King 4-5 éves korában egy barátjával játszani indult. Egy óra elteltével sokkos állapotban, falfehéren tért haza, aznap már egy szót se szólt. Anyja csak később tudta meg, hogy King barátját a szeme láttára halálra gázolta egy vonat. Az írónak nincsenek emlékei a balesetről: az agya eltemette a történeteket, és csak mások elbeszéléseiből van tudomása róluk.
Sokak szerint ez a trauma a kiindulási pontja a borzalmakkal, vérrel és halállal teli életműnek, bár a szerző tagadja ezt a feltételezést. Inkább gyerekkorának horrorképregényeit (például: Mesék a kriptából) jelöli meg egyik fő inspirációnak: az 50-es években az újságosstandok olyan rendkívül erőszakos rémtörténetekkel voltak tele, amilyenekhez hasonlóhoz egy fiatal semmilyen más forrásból nem juthatott hozzá (a közfelháborodást kongresszusi vizsgálat követte).
MEGJELENT AZ ÚJ Könyves magazin 2014/3.
Libri-Shopline, 2014, 104 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF
Mit találsz a magazinban? 5 exkluzív Gyarmati Fanni-fotó
Tévésorozatok és irodalom, Putyin és a legfontosabb orosz írók
Interjú Vámos Miklóssal, Háy Jánossal, Irvine Welsh-sel, Vlagyimir Szorokinnal
Kingre nagy hatással volt Bram Stoker Drakulája (második publikált regényét, a Borzalmak városát annak egyfajta újraértelmezésének tartja), H. P. Lovecraft egyik, padláson talált novelláskötete és Richard Matheson több műve is, de főleg a The Shrinking Man és a Legenda vagyok – saját bevallása szerint Matheson volt a legnagyobb hatással írói munkásságára.
Kiírja magából a gonoszt
Talán csak túl kézenfekvő és vonzó a következtetés, hogy egy híres horroréletművet egy gyerekkori barát rettenetes halála hívott életre, de King cáfolatai dacára messze nem zárhatjuk ki, hogy tényleg így történt. Már csak azért sem, mert az író művei tele vannak olyan eseményekkel, momentumokkal, gondolatokkal, amelyeket elismerten a saját életéből ültetett át.
A Tortúra fanatikus, őrült Annie-jét saját felháborodott rajongói ihlették, a Cujót azután írta meg, hogy rátámadt egy hatalmas bernáthegyi, a Ragyogás egy üres hotelbeli tartózkodása és az alkoholizmussal való harca nyomán született, az Állattemető ötlete pedig lánya macskájának elgázolásából, és a közeli állattemetőbe való elhantolásából származik. És akkor még nem is beszéltünk az Állj ki mellettemről, amiben két főszereplőt majdnem elgázol egy vonat.
Mindezzel jól egybecseng, hogy Kinget gyerekkorától kezdve mindenféle rémálmok gyötörték, és rájött, hogy a legkönnyebben akkor szabadulhat meg démonaitól, ha ír róluk. A Ragyogás megírásában az is nagy szerepet játszott, hogy a szerzőt elborzasztották saját dührohamai, és főleg a késztetés, hogy azokat a gyerekein vezesse le. Sosem tett ilyet, de a puszta gondolat eléggé zavarta ahhoz, hogy megírjon egy könyvet egy alkoholista apáról, aki meg akarja ölni a fiát.
Sötétség mindenhol
Vagy ha egy mélyebben húzódó indokot keresünk, ott van King apja, aki a szerző kétéves korában elment venni egy csomag cigarettát, és soha nem tért vissza, súlyos anyagi problémák között hagyva a háromtagúra csonkult családot. King életművében makacsul jelen van mindaz a bizonytalanság és sötétség, ami könnyen visszavezethető ezekre a gyerekkori emlékekre. A világ kiszámíthatatlan, a borzalom pedig ott lapul mindenhol, a látszatra legtermészetesebb dolgokban és leghétköznapibb emberekben: egy lelkes ápolónőben (Tortúra), egy dögös verdában (Christine), a város alatti csatornákban (Az), egy szeretetreméltó bernáthegyiben (Cujo), egy joviális vidámparki alkalmazottban (Joyland) vagy magában a vallásban (Carrie).
Nyilván nem véletlen, hogy King kedvenc helyszíne a vidéki Amerika (azon belül is az általa teremtett fiktív városka, Castle Rock), annak minden szépségével és látszólagos idilljével – és nyilván nem véletlen, hogy a felszín alatt mocsok és rettenet van. Bármi felboríthatja a normalitást. Mint egy apa hirtelen távozása vagy egy vonat brutális érkezése.
Az ember és a benne élő Gonosz
King szerint az emberben ott lapul a Gonosz, keresve az alkalmat a kitörésre – elég egy szikra, ami eredhet szülői nevelésből, természetfeletti beavatkozásból, mohóságból, gyarló vágyakból, kiborulásból és a civilizációs máz lemállásából. Történetei pont azért olyan hatásosak, és nem pusztán horrorisztikusak, hanem drámaiak is egyben, mert kiválóan bontja ki karakterei háttereit, motivációit, és félelmetes hitelességgel ábrázolja a hétköznapi ember aláereszkedését az erőszakba, a pokolba, a tébolyba. Legjobb műveiben a lényegét ragadja meg annak, hogy mik vagyunk, és hogy miért vagyunk képesek extrém körülmények közt borzalmas tetteket véghezvinni. A természetünket tárja fel.
De persze nem csak a rossz aspektusait. Könyveiben magányos hősök és több évtizedes múltra visszatekintő baráti társaságot vetik meg a lábukat, és állják útját a Gonosznak. A happy end ugyan nem túl gyakori vendég King műveiben (főleg a koraiakban), általában mégis fellelhető bennük a remény a karaktereik erején, tisztességén, állhatatosságán és emberségén keresztül. A Jó és a Rossz közti összecsapás persze a bibliai témájú Végítéletben és a szerző monumentális fantasy eposzában, A Setét Torony sorozatban a leghangsúlyosabb.
Karrier pia- és drogmámorban
King még egyetemre járt, amikor komolyan inni kezdett, kicsit később rácsúszott a drogokra is, főleg a marihuánára, a speedre és az LSD-re. A 70-es évek elején középiskolai tanárként dolgozott, közben férfimagazinoknak írt novellákat: volt egy egyéves periódusa, amikor egyetlen művét sem tudta eladni. Ekkor vált az ivás igazán súlyos problémává (drogokra ekkoriban éppen nem volt pénze), amit anyja halála is súlyosbított. Bár első regénye, a Carrie 1973-as megjelenése valamennyire kihúzta őt ebből a gödörből, önpusztító szenvedélyei nem tűntek el, csak (ideiglenesen) csillapodtak.
A 80-as évek azonban már folyamatos alkohol- és drogmámorban, valamint napi két doboz cigaretta társaságában teltek King számára. Szinte semmire nem emlékszik például abból az időszakból, amiben a Cujót írta, első (és utolsó) filmrendezői munkáját, a saját novellája alapján készült, mindenki szerint pocsék Maximális túlhajtást kokainozva csinálta végig, és saját bevallása szerint fogalma sem volt az egészről. A később már legfeljebb napi három órát töltött viszonylag józanul.
Felesége, Tabitha, gyerekeik és barátaik segítségével végül 1988-ban állította döntés elé férjét: vagy felhagy az önpusztító életmóddal, vagy elhagyja. Kingben realizálódott, hogy veszélyben van a családja, sőt, az élete, és idővel, szerettei kitartó segítségével legyőzte függőségeit – a mai napig tiszta.
Az élet és az írás józan oldala
King valószínűleg a rehabilitációjának köszönheti, hogy még ma is életben van, és ez a döntése természetesen kihatott a munkájára is. Rajongói két táborra szakadtak: az egyik új mélységeket, érettséget, intelligenciát vélt felfedezni a szerző műveiben, a másik szerint könyvei ellaposodtak, rutinszerűbbé, érdektelenebbé váltak.
Tény, hogy az 1990-es és a 2000-es években sokkal több gyenge és középszerű alkotás került ki a kezei közül, mint korábban, de az is tény, hogy ekkor születtek az olyan nagyobb drámai erejű, katartikus írásai, mint a Dolores Claiborne, a Halálsoron vagy az Atlantisz gyermekei.
A fiatal King nyers, dühös, zabolátlan horrorremekeihez hasonlókat már hiába várunk a szerzőtől, de attól még jellemző témái továbbra is megmaradtak, és az utóbbi években mintha újfajta bölcsességet, letisztultságot vinne bele a könyveibe (A coloradói kölyök, Joyland, Minden sötét, csillag sehol). King művei sosem csak öncélú horrorok voltak, mostanra viszont tényleg elmondható, hogy legalább olyan fontos bennük az élet, mint a halál.
Mitől fél egy félelemnepper?
Kingnek sosem volt szüksége különösebb ürügyre ahhoz, hogy leigya magát, de miután a Carrie-vel befutott, új motivációt talált a poháremelgetéshez: mivel a könyvet az alkohol bűvöletében írta, félt, hogy ha abbahagyja az ivást, elszáll az ihlet, többé nem lesz sikeres, és eltűnik a süllyesztőben. És majdnem igaza is lett: mikor a 80-as évek végén leszokott a piáról és a kábítószerről, egy ideig képtelen volt bármit is írni. Felesége segített neki, hogy visszaszokjon a szavak világába, mert félt, hogy egyébként visszaesik – az 1991-ben megjelent Hasznos holmik volt az első könyve, amit józanul írt meg.
De a 70-es és 80-as években még az ital és a drogok sem tudtak annyi önbizalmat adni neki, hogy ne kételkedjen tehetségében. Az 1977-es Rage című könyvhöz részben azért használta a Richard Bachman álnevet, hogy bebizonyítsa magának, meg tudja ismételni a sikerét, hogy hirtelen jött népszerűsége nem a véletlen műve volt. King egyébként is hosszú éveken át szégyellte magát, amiért egy „olcsó”, sokak által lenézett szórakoztatási formára pazarolja az idejét, ahelyett, hogy „komoly” műveket írna – betöltötte a negyvenet, mire rájött, hogy szorongása ostobaság, és megbékélt.
Az hozzátartozik persze, mindig voltak bőven, akik táplálták a kétségeit. Az amerikai irodalmi elit egy része például kiakadt, amikor a National Book Award 2003-ban a szerintük komolyan vehetetlen és tehetségtelen Kingnek ítélte oda a Medal for Distinguished Contribution nevű, egész életműre szóló elismerést, amit előtte olyan írók kaptak meg, mint John Updike, Arthur Miller, Philip Roth vagy Ray Bradbury.
Írni, írni, írni
Amikor felteszik Kingnek az íróknak feltehető legunalmasabb kérdést, hogy miért ír, csak azt válaszolja: ezt tudja, akarja és szereti csinálni. Mindig is rendkívül termékeny szerző volt, évi két-három regény meg sem kottyan neki (és akkor még nem számoltuk a novellákat, forgatókönyveket), és bár már 67 éves, nem úgy tűnik, hogy visszavenne a tempóból.
Idén is két könyve jelenik meg (Mr. Mercedes, Revival), közben producerként felügyeli A bura alatt című, 2009-es regényéből készült tévésorozat munkálatait, az egyik idei epizód forgatókönyvét ő maga írta, közben legalább féltucatnyi művét készülnek filmre vinni Hollywoodban (az Az címűt a True Detective rendezője fogja adaptálni).
Kétkedők ide, fanyalgók oda, King a modern horror koronázatlan királya, egy élő legenda, ezt pedig senki nem veheti el tőle.
„Az élet nem a művészet táptalaja. Fordítva működik.” Stephen King
(A cikk a Könyves Magazin őszi számában jelent meg.)
