Fotó: Valuska Gábor
Minden évben emlékszik az ember valamire, úgy értem valami irodalmi eseményre, de ezek általában csöndes dolgok, például egy regényt újrakiadnak, vagy újra-újrakiadnak, esetleg meglepetésszerű eredmény születik az IBBY-díjon, ilyesmik. Az irodalom nem szakítja be az asztalt, gondoljuk. És nagyon hülyék vagyunk, amikor ezt gondoljuk. Nyáry Krisztián a Facebookon kezdte el írni a kis magyar irodalom- és szerelemtörténetét, ami olyan sikeres lett, hogy élőben is előadták a történetek közül néhányat egy különleges Szerelemtérkép megrajzolásával.
Az irodalomban az a jó - ezt folyton elfelejtjük- hogy valójában mindenkit érdekel. A történet, úgy értem. Mindenki azt akarja, hogy történeteket meséljenek neki. Az is, aki Blikket vesz reggel, az is aki Romanát, az is, aki Danielle Steelt vagy Robert Cookot emel le a polcról, az is aki Esterházyra vagy Nádasra vágyik, és akkor így haladhatnánk feljebb, vagy oldalt, mittudomén: ugyanolyan mesére éhes a biztonsági őr, aki a könyvheti könyveke vigyáz, mint én, aki remegő kézzel zsákolom be a legújabb Darvasit.
A Nyáry-jelenségben, amire majd mindenképpen emlékezni fogunk 2012-ből, az a fantasztikus, hogy ezt az alapvető meseéhséget használja ki, de nem öncélúan, hanem egyfajta köztes médiumként: irodalmi életünk nagyjainak szerelmi- és hálószobatitkainak kibogozása egyben felidézi az alkotók alakját is, és teljesen logikus, már-már ösztönös cselekedet, hogy az olvasó a könyvespolcra nyúl, vagy könyvtárba megy a kötetért. Itt tartunk, a 21. században vágyjuk megint referencialitást- közel akarunk lenni az íróinkhoz, szeretni akarjuk őket, mert az új századforduló kulcsszava a kapcsolattartás, ők pedig túl messze távolodtak.
Nyáry Krisztián szinte véletlenül talált rá a Facebook-mikroblog műfajára, a visszajelzések pedig hirtelen és megdöbbentően pozitívak voltak, legalábbis felhasználói szinten. Mint ahogy minden nagy port kavart jelenséget, az ő posztjait is kikezdte néhány kritikus, leginkább a történetek túlzott férficentrikusságára és hímsovén jellegére utalva, ami azonban, ahogy a blogger nyilatkozott, valóban inkább a kor jellemzője, mintsem a jobbára tárgyilagos, egyszerű szövegeké, amelyek nemigen foglalnak állást a szívügyekben, és rendezett házasságtól körbecsalásos drámáig, homoerotikus viszonyoktól házasságszédelgésig, igyekeznek feltárni a 19 század végi, 20. század eleji pesti értelmiség liezonjait.
A Margó fesztiválon először találkozhatott a közönség élőben is Nyárval és történeteivel. Bartsch Katával és Elek Ferenccel közösen a nagy magyar szerelemtérkép kis részletét rajzolták fel, gyújtópontban Adyval, három különböző szálon elindulva, amelyek itt-ott természetesen szétágaztak, majd ismét összeértek. A század elejétől a hetvenes évekig tartottak a történetek, a Léda-vonalon, a Csinszka-vonalon, és a Vészi Margit-vonalon elindulva.
A történetek megtalálhatók a Facebookon, a felolvasók napló és levélrészekkel, és természetesen versekkel, próza és drámarészletekkel színesítették, illusztrálták, tették teljesebbé a szerelmi történeteket. A Holdudvar színültig volt, és az előadást, ami valószínűleg hosszúra nyúlt, bár én magam sem néztem az időt, feszült figyelemmel követte mindenki, mintha nem olvastuk volna már, mintha nem ismernénk, mintha még lehetne, kellene izgulni ezekért a makacs, buta, dacos, szerelmes emberekért. Hatalmas és megérdemelt taps zárta az előadást, és le kell szögeznem, kedves Nyáry Krisztián, hogy a jelek alapján ez a fellángolásszerű érdeklődés egy jó darabig még biztosan lángolni fog.
