, mobiltelefonokhoz vannak kötve – micsoda támadás ez az emberi intelligencia ellen.
Jarle Kleppnek egy váratlan fordulat miatt úgy tűnik, végre teljesen fel kell nőnie. Ha feltételezzük, hogy te vagy Jarle, éppen úgy, ahogy Flaubert volt Bovaryné, akkor mondhatjuk, hogy együtt nőttél fel vele, miközben a történeteit írtad?
Ez nagyon érdekes kérdés. Az évek során annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy gyakran éreztem úgy, hogy ő mintha sokkal valóságosabb lenne nálam. Ha ezt éreztem, miközben írtam, azt mindig jó jelnek tekintettem.
Legutóbbi könyved, a Vi Ses i Morgen (2013-ban jelent meg Norvégiában – a szerk.) már nem Jarle életéről szól. Nehéz volt elengedned őt?
Ó, dehogy! Egyáltalán nem. Egy egész novellamaratont írtam róla, és öt regényt. Ez nagyon sok munka. Tíz év. Csak ő és én – illetve majdnem. Büszke vagyok arra, amit együtt elértünk, ugyanakkor teljesen elegem is van belőle, ahogy bizonyára neki is belőlem. Ennek így kell lennie, ez biztos jele annak, hogy mindent megtettünk és a legjobbat nyújtottuk. Meglátjuk, hogy találkozunk-e még, az is lehet, hogy újra lecsap rám valamikor a jövőben.
Modan Garu - Foxhunting for the Future
Korábban volt egy elektronikus zenei formációd, a Modan Garu. Ma is aktívan zenélsz?
A Modan Garu az analóg elektronikus zenékkel való régi szerelmemből alakult, vettem egy csomó vintage szintetizátort és remekül szórakoztam velük. Az a zenekar már feloszlott, de még mindig zenélek, csak már nem nagyon van rá időm. Ősszel adunk majd néhány kisebb koncertet azzal a rockzenekarral, amit Karl Ove Knausgårddal alapítottunk még a kilencvenes években. Elég jó mókának ígérkezik!
A regényírás és a zenélés mellett forgatókönyveket is jegyzel, te írtad a Szerettem másképp is és a Charlotte Isabel Hansen forgatókönyvét is. Mennyire nehéz a saját szövegeiddel dolgozni? Kész vagy kompromisszumokat kötni a filmrendezővel?
Nehéz, és igazából egy kicsit unalmas is, mert lényegében regényíró vagyok, aki szeret egy történetet teljes egészében átadni az olvasónak. Mikor jelenetekben gondolkodsz, megfosztod magad a szerzői eszközeid több mint felétől, és ez nem annyira szórakoztató. Persze a jelenetek és a párbeszédek írása hasznos önmegtartóztató lecke is egy regényírónak. A kompromisszumokkal viszont nincs semmi probléma, hiszen ha nem lennék képes megkötni őket, akkor azt hiszem, el sem szabadna kezdenem a munkát.
