fotó: Hegyháti Réka
Sylwia Chutnik író, újságíró, társadalmi aktivista; a lengyel nők és anyák jogait védő MaMa alapítvány alapítója. Ezen kívül pedig egy igazi rózsaszínfrufrus punklány, akinek már nagyon elege van abból, hogy a női kérdést még mindig külön problémaként kell kezelni. A Női zsebatlasz című könyvének magyar megjelenése kapcsán beszélgettünk vele a könyvfesztiválon.
A könyved fülszövegében olvastam, hogy gendertudomány szakon végeztél. Magyarországon eleve nagyon alacsony a humántudományok presztízse, a genderkutatókat viszont egyenesen kártékony elemeknek tartják, akik veszélyesek a család intézményére. Lengyelországban milyen a helyzet?
Ez hasonlóan megy nálunk is. A gendertudomány eléggé tagadott tudományág, de én mindig is ezeket a tagadott dolgokat szerettem, ezekhez vonzódtam. Egy évvel ezelőtt kirobbant egy anti-gender ideológiai vita Lengyelországban, de én tíz évvel ezelőtt fejeztem be a tanulmányaimat, úgyhogy nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel, és nem is értettem, hogyan történhetett meg. Engem elsősorban mindig a kultúratudományok érdekeltek, az egyetemen ez volt a másik szakom, számomra a gender mindössze egy eszköz a világ megértéséhez, kultúratudományos módszertannak fogom fel, és nem is tartom többnek ennél.
Sylwia Chutnik: Női zsebatlasz
Fordította: Mihályi Zsuzsa, Typotex, 2015, 194 oldal, 2500 HUF
Mi vonzott a társadalmi nemek kutatása felé?
Tizennégy éves korom óta társadalmi aktivista vagyok, és feministának is tartom magam. Van is egy női jogokért harcoló alapítvány, a MaMa, amit én hoztam létre – ezzel kapcsolatban éreztem azt, hogy kell egyfajta elméleti háttér, ezért vetettem bele magam a gendertudományba.
Tizennégy éves korodban hogyan kezdődött?
Nem olyan családból származom, ahol hagyománya lenne a társadalmi aktivitásnak, úgyhogy azt mondhatnám, egyfajta személyes érzékenység volt ennek az egésznek az alapja. Aztán elkezdtem egy társadalmi szervezetnél dolgozni, mint önkéntes, és onnan indult minden.
Értek támadások az aktivitásoddal, nézeteiddel kapcsolatban?
Persze, számtalan alkalommal, de mivel én a punk társadalomhoz is tartozom, vagyis mindig másképp néztem ki, mindig egy kicsit kilógtam, ezek a kritikák olyan nagyon nem viseltek meg. És egyébként is, kritika tekintetében engem nehezen lehet felülmúlni: én vagyok saját magam legjobb kritikusa.
A könyvről:
A Női zsebatlasz négy varsói alak, a három Maria és Marian úr történetét meséli el, akik ugyanabban a bazárhoz közeli bérházban laknak. Tipikus sorsokat ismerhetünk meg: Mańka a bazárban dolgozik, és az otthoni házimunka is mindig rámarad; mivel semmi jó nincs az életében, rossz párválasztása elől az alkoholba menekül, és egyre lejjebb csúszik a lejtőn. Maria asszony az orvosi rendelők állandó bútordarabja, akinek minden gondolata kamaszlányként átélt varsói felkelés és a megváltásként várt halál körül forog. Marian úr köztiszteletben álló férfi, ám mindig kifogástalan ruházatával és nem tipikus szakmájával mégis a rossz nyelvek céltáblája lesz – hát még ha tudnák, hogy estékén egy álomszép menyasszonyi ruhát varrogat... A tizenegy éves Marysiát igazi kis hercegnőnek nevelik otthon, ő mégis elégedetlen az életével, sőt, az egész társadalommal is. A négy sors időnként összefonódik, hogy aztán újra szétváljon, és ki-ki megállíthatatlan gyorsasággal száguldjon tovább a saját végzete felé.
Chutnik a Női zsebatlaszon kívül még két regényszerű történetet írt: a Dzidziában egy értelmi sérült lány alakján keresztül leplezi le, hogy Lengyelország szimbóluma tulajdonképpen a fogyatékosság; harmadik könyve, a Cwaniary pedig egy igazán mozgalmas történet, melyet az írónő egyszerűen „a női Fight Clubként” definiál. Ezeken kívül megjelent még egy útikönyve (Varsó női szemmel), egy tárcagyűjteménye az anyaságról, két elbeszéléskötete, illetve két gyermekkönyve is.
Az emberek a könyvedben, a Női zsebatlaszban is eléggé ítélkezőek, és nem toleránsak semmiféle mássággal szemben. Még akkor sem, ha más szempontból ők is valamelyik lenézett csoporthoz tartoznak. Látsz ebből valami kiutat? Hogyan lehetne javítani az emberek mentalitásán?
Ez a legnehezebb, amikor valaki a társadalmi javulásért tevékenykedik: hogy valamifajta eredményt lásson. Mert ez bizony nem megy egyről a kettőre, tehát nem arról van szó, hogy megírunk egy cikket, egy könyvet vagy rávilágítunk egy problémára, és akkor azonnal látjuk a változást. Sokszor éveken át tartó folyamatokról beszélünk. Egyébként azt gondolom, az a legjobb, ha példát mutatunk, és nyíltan beszélünk a dolgokról. Nincs annál meggyőzőbb, mint amikor kiállunk az emberek elé, és a saját hús-vér valóságunkban mutatjuk meg, milyen az, amikor valaki nem sztereotip módon gondolkodik.
A könyvben visszatérő elem a bazár, mely a varsói felkelés színhelyére épült rá. A traumákkal való szembenézés nem lehet alapja a megoldásnak?
Nagyon sokat foglalkozom a múlttal, a történelemmel, mert ezek szerintem kulcsfontosságú témák. Azt is vizsgálom, mi az, amire az emberek emlékeznek, és mi az, amire viszont nem akarnak emlékezni. Hogy mire emlékeznek külön-külön a férfiak, a nők és a gyerekek, akik érintve voltak a második világháborúban, és hogy hogyan dolgozzák fel ezeket a traumákat.
A Női zsebatlasz négy, ugyanabban a bérházban élő nő (illetve három nő és egy elnőiesedett férfi) sorsát mutatja be. Honnan jött az ötlet?
Ez valójában egy topográfiai megközelítés: közel laktam ehhez a bazárhoz, ami valóban a varsói felkelés egyik helyszíne volt. Nap, mint nap találkoztam az ottani közeggel, egyre jobban érdekelt, és úgy gondoltam, hogy mindenféleképpen erről szeretnék írni.
Mennyire ment könnyen a szereplőid tudatába való belehelyezkedés?
Nekem ez nem volt olyan nehéz, mert valahogy úgy érzem, sokkal könnyebb szeretni a hőseimet, mint nem szeretni őket: sajnálattal és nagyon sok empátiával tekintettem az ő sorsukra, és a rengeteg rossz döntésre, amit az életükben hoztak.
Mennyire lehet hiteles a más társadalmi csoportokhoz tartozó szereplők belső ábrázolása?
Az a helyzet, hogy nem tartom magam más társadalmi réteghez tartozónak. Persze most előadhatnám a nagy egyetemi embert, de az igazság az, hogy a szüleim egyszerű kereskedők voltak, kézművességgel foglalkoztak, adtak-vettek a bazárban, ugyanúgy, mint a szereplőim. Hozzájuk érzem közel magam, nem tudnék a business-osztályon utazó sikeremberekről írni, és egyáltalán nem is szeretnék ezeknek az embereknek a tudatába belehelyezkedni. Sokkal izgalmasabbnak tartom a bazár tipikus figuráit.
A négy nőt nemcsak az köti össze, hogy egy bérházban laknak, hanem a nevük is ugyanarra a Maria tőre vezethető vissza, és maga Szűz Mária is többször előkerül a kötetben. Van valami különös jelentősége számodra a keresztény szimbolikának?
Szerettem volna játszani ezzel a fajta vallási nyelvezettel, mert a nők helyzetét Lengyelországban, ebben a katolikus országban nagyon erősen befolyásolja a vallásos szemlélet, a hit és a katolicizmus, ami rányomja a bélyegét a mindennapokra.
A történet egyik szereplője, Marian úr egy nőiesen viselkedő férfi, ugyanakkor a szöveg alapján eldönthetetlen, hogy ő egyszerűen olyan heteroszexuális, akit hagyományosan nőiesnek tartott dolgok érdekelnek, homoszexuális vagy esetleg transzszexuális. Sőt, a társadalmi elvárások ellenében ő maga sem tudja meghatározni a saját identitását. Mondhatjuk rá, hogy egy queer?
Nos, ez a fajta szereplő sosem tudná így meghatározni magát. Akartam egy olyan hőst kreálni, aki egyik kategóriába nem passzol, aki nem tud azonosulni sem az egyik, sem a másik nemmel. Persze a társadalom rögtön ráragasztja a bélyegeket, sőt az olvasó maga is: hogy akkor ő most biztosan egy meleg. De nem meleg, hanem egyszerűen csak a nő és a férfi közti valaki, akit nem lehet begyömöszölni egyik skatulyába sem. Az alakján keresztül azt akartam leleplezni, mennyire könnyen ragasztgatunk címkéket másokra, sokszor minden alap nélkül.
A női témák mellett a szövegre azért a kelet-európaiság is masszívan rányomja a bélyegét; egy magyar számára például a borzalmasan működő egészségügy vagy a bürokrácia leírása is kísértetiesen ismerős lehet. Nyugat-Európában hogyan tud érvényesülni ez a szöveg? Milyenek a visszajelzések például a német kiadásról?
A magyar a hetedik nyelv, amelyen megjelenik ez a könyv, és igen, valóban, az olyan országokban, mint Csehország, Szlovénia, Oroszország, tehát ahol mindenki tudja, mi az a bazáros lét, a csencselés, az adok-veszek kereskedelem, ezek a dolgok jóval erősebben hatnak, mint mondjuk nyugaton. A német olvasók számára a háborús szál az, ami izgalmas lehet, mert ők is hasonló dolgokon mentek keresztül. Az Egyesült Államokban pedig, ahol egy részlete jelent meg a könyvnek, a Marianról szóló queer-tematikájú rész az, amit kiemelnek és érdekesnek tartanak. Több mint hat év telt el a lengyel kiadás óta, és úgy látom, nagyon sokféleképpen lehet értelmezni ezt a könyvet. Sőt, továbbmegyek: azt gondolom, hogy a cím ellenére nem feltétlenül a nőkről szól, és nem csak női problémákat érint. Vége lehetne már annak, hogy a nők a nőknek nőkről és a férfiak a férfiaknak férfiakról írnak: ezek közül a keretek közül már jó lenne kilépni.
Ezek szerint műfajilag sem zárnád be a szöveget egy kategóriába?
Nem, nem sorolnám egyik műfajba sem. Szerettem volna rövidre zárni ezt a kérdést, ugyanúgy, mint a feminista-dolgot is. A bemutatókon is a kezdetektől fogva mindig azt mondtam, hogy igen, feminista vagyok, lépjünk már túl ezen, nem akkora szenzáció. Azt gondolom, hogy a regénnyel kapcsolatban is sok érdekesség van ezen kívül is (irónia, nyelvezet) ami elsikkad, mert mindig leragadunk az alapoknál.
Az írás mellett idegenvezetéssel foglalkozol, a városnéző túrákat pedig Varsó jeles nőalakjainak történeteire húzod fel. Hogy kell ezt elképzelni?
Tulajdonképpen ezek szerzői séták, én találtam ki ezt a fajta idegenvezetést. Azokat a helyszíneket érintjük, melyek kötődnek valamelyik, Lengyelország történelme szempontjából fontos nőalakhoz. Tizennyolc kerülete van Varsónak, és úgy állítottam össze ezt a majdnem kétórás városnézést, hogy minden kerületet érintsen. Egyébként útkönyv formában ezt is kiadtam. Tulajdonképpen ezek séták női szemmel. Nekem ez az egész azért fontos, mert visszaidézi ezeknek a jelentős nőknek az alakját, és egyben tiszteleg is az emlékük előtt.
Azt is olvastam rólad, hogy „Radikális Háziasszony” vagy. Ez mit jelent?
Senki sem szeret olyan unalmas tevékenységekkel foglalkozni, mint mosogatás, főzés meg takarítás, de valahogy mindig úgy alakul, hogy ezekkel a dolgokkal a nők foglalkoznak. Ezzel az öndefinícióval azt akartam megmutatni, hogy azoknak a nőknek, akik ilyen tevékenységeket végeznek, ugyanúgy van egy politikai oldaluk, sőt, lehet akár nagyon markáns politikai véleményük is: olyan individuumok, akiknek a szava jelent és ér valamit. Ez nem a szó szoros értelmében vett társadalmi kezdeményezés, hanem inkább az én személyes törekvésem, igaz, az alapítvány szintjén valóban célunk az, hogy foglalkozzunk a háziasszonyok megítélésével és az ő sorsukkal, hogy segítsük őket a társadalmi erőként való érvényesülésben.
