Fotó: Pozsonyi Janka
Aki kicsit is ismeri Tóth Kinga munkáit, szövegeit, különböző médiumhasználatát, vagy a test mint gép, hangszer használatát, nem lepődik meg azon, hogy legújabb kötete, a Holdvilágképűek egy újabb szempontból értelmezi újra és láttatja az emberi testet. De a fókusz itt elmozdul az emberről a test és a betegség viszonya felé, és egyre inkább a megváltozott, átalakuláson átment test kerül a középpontba. Nem a pusztításon van a hangsúly, a betegség és a test viszonyának átértelmezését ellene megy a megbélyegzettségnek, felszámolja az áldozat és a szégyen viszonyulási pontjait.
A Premier Kultcaféban megtartott bemutatót nyitó tízperces vetítés és felolvasás azt erősítette meg, hogy akárcsak a korábbi kötetekben, a testhez való viszonyulás és a testfunkciók újraértelmezése kap kiemelt szerepet, ezúttal a betegség felől. Tóth Kinga elemez, megmutat, felnagyít, ráfókuszál, a betegség tüneteinek és megnyilvánulásának dinamikájára figyel. Bartók Imre felvezető kérdése Susan Sontag A betegség mint metafora című könyve felől közelít, melyet Sontag olyan betegségek kapcsán írt, amelyek nem feltétlenül gyógyíthatóak. Tóth Kingát azok a betegségek érdeklik, amelyek nem múlnak el, amelyek velünk maradnak, amelyekkel meg kell tanulnunk élni, amelyek ugyanannyira a részünkké válnak, ugyanúgy alkotóelemeink, mint a hajunk. A megváltozott funkciójú test működését jelöli meg az érdeklődés fókuszául, a szimbiózist a test és a betegség között, hogy ez mennyire betegségtörténet, vagy sem, azt inkább az olvasóra bízza. Ő arra kíváncsi, a test milyen újraértelmezési lehetőségét foglalja magába, miért ne lehetne a betegségeket fejlődésként értelmezni? Hiszen az allergiák megváltoztatnak, új fajjá válunk a mutálódásaink révén.
Tóth Kinga: Holdvilágképűek
Magvető, 2017, 128 oldal, 2499 HUF
A tabu és a stigmatizáció miatt is fontos kiindulópont Sontag könyve, hiszen a metaforák a stigmatizáció eszközei, ezért is meghatározó a betegség és a test viszonyának újraértelmezésében a metaforáktól való elfordulás. Azt már csak én gondolom, hogy a metaforáktól való elzárkózás tereli a kórházi dokumentumok, diagnózisok, esetleírások használata, a másokkal és saját magával folytatott beszélgetések felé, amely különböző eljárásokkal létrehozott szövegtestet eredményez. A szövegeken kívül montázstechnikát használt, leleteket, leírásokat, és hamisított leírásokat fotózott egymásra, növényi és emberi sejtek grafikáival is dolgozott, amiről leginkább a bioart jut eszembe, amely az emberi és nem emberi különbözősége helyett az interakció, a kapcsolódás lehetőségeire figyel és a hierarchikus, emberközpontú rendszerek helyett a mellérendelést választja. A felszelvényezett növénynek szinte ugyanolyan a szerkezete, mint a felszelvényezett agynak, mondja Tóth, akit a formák és ismétlődéseik érdekelték.
Bartók a korábbi kötetekhez való kapcsolódási pontokat abban jelöli meg, ahogy azoknál is az emberi és nem emberi organizmusok sajátos összekapcsolódásával találkozunk, a Holdvilágképűek kapcsán pedig azt emeli ki, hogy nem szenvedéstörténet. Bár már létezett a mostani hang, a szerző megvált azoktól a szövegektől, amelyekben a szenvedés tapasztalata révén beszélt a megváltozott érzékelésről. A megváltozott észlelés viszont izgalmas állapot, amit érdemes kihasználni és saját alapanyagból dolgozni.
A gyógyulás mint egyetlen megoldás kapcsán Tóth Kinga arról beszél, hogy a betegségek és a betegségek hatására megváltozott testek nem gyógyulnak meg, az állapot nem múlik el. Olyanok, mint a testvérek, vagy a jó barátok, akik néha kihasználnak, néha bántanak, és bár a mostani kötetben az átalakulások, a megváltozott érzékelés volt a fókuszban, a test és a betegségek viszonya, a következő kötetben már a betegségek kerülnek a középpontba, akik szuperhősökként jelennek meg. A negatív megítélés, a tabu és a stigmatizáció ellenében a szuperképességekre tevődik a hangsúly, akiről azt mondják, hogy csontproblémákkal küzd, valójában egy kockában el tudja foglalni a helyét, hiszen az az izgalmas, hogy hogyan tudnak a betegséget hordozó testek együttműködni, hogyan tudnak ebben az új, fejlődésként leírható állapotban működni.
A líráról prózára történő áttérés kapcsán kiderül, hogy a könyv német fordítása már szinte készen van, és a német fordítás nyers változata tette egyértelművé, hogy a korábban említett szenvedéstörténetektől meg kellett válni a magyar verzióban is. És hiába a lüktetés, hiszen persze, hogy lüktet, hiszen test, prózakötetet tart a kezében az olvasó, címmel ellátott, sorvégig futó sorokból álló miniprózákat, prózai formában leírt miniképek, melyeknek vannak titkai, és olvasni kell a soraik között.Tóth nem akarja, hogy traumairodalomként olvassák a könyvet, hiszen a szenvedés szövegeitől megvált, a morbid részek pedig inkább az ismeretterjesztést szolgálják. A mostani és következő könyv is a Ritka és Veleszületett Betegségek Országos Szövetségével és az Immunhiányos Betegek Egyesületével együttműködve született, a beszélgetőtársak pedig szupertulajdonságokkal rendelkező emberek - az egyszerűsítő megbélyegzés, a szenvedéstörténeté és traumairodalommal kapcsolatos meglátások itt nem érvényesek.
Bartók a betegségtematikán túl kiemeli a fiatal kamaszlány önreflexív megnyilvánulásait, amelyek nem túl gyakoriak, talán mindössze huszonöt mondatban hangzanak el, minimális eszköztárral, de annál erősebb élményvilágot eredményeznek. Tóth abban bízik, hogy a kötet az elfogadást fogja elhozni nemcsak az érintettek számára, hanem azoknak is, akik most találkoznak először velük.
A beszélgetés Bartók Imre hangján megszólaló szövegekkel és Tóth Kinga extenzív vokális hangtechnikával létrehozott zenei hangkíséretével ér véget a Margó második napjának utolsó programjaként.
Szerző: Tamás Etelka
