Benedek Szabolcs: Focialista forradalom
Libri Könyvkiadó, 2013, 2792 Ft
A napokban jelenik meg Benedek Szabolcs Focialista forradalom című regénye, amely egy egykor elhallgatott, de ma se túlságosan ismert eseménysorozatot, a berni, elveszített futball-világbajnoki döntő utáni pesti zavargásokat dolgozza fel. 1954. július 4-7-e között a csalódott szurkolók többször is az utcára mentek, kirakatokat törtek be, autókat borogattak fel, gyújtogattak, sőt, összecsaptak a meglehetősen tehetetlenül viselkedő karhatalommal. A pesti humor a tüntetéseket már ezekben a napokban focialista forradalomnak nevezte el. A regény kapcsán arra kértük a szerzőt, rántson le néhány leplet az Aranycsapat körüli mítoszról.
A 20. századi magyar történelem egyik legsötétebb időszaka egybeesik a magyar futball legfényesebbnek tartott korszakával. (A megfogalmazás oka, hogy a történelmi távlatok miatt hajlamosak vagyunk más nagy korszakokról elfeledkezni, például az 1910-es évek magyar válogatottjáról, az 1938-as vb-második csapatról, vagy éppenséggel az 1940-es évek ugyancsak nagyon erős nemzeti tizenegyéről.) A nemzeti csapat 1950 és 1956 között Európa-kupát, olimpiai aranyat és világbajnoki ezüstérmet szerzett. A legenda máig él, azonban, ahogy az a legendákkal lenni szokott, a mítosz gyakran keveredik a valósággal.
Négyéves veretlenség
Ma is több helyen szerepel, hogy a magyar labdarúgó-válogatott 1950. május 14. (5:3-as vereség Bécsben az osztrákoktól) és 1954. július 4. (3:2-es vereség Bernben a nyugatnémetektől a vb-döntőn) között egyetlen mérkőzést sem veszített el. Ez sokáig így volt, sőt a korabeli közvélemény és maguk a futballisták is így tudták. 2000-ben azonban a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöksége akként döntött, hogy két 1952 májusi, az úgynevezett Moszkva-válogatott ellen megvívott találkozót hivatalos válogatott mérkőzésnek minősít. Ebből a kettőből az egyiket, az 1952. május 27-eit elveszítette az Aranycsapat. Úgyhogy a négyéves veretlenség ma már nem létezik.
Az Aranycsapatban játszott az egyetlen százszoros válogatott magyar labdarúgó
Mármint Bozsik József, aki 1962. április 18-án, Budapesten, Uruguay ellen öltötte fel utoljára a címeres mezt, sőt gólt is lőtt az 1:1-re végződött találkozón. Akkor még valóban úgy számolták, hogy ez Cucu 100. válogatott fellépése. A kiváló középpályás azonban pályára lépett 1952 májusában Moszkva válogatottja ellen, úgyhogy az ezredforduló óta őt 101-szeres válogatottnak kell tekintenünk.
Az Aranycsapat szövetségi kapitánya Sebes Gusztáv volt
Sebes Gusztáv 1949 áprilisa és 1956 júniusa között, összesen 69 alkalommal ült a magyar válogatott kispadján. Amennyiben azt mondjuk, hogy az Aranycsapat korszaka a berni döntőig tartott, a fenti megállapítás helyénvaló. Csakhogy az élet nem állt meg 1954 júliusa után, a világbajnoki ezüstérmes csapat együtt maradt (Zakariás volt az egyetlen, aki a döntőt követően nem lépett pályára címeres mezben), és újabb, másfél éves veretlenségi sorozat következett. 1956 elején tört meg a lendület: februárban jött egy váratlan vereség az addig sehol nem jegyzett törököktől, majd május–júniusban két újabb vereség (Csehszlovákia, Belgium), valamint egy döntetlen (Portugália), amelyek következményeként Sebest Bukovi Márton váltotta a kispadon. Az ő irányítása alatt a csapat öt mérkőzést zsinórban megnyert. A Puskás nevével fémjelzett tizenegy 1956. október 14-én játszott utoljára együtt (2:0-ra győzött Bécsben). Pár napra rá kitört a forradalom, amely után több játékos (a legismertebbek közül Puskás, Kocsis és Czibor) külföldre távozott, helyesebben nem tértek haza a Bp. Honvéd külföldi turnéjáról.
Az Aranycsapat összeállítása
Van, aki nem ismeri? Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. Nos, a magyar válogatott a tárgyalt időszakban négy alkalommal lépett pályára az összeállításban (háromszor 1953-ban és egyszer 1954-ben), ám egyszer se játszotta végig így a mérkőzést. Ez volt a kezdőcsapat a híres londoni győzelem (6:3) alkalmával is, ám akkor például a 83. percben Grosicsot Gellér váltotta a kapuban. A másik három alkalommal Palotás állt be valamelyik játékos helyett. A mítosz azonban a fenti névsort ismeri Aranycsapat néven, holott a korszak magyar válogatottjában olyan kiváló futballisták is pályára léptek (gyakran kezdőként), mint Börzsei, Csordás, Dalnoki, Kárpáti, Kovács, Machos, Sándor, Szojka, Tichy, Tóth M. és Tóth J., Várhidi és mások.
Az évszázad mérkőzése
A közkeletű vélekedés szerint Anglia legyőzése (6:3, London, 1953. november 25.) azért volt mérföldkő, és azért nevezik ezt a meccset az évszázad mérkőzésének, mert ez volt az első alkalom, amikor hazai pályán megverték az angolokat. Ugyanitt szóba szokott kerülni egy 90 éves időtartam is. Nos, az angol labdarúgó-szövetség (The Football Association) valóban 1863-ban alakult meg, az angol válogatott azonban első mérkőzését 1872-ben játszotta – természetesen Skócia ellen, ez volt egyben a világ első válogatott labdarúgó-mérkőzése. Az angolok azonban már a 6:3 előtt elveszítették hazai veretlenségüket, 1949-ben, Írország ellen (0:2). Igaz, azt a meccset Liverpoolban játszották, ám két évvel később a válogatott otthonában, a nemzeti stadionban is elúszott a veretlenség, 1951 áprilisában ugyanis a skótok győztek a Wembleyben (2:3). A magyar válogatott mindazonáltal valóban fergeteges játékkal győzte le 1953 novemberében Angliát, a meccset pedig az angol sajtó már a találkozó előtt az évszázad mérkőzéseként harangozta be.
Olimpiai győzelem
Az Aranycsapat az 1952-es helsinki olimpián aranyérmet szerzett. A korabeli szabályok szerint olimpián amatőr sportolók vehettek részt, ez természetesen a labdarúgókra is vonatkozott. Mivel az államszocializmus nem ismerte a profi futball fogalmát (a szocializmusban mindenkinek munkahellyel kellett rendelkeznie, ezért a futballistáknak is volt papíron állásuk és munkahelyük), a szocialista országok a legjobb játékosaikkal állhattak ki az olimpiai tornákon. Ez is az egyik oka annak, hogy 1952 és 1980 között kizárólag szocialista országok szereztek az olimpián futballban aranyérmet. 1952-ben a magyar válogatott is a legerősebb összeállításában vett részt a helsinki játékokon – és verte meg a döntőben a hasonló okok miatt ugyancsak a legjobbjaival pályára lépő Jugoszláviát. A fentiek természetesen semmit nem vonnak le az olimpiai győzelem értékből. (A helyzet a későbbiekben úgy alakult, hogy magyar részről az úgynevezett B válogatott utazott ki olimpiai válogatottként a tornákra, és nyert 1964-ben és 1968-ban arany-, illetve 1972-ben ezüstérmet. Ezeknek a csapatoknak a statisztikái már nem számítanak a hivatalos válogatott statisztikába, az 1952-es eredmények azonban még igen.)
Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci
A legenda szerint a fenti mondat Puskás szájából hangzott el, azt követően, hogy a válogatott 1952 szeptemberében 4:2-re győzött Svájcban, úgy, hogy az ellenfél 11 perc játék után már 2:0-ra vezetett. A történetet Hofi Géza is feldolgozta híres jelenetében, miszerint a csapat addig nem kezdett el rendesen futballozni, mígnem Guszti bácsi (azaz Sebes) nem mondta Puskás kérdésére válaszul azt, hogy de, mégis van pénz. Sebes Gusztáv azonban Hámori Tibor Puskásról írott életrajzi könyvében (Legenda és valóság, 1982) azt mondja, hogy ő ilyet se a svájci mérkőzés körül, se máskor soha nem hallott Öcsitől. Ugyanebben a kötetben Puskás úgy emlékezik, hogy mondott ehhez hasonlót, de az arra vonatkozott, hogy amennyiben profik lennének, több pénzt kapnának, ám akkor többet is várnának el tőlük.
Besúgó az Aranycsapatban
2004-ben, amikor kiderült Novák Dezső állambiztonsági múltja, Grosics Gyula azt a kijelentést tette, miszerint az Aranycsapatban is volt besúgó. A korabeli viszonyok, a diktatúra ismeretében nincs miért meglepődnünk azon, hogy a gyakran külföldre, Nyugatra járó futballistákat szemmel akarta tartani az állambiztonság. Majtényi György K-vonal című könyvéből (Nyitott Könyvműhely, 2009) tudjuk, hogy 1958-ban a magyar állambiztonság elkezdett érdeklődni az akkor már két éve külföldön élő Czibor Zoltán iránt, attól tartva, hogy őt esetleg nyugati titkosszolgálatok hazaküldik hírszerzési feladattal. Állítólag ekkor derült ki, hogy Czibor neve szerepel a hálózati nyilvántartásban – korábban megpróbálhatták beszervezni. A K-vonalban arról is olvashatunk, hogy Czibor balhés figura volt, egyszer egy verekedéséből rendőrségi ügy lett (Puskás simította el Farkas Mihálynál), és egyébként bohém életet élt. Majtényi azt is leszögezi, hogy a Czibort beszervező főhadnagy tájékoztatása szerint a kiváló balszélső nem jelentett az Aranycsapat tagjairól. Mivel tehát nem maradtak fent jelentések Czibortól, nincs is mi alapján megítélnünk cselekedeteit. A fentiek ugyanakkor nem zárják ki, hogy más besúghatott a válogatottból, illetve annak környezetéből. A dologhoz hozzátartozik, hogy a korabeli válogatottból Czibor volt az egyetlen, aki 1956-ban részt vett a forradalomban – legalábbis mielőtt a Honvéd elindult volna külföldi útjára, fegyverrel a kezében járta a várost, és kapcsolatot tartott a Széna téri felkelőkkel. Ez is oka lehetett annak, hogy a Honvéd turnéjáról már nem tért haza.
Szerző: Benedek Szabolcs
