Ő volt a Marvel ’60-as évek eleji forradalmának első szuperhőse, aki nem egy eredeti koncepció, hanem egy norvég mitológia alapján született. Stan Lee először 1962-ben megjelent Thorja hatalmas erejű istenként, a kiadó afféle saját Supermanjeként ütötte fel a fejét és csapta le pörölyét Pókember és társai világában. Bár kezdetben csupán generikus, felejthető sztorikat írtak neki, pár év alatt kinőtte magát, és a Marvel legemlékezetesebb eposzainak többsége mindmáig a mennydörgés istenének nevéhez fűződik. A második Thor mozifilm kapcsán áttekintjük a Mjölnirét rettenthetetlenül lóbáló, Asgardot és Midgardot az utolsó leheletéig védelmező szőke szuperhős-isten immár több mint fél évszázados történetét.
Már 1951-ben szerepelt egy Thor az Atlas kiadó (a Marvel elődje) Venus című sorozatának 12. számában – igaz, csak két panel erejéig, és bár a képregény több szereplőjének, így pl. a címbelinek is ez a széria a hivatalos, kontinuitásbeli „inkubátora”, a mennydörgés istene esetében általában az 1962-es felbukkanását ismerik el elsőnek. Már csak azért is, mert a Venusban látható Thor külseje jelentősen eltér attól, amit Lee és Jack Kirby rajzoló bő egy évtizeddel később meghatározott. (Noha a teljes bizonyosságot nehezíti, hogy a Marvel norvég mitológiájában már megannyi Ragnarok, azaz világvége megtörtént, és az istenek külsejükben és természetükben is eltérhetnek korábbi inkarnációiktól.) 
Stan Lee ugyan azzal robbantott a képregénypiacon a ’60-as évek elején, hogy a konkurens DC-hez képest emberközelibb hősöket teremtett, akik hétköznapi problémákkal küszködtek, és akiknek helyzetébe így a fiatal olvasók jobban beleélhették magukat, Thor, isten lévén, látszólag teljesen szembement ezzel a koncepcióval. Az író egyszerűen egy minden képzeletet felülmúlóan erős héroszt akart, akinek megszületését végül kivételesen nem valamiféle radioaktív balesettel, hanem isteni mivoltával magyarázta, a norvég mitológia segítségével. Lee a mítoszt nyilván szabadon kezelte, és hol felturbózta, hol finomította (Thor szőke, és tud repülni, Odin egy makacs és haragos, de igazságos, békeszerető uralkodó stb.), de kezdetben ennek még kevés jelentősége volt, mert a karakter isteni mivolta annyi volt csak, mint a radioaktív pók Peter Parker esetében: ürügy.
A képregény azért nem lógott ki teljesen a Marvel földhözragadtabb hőseinek palettájáról, mert Lee kreált a főszereplőnek egy alteregót: a sánta, önbizalomhiányos halandó orvost, Donald Blake-et (a filmadaptációk ezzel nem foglalkoztak). A karakter a Journey into Mystery 83. számában bukkant fel először. A széria még 1952-ben indult horror-fantasy antológiaként (az Atlas égisze alatt, de 69. része már az egyik első füzet volt, ami Marvel Comics címkével jelent meg), aminek merész szárnyait letörte a Comics Code Authority ’55-ös bevezetése. A következő években sok más, az ipar öncenzúráját megsínylett társához hasonlóan nem muzsikált valami jól, ezért Lee ide dobta be Thor figuráját, hátha azzal lendít az eladásokon. Az első történet mindössze 13 oldalas volt. 
Donald Blake Norvégia vidéki tájain téblábol, amikor belebotlik néhány furcsa, idegen kőlénybe (trivia: Thor egy ilyet zúz kavicsokká az új film, a Sötét világ első csatájának végén), amik mi másért is érkeztek volna a Földre, ha nem azért, hogy leigázzák. A jó doktor ijedten elsántikál a veszedelem elől egy közeli barlangba, amiben talál egy botot – miután hozzácsapja azt egy sziklához, átváltozik a daliás, emberfeletti erejű, szinte sérthetetlen, vihart kavaró, a villámokat az égből megidéző Thorrá, a botból pedig a pörölye, a hatalmas, kezébe mindig visszatérő Mjölnir lesz, amit csak ő képes felemelni (de ha egy teljes percig nem fogja a kezébe, mindketten visszaváltoznak). Ezután fél kézzel szétcsap az idegenek közt, akik farkukat behúzva menekülnek vissza otthonukba.
A második történetben bukkan fel először Jane Foster (a filmekben Natalie Portman), Donald Blake praxisbéli nővére. Jellemzően a korszak mainstream képregényeinek szappanopera-romantikájára és futószalag-konfliktusaira, a doktor beleszeret, de erről nem mer szólni a nőnek, aki viszont természetesen Thorra vet szemet. A helyzetet később bonyolította, hogy Odin nem engedélyezte fiának, hogy egy közönséges halandóval kösse össze az életét, ami ellen Thor persze lázadt, és ez hosszú éveken át állandó konfliktusokhoz vezetett apa és fia közt (Odin, aki Thornak a Föld iránti vonzalmát sem nézte jó szemmel, többször száműzte, megfosztotta erejétől, majd visszafogadta.) A harmadik sztoriban (85. szám) látjuk először Asgardot, Thor mitikus otthonát, Heimdallt, a Bifrost őrzőjét, a rabságából kiszabaduló Lokit, aki Midgardra (a Földre) megy, hogy bosszút álljon testvérén, Thoron, és végül Odint is (bár őt csak épphogy). A 88. számban ismét felbukkanó Loki lett a sorozat első visszatérő gonosztevője.
Kezdetben Thor csak egy volt az egyre gyarapodó szuperhősök közül. Lapos történetekben, a Földön kalandozva püfölte az egysíkú gazembereket, egyébként pedig Blake-ként szerencsétlenkedte el nem létező szerelmi életét Jane Fosterrel. Felbukkant az Avengers első, 1963 szeptemberében megjelent számában is, és a címbeli csapat, a Bosszú Angyalai (vagy Bosszúállók) alapító tagja lett – itt is az ármánykodó Lokival kellett megküzdenie, aki céljai érdekében a Hulkot próbálta felhasználni. Miután a Journy into Mysteryben Stan Lee teljesen átvette az írói teendőket (korábban csak sztorivázlatokat dolgozott ki, az egyes részeket mások írták), egyre többet merített a norvég mitológiából, és a sorozat lassan kialakította saját identitását. Ennek legfontosabb lépcsőfoka a Tales of Asgard volt, ami pároldalas háttérszériaként futott az aktuális sztorik után a 97. számtól (1963) egészen a 145.-ig (1967).
Lee itt végre nyakig merült a karakter mitikus múltjában, és egymás után vezette be a kontinuitásba a skandináv mondákhoz kapcsolódó olyan fogalmakat, mint az aesir, az Yggdrasil, és az olyan karaktereket, mint Balder, Borr vagy Surtur. Az első néhány sztori az első istenek és a világ keletkezéséről szólt, egy későbbi pedig például az emberiség teremtéséről, amiben Thornak is szerep jutott. Eleinte Odin volt a főhős (többek közt látjuk őt megölni a jégóriás Laufeyt, és magához venni az így elárvult Lokit), majd felbukkant a fia, ahogy először emeli fel pörölyét, és ahogy egyre vadabb kalandokban vesz részt a kilenc világban, óriásokkal, szörnyekkel, sárkányokkal harcolva. A New York-i szuperhősködést monumentális fantasy sagává formáló Tales of Asgard változtatta meg a mennydörgés istenéről szóló képregényt, ez tette a karaktert igazán népszerűvé – nem csak a sztorik kozmikus léptéke miatt, amik mellett Thor földi pofozkodásai óvodások civódásának tűntek, hanem a legendás rajzoló, Jack Kirby miatt is. 
Kirbynek, aki egyébként is a ’60-as évek szuperhőskultúrájának egyik legmeghatározóbb figurája volt, gyakran a Thor-korszakát tartják a legkiemelkedőbbjének. Az ő, még mai is szemmel is szenzációs, akkoriban pedig szinte példátlanul eleven, dinamikus vonásaiban kelt életre a Marvelnek a jelmezes igazságosztó-toposzon messze túlmutató kozmikus ága, ami pár év alatt rohamosan kibővült Galactussal, Egóval, az Inhumansszel és egy sor másik, mára jól ismert figurával (nem egy közülük a Thorban debütált). A Tales of Asgard hatása természetesen a sorozat normál történeteire is kiterjedt – azok is egyre eposzibbak és merészebbek lettek, Thor egyre többször hagyta el a Földet, és egyre hatalmasabb ellenségekkel került szembe, harcainak egyre nagyobb tétje volt. A 104. számban (1964) például a kék bolygó egy gigászi csata helyszínévé válik, egyik oldalon Thorral, Balderrel és Odinnal, a másikon a Loki ármánykodásai következtében támadó viharóriással, Skaggal, és a tűzdémon Surturral – Odin, hogy a halandók számára felfoghatatlan összecsapásnak ne legyen szemtanúja és véletlen áldozata, az egész emberiséget ideiglenesen egy másik dimenzióba transzportálja.
1966-ban, a 126. számmal a Journey into Mysteryt átnevezték Thornak, vagyis a mennydörgés istene hivatalosan is megkapta a saját sorozatát. Harcolt a Hulkkal, találkozott a görög istenpanteonnal és Herculessel, felfedte identitását Jane Foster előtt (bár hiába, kapcsolatuk, részben Odinnak hála, ellehetetlenült, és Thor végül istentársa, Sif mellett kötött ki), később pedig szembeszállt Egóval, az élő bolygóval, és magával Galactusszal is (a bolygófalónak egyébként az eredettörténetét is a Thorban mesélték el először, a 168-169. számokban). Aztán Lee-nek egyszer csak feltűnhetett, hogy bár évek óta írja a sorozatot, a főhős eredettörténetének egyszerűen nincs semmi értelme. Mert ha Thor mindig Thor volt, ősidők óta, akkor kicsoda Donald Blake, aki elvileg ugyan azonos vele, gyakorlatilag azonban évtizedeken át élte szürke kis életét, míg abban a norvég barlangban rá nem talált a botra/pörölyre? 
Lee 1968-ban tisztázta saját következetlenségét: a főhős kérdőre vonta Odint, aki elmondta neki, hogy Blake valójában sosem létezett, a férfi az ő teremtménye, akit azért talált ki, hogy forrófejű, makacs fiát alázatra és emberségre tanítsa azzal, hogy megfosztja isteni erejétől, emlékeitől, és egy sánta, halandó orvos testébe zárja. A nevelő célzatú büntetés passzolt a szériába, mert az évek során Thor karaktere egyébként is szépen finomodott egy talpig nemes és jólelkű, az ártatlanokat és az igazságot mindenáron védelmező, de borzalmasan makacs, arrogáns és hirtelen haragú fafejűből egy bölcsebb, megfontoltabb emberré.
Bő egy évtizeddel később Roy Thomas, Mark Gruenwald és Ralph Macchio egy új elemmel gazdagították ezt az eredettörténetet az Eternals Sagában. Ebben derült ki, hogy Thor azért kötődik olyan erősen a Földhöz asgardi létére (ami, Jane Fosterhez hasonlóan, állandó konfliktusforrás volt közte és apja közt), mert az anyja maga Gaia, a földanya volt. Az Eternals Saga (Thor 282-301, 1979-1980) egyébként a létező egyik legambiciózusabb Marvel-eposz. A gigantikus, korszakokon átívelő teremtésmítoszban a főhős szembeszáll a Földet megítélni készülő hatalmas, kozmikus istenekkel, a Celestialokkal, akiknek megértésében Odin saját életre kelt, és óriásira nőtt kinyomott szeme (!) segít neki. A leírhatatlanul monumentális fantasy mindfuck Odinnak egy több évszázadon át a világvége megakadályozására szőtt mestertervét írja le Ragnarokkal és újjászületéssel, Thor korábbi (halandó) életeivel, átszőve mindezt Wagner Siegfriedjével és Götterdämmerungjával (Az istenek alkonya). A végén az összes asgardi elpusztul Thoron kívül, aki az anyja és a többi istenpanteon segítségével kelti új életre társait. 
1983-ban, a sorozat 337. részével vette át az írói (és általában rajzolói) teendőket Walter Simonson, akinek négy éves történetfolyama a Thor talán legtöbbet emlegetett, legelismertebb érája. Már az első szám is valami teljesen újat hozott: Simonson képi világa, főleg a panelszerkezetnek és a beállításoknak köszönhetően káprázatos volt, nagyjából úgy lógott ki az akkori átlagból, mint Kirby rajzai 20 évvel korábban – akár még a 2000-es évekkel teret nyert szélesvásznú (filmszerű) képregény egy korai előfutárának is tekinthető. Maguk a sztorik ehhez illően grandiózusak voltak. Az elsőben Surtur egy felrobbanó, ősi galaxis hőjében kovácsolt óriási kardot, hogy elpusztítsa az univerzumot („Mark well this figure and listen. Listen. Can you hear it? The wind is rising. The sound of thunder reverberates throughout a billion billion worlds.”), mire Odin, Thor és Loki együtt szálltak szembe vele a kiürült Asgard romjain, miközben a Földet az istenek és a szuperhősök védték démonok millióinak hordái ellen. Simonson vezette be a mítoszba a „lófejű”, Thorhoz hasonló képességekkel rendelkező, nemes Beta Ray Billt és Malekith-et is, aki az új mozifilm főgonosza. Thor elvesztette a Donald Blake személyiséget, és Nick Fury segített neki egy új halandó identitás megteremtésében (a klasszikus szemüveg-álcával Simonson explicite a konkurencia Supermanjének Clark Kent alteregóján élcelődött).
Hasonlóan monumentális az a történet, amiben Thor és társai (köztük a hősi halált haló egykori gonosztevő, Skurge) Hela pokolbirodalmából szabadítják ki az ottrekedt, ártatlan lelkeket, és amiben a főhős gigászi élethalálharcot vív nemezisével, a Midgard Serpenttel – utóbbi csatát Simonson egyetlen füzetben mesélte el, akkoriban még merőben szokatlan, grandiózus egy panel/oldalas képekkel. De azért voltak más jellegű sztorik is: a korszak kétségkívül legfurcsább fordulata az volt, hogy Loki békává változtatta Thort, aki a Central Parkban vívott háborút az ottani békák oldalán, az őket veszélyeztető patkányok ellen, majd először békaemberré alakult, és végül természetesen visszakapta eredeti formáját. A főhős innentől kezdve növesztett szakállat, hogy eltakarja azokat a lassan gyógyuló, szörnyű hegeket, amiket Hela „halálérintése” hagyott az arcán. 
Simonson után évekig Tom DeFalco gondozta a szériát, és bár elődje színvonalát nem tudta megtartani, a sztorik megmaradtak szórakoztatónak és – ez ekkorra rég magától értetődő volt – monumentálisnak. A mennydörgés istenéhez még a ’90-es évek is viszonylag kegyesnek bizonyultak, pedig ez az évtized a szuperhősképregényekben általában véve ronda kreatív mélypontnak számít. Az első Thor széria az 502. számmal véget ért 1996-ban (az egész Marvel Univerzumra kiható, borzalmas crossover, a Heroes Reborn miatt), majd újraindult egy első számmal 1998-ban, Dan Jurgans író kezei alatt. Ez a sorozat többet játszódott a Földön, mint elődje (Asgard egy ideig konkrétan New York fölött lebegett), gyakran vendégszerepeltek benne más szuperhősök, Pókembertől a Bosszú Angyalai különböző tagjaiig. Jurgens legtöbbet emlegetett sztorija a csaknem három évig futott Lord of Asgard/Lord of Earth, amiben apja halála után Thor nem csak az istenek otthonának lesz a királya, hanem Midgard urának is kikiáltja magát – katasztrofális következményekkel. Ez a második sorozat az itthon is megjelent Káosz (Avengers Disassembled) című crossoverhez kapcsolódóan ért véget: Michael Avon Oeming hatrészes Ragnarokjában (2004) Asgard a megjósoltaknak megfelelően elpusztul, és a hatalmas mészárlást csak a hibernációba eső Thor éli túl.
A mennydörgés istenének három évig nyoma sem volt a Marvel képregényeiben, kimaradt a korszak legnagyobb crossoveréből, a Polgárháborúból is (egy Thor-klón azért felbukkant helyette). 2007-ben tért vissza, egész Asgarddal és a Donald Blake-alteregóval együtt, J.M. Straczynski szenzációs, sötét és varázslatos új fantasy sorozatában, ami minden idők akár legjobb Thor történetfolyama is lehetett volna, ha az író nem hagyja ott a kiadót az azzal való kreatív nézeteltérések miatt (az összeütközés fő oka az Asgardot érintő – és elpusztító – nagy Avengers crossover, a 2009-es Siege volt). Félbemaradt, grandiózus, drámai, kreatív és elegáns sztoriszálait utódai vitték tovább, sajnos középszerűen és ötlettelenül. (Ebből az időszakból nagyon ajánlott Matt Fraction minden mástól független, önálló minisorozata, az Ages of Thunder.) 2011-ben a széria ismét újraindult Thor: God of Thunder címen, Jaason Aaron irányításával, és a mennydörgés istene azóta új aranykorát éli komor, monumentális dark fantasyként (a két első, összefüggő sztori, a múltban, a jelenben és a távoli jövőben egyszerre játszódó The God Butcher és Godbomb a legjobb Thor-képregények közé sorolható). 
Thor nem csak egy szuperhős, és nem csak egy isten – hanem egy szuperhős-isten. Vagyis mindkét kategóriából a legjobb tulajdonságok vegyülnek benne (ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a karakter mozifilmes változata viszont nem isten, hanem csak egy másik világon/dimenzióban élő idegen faj tagja), amiket a tehetségesebb írók a Marvel történetének néhány legjobb és leggrandiózusabb eposzához használtak fel.
