Találkozás egy Karinthyval

Ismeritek Karinthy hangját?

Az első benyomások egy íróról meghatározók. Az első nem az elsőt jelenti – általános iskolában sokat olvasunk, de az alaposabb ismerkedés általában később kezdődik. Az első fokú sérüléseket követheti tisztelettudó távolságtartás, de szerelem vagy vak rajongás is. Azt hisszük, mi olvastunk tőle a legtöbbet, mi ismerjük legjobban, de nálunk jobban biztosan senki nem szeretheti Őt, az Írót, a Költőt, legyen élő vagy halott. Elmúlik ez is, és végre a művek számítanak igazán. Komolyabb kapcsolatok után azért megmarad a láthatatlan kötelék, a képzelt barátság, a tisztelet, mely a teljes ráhangolódásért és maradandó élményekért illeti (továbbra is) Őt vagy őt (aki adott).

A 75 éve elhunyt Karinthy Frigyes olyan formátum, akinél ezt végig lehet élni. Legtöbbünknél először jön az Így írtok ti (1912), a Tanár úr, kérem (1916), a humoreszkek. Micimackó. Sokunknak biztosan Stephen Leacock felejthetetlen figurái és helyzetei is fiatalon megvoltak, azok a százszázalékosan garantált rekeszizom-görcsös fetrengő nevetések, amiket nem lehet konzerválni, és sajnos számuk a korral csökken, múlik.

Aztán felbukkan egy vékonyka kötet. Karinthy Gábor: Én, fájdalomherceg (1990). Nem is mondták, hogy volt Ferencen kívül gyereke (róla beszéltek). Ráadásul, hogy ez a fia diliházban élt egy darabig. Izgat, hogyan történhetett mindez. Egy beszélgetésben vagy utánaolvasásból kiderül, hogy két felesége volt, az első szülte Gábort. Aztán jött Böhm Aranka, miatta írt olyan rengeteget Karinthy, hiszen a dáma elköltötte a világ pénzét is. Ráadásul mindenki tudta és (azóta is tudja) Pesten, hogy folyamatosan csalja (vagy csalják egymást). És hogy Aranka Auschwitzban halt meg.

Egy antikváriumban a kosárba kerül egy gyűjteményes kötet (novellák, cikkek és versek), és egy csapásra kiderül, hogy Karinthy komoly költő és író. Bár a Találkozás egy fiatalemberrel már sejteti, de hogy sok komoly művet írt, ez egykor, tizenvalahány évesen szíven üti az embert. Újfent kiderül, hogy minden bohóc emberkerülő bölcs (időnként).

Ezt írja Nagy Zoltán a Nyugatban 1938-ban, Karinthy halála után:

„Alapjában véve nem volt lírai természet… Verseiben inkább az általános emberi problémák kaptak hangot, az emberiség élménye, nem az egyéné. A lét titka, a világ titka, általában valami titok, amit keres, amit meg kell találni, ami életbevágóan fontos, amiről hiszi, hogy ő meg fogja találni és amiről hiszi, hogy küldetése szerint közölnie kell az emberiséggel.”

A "Lazarus-ból"

(Heine)

Mit nekem már cifra zsoltár
Jámbor példa, bölcs ígéret -
Nézzünk egyszer már szemébe
A nagy, átkozott "miért"-nek!

Meztelen vállán kereszttel
Miért vonaglik az Igazság,
Mikor pöffedt paripáján
Gőgösen feszít a Gazság?!

Ki akarta így? Ez ellen
Isten is hiába lázad?
Vagy titokban a Gonosszal
Trafikál? Hát ez gyalázat!

Szánk imígy tátong szüntelen
Mígnem egy maroknyi száraz
Fődet tátott szánkba dugnak -
No de ez csak mégse válasz?!

„…a kutató és tanító hajlam, melynek kettős kútfejéből fakad művészetének fő sodra, döntő hatással volt stílusára. A kutató a részletek pontos megfigyelésére nevelte magát, a tanítómesternek a kifejezés világossága és pontossága volt legfőbb gondja… költői nyelve is írói lényének ebből a kettős forrásából kanyarodott egészen külön utakra úgy, hogy alig tart valami rokonságot kortársai költői nyelvével. Míg a többi költők, akik vele egyidőben működtek szimbólumokba, frappáns hasonlatokba, képekbe, metaforákba öltöztették mondanivalóikat, Karinthynál mindezekből alig találunk valamit. Inkább az akciót választotta kifejezési eszközül, valamit tesz, vagy valami történik, a történés mondja el a közölnivalót, és ez a történés húsból és vérből való… Legszebb verseiben (pl. Előszó, Halott, Nihil, Mené Tekel, Lecke) alig van jelző, és ha van, az a legközönségesebb, úgyszólván természetes velejárója a főnévnek. De a főnevek komor erővel dobbannak elő, az igék villámfénnyel lobbantják el a cselekvést. Akció és dikció, így lehetne jellemezni nyelvét. Ez erőteljessé, férfiassá teszi stílusát; az indulat és szenvedély szónokivá emelik hangját, nem énekké, mint legtöbb kortársánál.”

"Struggle for life"

Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint -
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.

Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el -
S hogy írhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.

Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a féluton -
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.

Hirtelen elolvasódik másik fiától, Ferenctől a Budapesti tavasz, és nem értem, miért ír realista műveket, mi fogja vissza apja benne tovább élő zsenijét. (Erről tanúskodik az anekdota, miszerint Karinthy Ferenc Illyés Gyulával egy évben kapott Kossuth-díjat, vagy valami pénzzel járó kitüntetést, legyen mondjuk a díj ötezer forint. És miután átveszik a minisztertől, megvárja Illyést, borítékjával babrál. És azt mondja a pénzügyekben állítólag érzékeny költő-írónak: - Gyula, számold meg, neked is tízezret adtak?) A könyv jó, de főleg azért érdekes, mert egy Karinthy írta.

Megint Frigyes. A Barabbás (1918) című novella földhöz vág. Nem magyaráz, nem elemez, nem moralizál. Leírja a tömeglélektan pontos működését. Az egyik legszebb novella a világon.

Többi esszéjéből, novellájából kiderül számomra, hogy ha feltámadna, pillanatok alatt átlátná a mai világot. Mindent. Hihetetlen fogékonyságú szellem mutatkozik meg művein keresztül. Akár Mark Twain. A világ minden jelenségére figyel, mint aki állandóan mikroszkópot, távcsövet és noteszt hord magával. A hétköznapi helyzetek minden fonákját látja. Ráadásul műveiből kiolvasható valamilyen sorsszerűség, és az is, hogy ő ebben nem hisz (első felesége halála után azt mondja, úgy érzi, agydaganata lett, annyira fájt neki, egyik versében kis túlzással leírja saját halálát). Személyisége lenyűgöző.

Ki kérdezett? (novellarészlet)

De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?
Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant... ki kérdezett?
Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?
Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?
Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

Egyszerre kegyetlen (nem közönyös) és megértő. Sose tűri a sablonokat. Realista és naiv. Gúnya egyetlen tárgya a kispolgár, aki piti, belvárosi féltékenységi drámán töri a fejét (nagy terjedelemben, de sose kezd hozzá), miközben a lövészárokban csücsül, és elvonul felette a történelem. A modorosság, a sunyiság, kisszerűség ostorozója. Emberi botlásnak, megalkuvásnak talán megbocsát egy szinten (az erőszakmentes kívül maradás híve), olyan korban élt, amikor rengeteg kegyetlenebbnél kegyetlenebb változás történt zsinórban (talán ezért nem moralizál annyit közvetlenül)

Elolvasom a Capilláriát (1921).

Utazás a koponyám körül (1938).

Cikkek, esszék, korábban kiadatlan rögtönzések, fricskák, humoreszkek.

Aztán jönnek mások. Varró Dani például.

Mindenkinek megvan a saját Karinthyja, nekem ez az első találkozás maradandó élménye miatt a lírai és a novellista Karinthy voltak. (Nem mindig az írói életmű csúcsának tartott művekkel rezonálunk, sőt, legtöbbször személyes kedvencünk lesz egy-egy más számára jelentéktelen alkotás.)

A humanista, az Embert kereső ember és az ember kereső Ember, az emberke és mindez csupa kis és nagybetűvel mindenhogy. A kíváncsi és tiszta szellemből áradó tett és a tett következményeként jelentkező kíváncsiság, az ebből áradó szellem, ezek egymásba fonódásai, a sodrás, lendület, megtorpanás, csend.

Egy ideje nem olvasom, vannak más könyvek is. Éppen ezért jó róla elgondolkozni, újraolvasni néhány művét.

Egy másik komoly-komolytalan író, Nagy Lajos írja:

„Hát… nem volt szép ember, most már meg lehet mondani. De akik ismerték, azoknak fogalmuk sem lehetett a külsejéről. Mert azok benne csak azt értékelhették, akit bearanyozott az okossága és nyájassága. Szellemének és lelkének megnyilvánulásaiban megvolt mindaz a groteszk, ami a testiségében. De szellemi és lelki megnyilvánulásai élvezetesek voltak, így aztán, mondhatni, általuk megszépült Karinthy. Kusza hajával, hunyori apró szemével, ritkás zilált fogaival, duzzadt ajkával, tömzsi alakjával, s hintázó járásával, úgy ahogy volt, amilyenre sikerült, úgy tetszett nekünk. Csak megpillantottuk, szóval még csak a szemünk érzékelte, s már örömérzés öntött el bennünket. Ha egyszer hirtelen valami csodával holmi Valentinóvá változott volna, ez döbbenetes lett volna; úgy éreztük volna, hogy eltorzult.”

Élete röviden mai stílben:

• Mikor megszületett még szép volt és földig ért a lába. Pár évre rá beiratkozott az egyetemre, de buta volt, hogy elvégezze, így megcsúnyult.

• Így inkább 15 éves korában megjelentette első írását, írt 5000 cikket, tárcát, pár regényt, néhány száz oldalnyi novellát, verset, humoreszket, színdarabot.

• Volt egy bolond és egy vízilabdázó fia.

• Minden gyereke más nőtől volt.

• Felesége életében fűvel-fával megcsalta, halála után hat évvel elutazott, és sose tért vissza hozzá.

• Unokája híres színész.

• Egyszer bekönyörögte magát egy híres agysebészhez, mert vonatot látott és hallott a kávéházban. Az operáció sikerült, a beteg két év múlva meghalt.

• Micimackót nem is úgy hívják. Nem lehet eldönteni, Róbert Gida fiú vagy lány.

• Fakutya valójában macska.
• Azt hitték, a nagy, érző szíve viszi el, de a nagy, érző elméje lett a végzete.