MOTTÓ: „A noir-hős egy lovag véráztatta páncélban. Mocskos, és mindig mindent megtesz, hogy tagadja hősi mivoltát.” (Frank Miller)
Visszatekintve egyértelműnek tűnik, hogy írója és rajzolója, Frank Miller már gyerekkorában is egészen egyértelműen azon az úton járt, ami az 1990-es évek legkeményebb, legsötétebb, legnyersebb noir-képregényének elkészítéséhez vezetett. A Sin City kikerülhetetlen lett.
Fiatalon Miller a hardboiled krimik olyan nagyformátumú művelőinek könyveit falta, mint Raymond Chandler, Mickey Spillane és Jim Thompson, ezek mellett pedig Fritz Lang, Orson Welles és Samuel Fuller klasszikus film noirjait nézte. És amint meglátta a legendás Will Eisner leghíresebb képregényszériáját a kalapban és ballonkabátban a bűn ellen harcoló The Spiritről, hátat fordított a testre feszülő, színes ruhákban parádézó szuperhősöknek. Ekkor volt 12 éves.
MEGJELENT AZ ÚJ Könyves magazin 2014/3.
Libri-Shopline, 2014, 104 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF
Mit találsz a magazinban? 5 exkluzív Gyarmati Fanni-fotó
Tévésorozatok és irodalom, Putyin és a legfontosabb orosz írók
Interjú Vámos Miklóssal, Háy Jánossal, Irvine Welsh-sel, Vlagyimir Szorokinnal
Ennek ellenére, amikor elment képregényesnek, természetesen a szuperhősöknél kötött ki, de nem hagyta, hogy holmi Fenegyerek vagy Batman eltántorítsa attól a műfajtól, amit igazán szeret. Alig 22 éves volt, amikor 1979-ben előbbi karakter történeteit rajzolni kezdte, és amint átvette az írói teendőket is, máig érvényes hivatkozási alapot teremtett. Ezzel a sorozattal, és a későbbi Batman-történeteivel ugyanis elvitte a noir mocskos, brutális, sötét sikátorokkal, koszos, bűnös utcákkal és hosszú árnyékokkal teli világát a szuperhősképregények bombasztikus közegébe.
Conan esőben, cigivel és viharkabátban
Bár Miller a mai napig is aktív alkotó, az 1991-től 2000-ig futott Sin City egyértelműen eddigi életművének betetőzése, és nem feltétlenül a siker szempontjából (úgy valószínűleg fej-fej mellett van a The Dark Knight Returnsszel), hanem tematikailag. Ezzel a sorozattal feszegette ki a legjobban a műfaj határait, ezzel fokozta a végletekig annak jellegzetességeit. Röviden és egyszerűen: a Sin Citynél nem létezik noirabb noir.
Az első sztori, a Nehéz búcsú (The Hard Goodbye) 1991 márciusától bő egy évig, folytatásos formátumban futott a Dark Horse Presents című képregényantológiában, és óriási sikert aratott, szép számban jelölték díjakra is, a képegények Oscar-díját, az Eisnert három kategóriában is megkapta.
A Nehéz búcsú főszereplője Marv, egy kicsit lassú észjárású és zavart személyiségű, de robusztus, hatalmas testi erejű, száraz humorú és brutális férfi, akinek azért általában helyén van a szíve. Most egy prosti meggyilkolása miatt felforgatja egész Basin Cityt (rövidített formájában, és ahogy lakói emlegetik: Sin City). Miller úgy jellemezte őt, hogy „Conan viharkabátban”, a sorozat egy másik szereplője, Dwight pedig megjegyzi, hogy neki a gladiátorok korában kellett volna születnie.
A Nehéz búcsú egy egyszerű bosszútörténet, aminek elsődleges vonzerejét az elmesélés és a látványvilág stílusa adja. Mind Marv karaktere, mind a világábrázolás rendkívül szélsőséges, és éppen ezért felejthetetlen.
Kurvák balra, gyilkosok jobbra, bűnösök mindenhol
Sin City a bűnös város prototípusa. Az utcákat gengszterek, keményfiúk, fegyveres prostik, mocskos zsaruk, torokmetszők és velejéig korrupt politikusok uralják. Itt senki nem ártatlan, és mindenki megérdemli, hogy itt éljen, ebben a mocskos, sötét alvilágban, ahová soha nem akar lesütni a nap, és amit mindig elviselhetetlenre áztat az eső vagy a hó.
Kiút pedig nem létezik: a Sin Cityn kívüli világra legfeljebb ritka és homályos utalások vannak, Miller mikroverzuma kompakt és önálló – ez jelenti az élet kezdetét és végét is. Ezt a szinte misztikus, minden mástól független, önmagában való létezést erősíti a közeg furcsa, anakronisztikus kortalansága is. Régi és modern autók, épületek és eszközök keverednek teljes természetességgel, így a Sin City egyszerre idézi a noir aranykorát és a mai világot.
A Nehéz búcsú után Miller még öt nagyobb sztorit, és tucatnyi rövidebb képregénynovellát írt, amelyek mind ebben a városban játszódtak egy sor, hol főszereplőként, hol mellékszereplőként felbukkanó karakterrel.
Szörnyek az esőben
Ahogy maga Sin City, az abban gyilkoló és meghaló karakterek is egyediek. Miller senkihez nem írt eredettörténetet, antihősei tetteihez nem fűzött tragikus gyerekkorról és szerencsétlen körülményekről szóló magyarázatokat: mindenkit kizárólag a város és jelenlegi önmaga határoz meg, és persze mindenki a lehető legrövidebb úton száguld egyenesen a kárhozatba.
A kinyírhatatlan, forrófejű Marvtól és a született gyilkos Dwighttól (A nagy mészárlás, Ölni tudnál érte) az önzetlen Hartigan nyomozóig (A sárga rohadék) és a közegben egyedülálló módon tisztességes Wallace-ig (Hell and Back) a protagonisták az erő, a brutalitás és az elszántság delejező manifesztációi, akik, bár ragaszkodnak saját elveikhez, nem restek hullahegyeken és vértengereken átgázolni céljaik elérése érdekében.
És máshogy nem is járhatnának sikerrel, Miller ugyanis csak ellenségeik, a gonoszok írásakor dobta el igazán az agyát: az antagonisták nem egyszerűen kegyetlenek és lelketlenek, hanem sokszor szinte szó szerint szörnyetegek. A címbeli sárga rohadék egy visszataszító rémalakká transzformálódott szadista, perverz gyilkos, a korrupt szenátor egy ragyás, felfújt pofájú, öltönyös vadállat, az aljas tiszteletes egy horrorba illő, gusztustalanul vicsorgó gnóm, Marv említett prostijának gyilkosa, Kevin pedig maga a néma, félelmetes mosolyú embertelenség.
Gyönyör és vérfürdő
És persze ott vannak a nők, minden igazi, esszenciális noir elmaradhatatlan kellékei. Mindig, minden miattuk van. A gyönyörű, buja, csodálatos nők azok, akikért harcba szállnak a férfiak, legyen szó akár a jókról, akár a gonoszokról: mind őket akarják megölni, megmenteni, ágyba vinni, és ezek nem mindig egymást kizáró motivációk. Nem véletlen, hogy a Hell and Back drogmámoros oldalait és a sárga rohadék vizuálisan is megjelenő perverzitását leszámítva a színek mindig csak akkor jelennek meg, ha a femme fatale-ok vonzerejét emelik ki, hogy már-már isteni lényekké magasztalják őket a komor fekete-fehér környezetben.
A nők a férfiakhoz hasonló szélsőségek. Vagy ártatlan, a város mocsokviharaiban tehetetlenül hánykódó naivák, mint a sztriptíztáncosnő, Nancy és a pincérnő, Shellie, vagy végtelenül romlott, jéghideg és aljas nőstényördögök, mint az áldozataival ágyba bújó bérgyilkos, Delia és a manipulatív, teljesen amorális Ava.
De egyvalami közös bennük: akár ártatlanok, akár romlottak, akár akarják, akár nem, mindig a bűvkörükbe vonják a férfiakat, és ezzel nem egyszer iszonyú vérfürdők közepette okozzák a pusztulásukat. Akkor is, ha csak egy kellemes egyéjszakás kaland van a háttérben. Ha pedig szerelem? Tiszta és önzetlen, amit nem árulnak el, és nem temetnek hazugságok és hullák alá? Az a legritkább kincs Sin Cityben, nem csoda, hogy a főhősök a poklot is megjárják érte, ha kell. És általában kell.
Elborít a sötétség
A noir egyik legjellemzőbb eleme a markáns vizualitás, amit Miller ugyanúgy a végletekig vitt a Sin Cityben, mint minden mást. Ez a képregény a stílus totális diadala a tartalom fölött: a város abszolút kontrasztokban jelenik meg, szürkeárnyalatok sincsenek benne, csak fekete és fehér (illetve az említett, ritka vendégszínek, amik egy-egy karakterhez kapcsolódnak). Sőt, a noir-stilisztika abszolút csúcsaként egyes kulcsjelenetek csak a legalapvetőbb vonalak használatával kelnek életre: egy szereplő üres, hófehér sziluettje a mindent elborító feketeségben – és sokszor éppen ez a grafikai megoldás tompítja valamelyest a sorozatra jellemző kegyetlen, explicit erőszakot.
Miller egy másik, rendszeresen használt módszere, hogy a durva, nyers vonásokkal ábrázolt karaktereket árnyékokba, sötétségbe rejti el, vagy extrém esetekben (mint amikor Marv a Nehéz búcsúban elszánja magát a végső bosszúra Sin City ura ellen) súlyos eső- és hóesésekkel takarja be őket. Ilyenkor arcuk csak egy halvány folt, alakjuk alig kivehető, mintha maga a város akarná összenyomni vagy felzabálni őket.
Frank Miller Hollywoodban
Millerre még a Sin City előtt felfigyelt a filmgyártás (az említett The Dark Knight Returns sikere után), és ő írhatta a Robotzsaru második, majd harmadik részének forgatókönyvét is. Ezeket azonban a stúdió végül teljesen kizsigerelte, és a szerző eredeti elképzeléseiből alig valami maradt meg, mire a filmek megvalósultak. Ezután Miller elvesztette a hitét Hollywoodban, és csak hosszú évek múlva tért vissza a mozgóképek világába, amikor Robert Rodriguez megkereste azzal, hogy vászonra akarja adaptálni a Sin Cityt.
A film 2005-ben készült el egy rakás híres színész, például Mickey Rourke, Clive Owen, Bruce Willis és Jessica Alba főszereplésével, főleg a Nehéz búcsú, A nagy mészárlás és A sárga rohadék alapján. Rodriguez és Miller storyboardnak használták a képregényt, vagyis metodikusan, kockáról-kockára ültették át azt a film nyelvezetére. Az eredmény a valaha készült leghűbb adaptáció lett: szinte minden sor, jelenet és beállítás az eredeti tökéletes másolata.
Sikere után a folytatást rövid időn belül bejelentették, de a forgatása éveken át csúszott, és végül csak idén mutatták be. Ugyanaz a gárda készítette, mint az elsőt, és ugyanazzal a módszerrel – kivéve, hogy bár főleg a második Sin City-sztorin alapul (Ölni tudnál érte, ami után az alcímét is kapta), Miller írt hozzá két teljesen új történetet is: a The Long Bad Nightot egy új karakterrel, Johnnyval, és a Nancy’s Last Dance-et, ami A sárga rohadék folytatása. A filmes jövő nyilván a második rész sikerének függvénye, de Miller és Rodriguez már nyár közepén bejelentették, hogy harmadik felvonást is terveznek. Ráadásul 14 év után Miller teljesen új Sin City-képregényeket is írna, rajzolna. A bűnös város még nem végzett velünk.
(A cikk a Könyves Magazin őszi számában jelent meg.)
