Sherlock Holmes történetei másról sem szólnak, csak az ésszerűségről, a logikáról, a racionalitásról – arról, hogy megfelelő, éles elméjű gondolkodással könnyen eljuthatunk az egyébként magától értetődő, teljesen természetes magyarázatig. És nyilván pont ezért olyan hálás célpontja a mesterdetektív a racionális és természetes dolgok birodalmán kívül tevékenykedő, a fantasztikus témákkal zsonglőrködő írók számára.
Az Ad Astra kiadásában megjelent, csaknem hétszáz oldalas kötet huszonnyolc novellát tartalmaz huszonnyolc írótól, többek közt olyanoktól, mint Stephen King, Neil Gaiman, Anthony Burgess, Stephen Baxter vagy Michael Moorcock – a történetek közös vonása az, hogy bizonyos szempontból igyekeznek kilépni a Sir Arthur Conan Doyle meghatározta klasszikus keretek közül, ám ez a borító és a fülszöveg ellenére messze nem mindig a fantasztikum felé való elhajlást jelenti.
J.J. Adams (szerk.): Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai
Ad Astra, 2015, 684 oldal, 5490 HUF B+
Kapásból Stephen King nyitó novellája, az A doktor esete egy teljesen (mármint földhözragadtságában) tipikus zártszobás krimi, amelynek pikantériáját „pusztán” az adja, hogy az egyetlen olyan esetet meséli el, amelyet nem maga Holmes, hanem az általában értetlenkedő-csodálkozó szerepre kárhoztatott Watson oldott meg. King egyébként érezhetően (és hozzáértően) magáévá tette Conan Doyle írói stílusát, és ez a kötet szerzőinek többségére is áll – az archaizmus, a tényszerűség, a brit elegancia nem csak a dialógusokban, de a leírásokban is rendre visszaköszön.
Ugyan akadnak még a Kingéhez hasonló, műfajilag is „száraz” novellák (mint a magát Conan Doyle-t is szerepeltető, a gabonakörök jelenségével játszadozó A mezőegyenletek esete vagy a direkt megtévesztő című A múmia átka), a legtöbbre tényleg igaz, hogy elhajlik a fantasy, a horror vagy a sci-fi irányába, ráadásul nem egyszer neves személyek felbukkanásával. A korszakból adódóan tiszteletét teszi (többé-kevésbé) Hasfelmetsző Jack, Lewis Carroll és H. G. Wells, sőt, még Indiana Jonesra is akad egy, a kötettől amúgy szokatlan módon mélységesen gonosz, de annál mulatságosabb utalás, Lovecraft öröksége pedig több szerzőt is alaposan megihletett (ld. a magyarul már korábban is megjelent Gaiman-dolgozatot, a Smaragdzöld tanulmányt).
Szóval Holmes és Watson szörnyekkel, idegenekkel és dinoszauruszokkal találkoznak (minthogy a prehisztorikus fenevadakról szóló egyik leghíresebb könyvet, Az elveszett világot is Conan Doyle írta, az univerzum valósággal üvöltött egy ilyen sztoriért), párhuzamos világokba vagy éppen a jövőbe látogatnak, a földönkívüli élet nagy rejtélyét kutatják – és még akár az is kiderülhet róluk, hogy szerelmesek egymásba (nem mondom meg, hogy melyik novellában, mert az önmagában spoiler lenne, de túl azon, hogy ez a koncepció nyilván számot tarthat a rajongók felháborodására, egy meglepően ízléses és okos írásról van szó).
Mint minden novelláskötetnél, a színvonal itt is ingadozó, de a huszonnyolc történet közt nincs egy sem, ami kifejezetten rossz lenne. Akadnak kedvesebb, kedélyesebb sztorik éppúgy, mint meglepően sötét és horrorisztikus rémmesék, és az sem biztos, hogy mindegyik nyomozás kielégítő, minden kérdést megválaszoló eredményre vezet. Ez a hangulati és műfaji eklektikusság – a megbízható színvonallal együtt – rendkívül élvezetes és tömény olvasmánnyá teszi a könyvet (nem is érdemes szünet nélkül, az oldalakat zabálva végigrohanni rajta).
A végére futólag megjegyezném, hogy bár nem a Kaland a gravitációmódosítóval című novella a legjobb a kötetben (azt hiszem, ez a titulus az említett Gaiman-műnek jut), viszont azt állíthatom, hogy saját témáit és stílusát Stephen Baxter keverte bele a legügyesebben és a legfelismerhetőbben Conan Doyle tekintélyes örökségébe.
