Fotó: Valuska Gábor
Kicsit várni kellett, amíg az Üdvözlet a harmadik évezredből szereplőgárdája, a Bob és Bobék Orchestra megjelent a színpadon, és lassan elsötétültek a fények a PIM nagytermében péntek délután, de ami ezután következett, az bőven megérte a várakozást. Izgalmas utazás, felkavaró csapongás vette kezdetét a műfajok között, Weöres Sándor sokszínű oeuvre-je találkozott a legkülönbfélébb zenei zsánerekkel Horváth Kristóf „Színész Bob” és Tengler Gergely „Napherceg” színészek, valamint Eged Márton és Szarvas Dávid zenész szuggesztív interpretálásában.
Ha lemaradtál a Weöres-slágerekről, akkor ITT megnézheted az egész koncertet!
A fellépők karosszékek, asztalok, tálca, egy félig megrágott alma, egy nagy kancsó friss víz és egy fürt szőlő társaságában ülnek a színpadon (Horváth Kristóf az előadás után a szőlőt szétosztotta a nézők között – nekem is jutott belőle). Horváth felmutatja az Egybegyűjtött költeményeket, rövid felolvasás után pedig a zenészek a húrokba csapnak. Egymást követik a Weöres-versek A paprikajancsi szerenádjától kezdve A teljesség felé-n, a Suite Burlesque-n vagy a Csiribirin át a csak Weöres-szakértők által ismert szövegekig. Felcsendül A célról is, az a poéma, melynek Bob és Bobék-féle változatát sokan felismerték a neten keringő videó alapján.
A Bob és Bobék Orchestra friss pompába öltözteti az irodalmi kánon egyik vasoszlopának tartott Weörest. Performanszukkal megerősítik, a fiatalok számára közelebb hozzák a költőt, s ezzel egyfajta kultúrmissziót teljesítenek akkora tehetséggel, hogy erőlködés, izzadságszag egy pillanatra sem csapja meg az orrunkat. Tényleg megdöbbentő, hogy a több évtizede született versek mennyire élők-lüktetők ma is, ugyanúgy működnek hagyományos szavalatként, mint egy indie-koncert hatásos dalszövegeiként. Vadul peregnek a ritmusok: dübörög a basszusgitár, bömböl a rock, a rap, a hiphop, szelíden simogat a népzene, elandalít a jazz, megnevettet a magyar nóta és a lakodalmas, kábít a falra vetített képzuhatag. Csupa zene, csupa kép, csupa játék és csupa mágia minden.
Szarvas kezeli a perkát, nyomja a beatboxot, Eged basszusgitárja néha lágyan sír, néha úgy szól, mint egy halálsikoly. Horváth és Tengler folyamatosan a másikat figyelve sámánként sétál fel-alá, színpadról le, színpadra vissza: ordítanak, suttognak, torzított hangzású, gyújtó hangú beszédet mondanak, akár egy politikai gyűlés felajzott szónokai, szavalnak, énekelnek, rappelnek szünet nélkül. Az előadás hipnotikus ereje annyira erős, hogy arra gondolok, a formáció bizonyos pillanatokban cipollai energiát is kiterjeszthetne a megbűvölt hallgatóságra – szerencsére ilyet nem tesznek. Huncut mágusként, és nem démonként integetnek vissza Weöresnek a második évezredbe.
Apró szépséghibaként megemlíthető, hogy a nehezen behangosítható teremben nem mindig lehetett érteni a szövegeket, de ez senkit sem zavart igazán. Az egyórás mágikus koncert szemlátomást a székhez szegezte a közönséget. Gyakran figyeltem a vegyes összetételű nézősereg arckifejezését. Egy huszonéves lány révült mosollyal az arcán táncolt az ajtó mellett. A földön ülő fiatalok keze-lába-feje megállás nélkül mozgott a zene és a versek ritmusára. Egy hetvenes évei elején járó, nagybajszú bácsi tapsolt talán a leglelkesebben, amikor a négy fiatalember az előadás végén meghajolt. Ötvenéves nő susmorgott élénk arccal a mellette ülő hivatalnok-külsejű férfikísérője fülébe. Weöres írja egyik négysorosában: „szárny nélkül élni nem lehet.” Nos, egy órára kicsit mindenkinek szárnya nőtt a teremben.
Weöres Sándor Szupersztár most biztosan boldog.
