B-
Shani Boianjiu: Bátraké a mennyország
Libri, 388 oldal, 2013, 2967 HUF
Ember lenni mindig, minden körülményben. Arany János ballagási csokrok szalagjára szánt sora állhatna akár az egykori izraeli katonalány, Shani Boianjiu Bátraké a mennyország című regényének borítóján is. Még mielőtt leszakadó végtagok és óvóhelyen átvészelt hónapok jutnának eszünkbe, szögezzük le, hogy az elsőkötetes Boianjiu hősnőinek életét leginkább az unalom keseríti meg. Olyan mindennapos dolgok mellett, mint a halott nagytestvér, az öngyilkos merénylőnek nézett utastárs vagy a csoportos nemi erőszak. Ez kérem a Közel-Kelet, mi másra számíthatna az egyszeri olvasó?
Például arra, hogy többször is hangosan felnevet majd, és nem csak kínjában. A szerzőnek még azután is van kedve viccelődni, miután végignézeti hősnőivel kollégáik halálát, a tengerbe kormányozza autójukat, vagy arra kárhoztatja őket, hogy hónapokig szuggeráljanak egy néma, piros telefont. Jáel, Lea és Áviság, csakúgy, mint az izraeli tinédzserek nagy része, 18 éves korukban elkezdik kötelező, kétéves szolgálatukat országuk hadseregében. Beavatás ez, sőt életre nevelés. Csakhogy ezek a lányok nem elvakult vallási fanatikusok, és egyáltalán nem öngyilkos merénylők akarnak lenni nagykorukban. Önértékelési zavarokkal küzdenek és súlyproblémákkal, százszor látták a Szex és New York összes részét, és unalmasabb óráikban random Dawson és a haverok epizódokat elevenítenek fel. A szolgálati idő lejárta után pedig csak akkor húznak katonai inget, ha az olajzöld lesz a divatszín, esetleg ha le van értékelve a londoni Zarában. Az átlagos tinilányok átlagos életét megzavarja a politika, és szépen lassan eljutnak a lélektani határra, ahol már nem csak az afrikai bevándorlók, de a saját lelkük is nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenved. Boianjiu olyan éleslátással és bölcsességgel írja le, hogy a félelem bizony megeszi a lelket, hogy ha nem tudnánk mennyire fiatal, azt gondolhatnánk, a frontvonalban harcolt végig jónéhány háborút. Merészsége viszont épp a korából következik.
A katonalányból íróvá avanzsált Shani Boianjui az észak-izraeli Kfar Vradim városában nőtt fel. Katonaéveit leginkább a por, a forróság, és a végtelen szolgálati órák jellemezték. A seregben megtanulta, hogyan szórakoztassa magát, ha unatkozik, és azt is, hogy ha három percnél tovább áll a zuhany alatt, akkor egy emberként mordulnak rá katonatársnői. 2007-ben szerelt le, majd a Harvardon folytatta tanulmányait. A Bátraké a mennyország iskolai feladatként indult, néhány fejezetet a kreatív írás kurzusára írt. A projekt végül kinőtte az egyetem falait, és Boianjiu lett az amerikai National Book Foundation 35 évnél fiatalabb írókat kitüntető díjának legfiatalabb díjazottja. (Az elismerésre a nálunk is megjelent A szerelem története című regény szerzője, Nicole Krauss választotta ki) Kritikusai pedig már most olyan nevekkel emlegetik együtt, mint a szarkasztikus Etgar Keret, vagy a nagy mesélő, David Grossman.
Nem tartja magát sem felnőttnek, sem írónak, és azért nem a hébert választotta könyve nyelvéül, mert angolul sokkal jobban meg kellett válogatni a szavait. Jelenleg Izraelben éli az útkereső fiatalok életét, retweeteli Lady Gagát, arról nyilatkozik, hogy mennyire szereti Justin Biebert, és regényéhez olyan előadókat ajánl zenei aláfestéskét, mint Tracy Chapman, a Belle & Sebastian vagy a Pavement. Az izraeli írók közül leginkább Sara Shilot, Eli Amit, és Galila Ron-Feder Amitot ajánlja, és még egy olyan újságíró hülye kérdésre is humorral válaszol, aki katonával utoljára 5 éves korában találkozott. Akkor is egy felhőszakadás, egy stoppoló kopasz, és az édesanyja áldott jó szíve kellett hozzá.
A Könyvfesztiválra Budapestre érkező Shani Boianjiu emailben mesélt a világ legviccesebb embereiről, arról, hogy miért tisztelgett bugyiban az országzászló előtt, és a gyűlölködő kommentelőkről, akik még sosem merték a szemébe mondani kínjukat.
Mit gondolsz, mikor váltál felnőtté?
Még mindig nem tekintek magamra felnőttként. Szerintem a felnőttek a harmincas éveikben járnak, házasok és saját házuk van.
Mi történt az első napodon a seregben?
Rengeteg dolog. Felszálltam egy buszra, ami elvitt a fő sorozóbázisra. Csináltak rólam egy képet, elkészült a katonaigazolványom, kaptam néhány eléggé fájdalmas injekciót, és voltak más orvosi vizsgálatok is, ha jól emlékszem. Azt hiszem, ujjlenyomatot is kellett adnunk. Megkaptam az egyenruhát, a csizmát és a zoknikat, a katonai hátizsákot és mindenféle szükséges felszerelést. Minden katonával ugyanezek a dolgok történtek. Később egy busszal délre vittek a kiképzőbázisra, és egy csomót ordibáltak velünk, mert nem voltunk elég fegyelmezettek.
Milyen volt nőként a seregben?
Nem túl eltérő attól, mint nőnek lenni bárhol, ahol eddig voltam, kivéve, hogy unalmasabb.
Korábban többször is azt nyilatkoztad, hogy az Izraeli Védelmi Erőnél (IDF) töltött 2 év volt a legvidámabb időszak az életedben. Mi volt a legviccesebb pillanat?
Tényleg a legvidámabb időszak volt! A mi időnkben a szolgálat általában egy órával a reggeli, zászló előtti tisztelgés után kezdődött. A fegyveres kiképzők (Boianjiu fegyverhasználatra oktatta katonatársait – a szerk.) úgy mentek az udvarra, hogy csak egy nagykabátot húztak a fehérneműjükre, aztán visszafeküdtek az ágyba még egy órára, anélkül, hogy fel-le kellett volna venniük az egyenruhát. Egyszer az őrmester megkért minket, hogy vegyük le a kabátot, mert túl nagy a forróság, és nekünk meg kellett mondanunk, hogy nem igazán ajánlatos most levetkőznünk, mert alig viselünk valamit a kabát alatt.
Van egy jelenet a könyvben, amikor Jael elsírja magát, mert megérti, hogy miért gondolja úgy, hogy jó dolog meghalni a hazájáért. Te meghalnál a hazádért?
A halál sosem jó, de ha meg kell halni, akkor a hazádért meghalni legalább egy méltó mód. Sokkal méltóbb, mint ha például elüt egy autó, miközben épp cipőt vásárolni indulsz.
A könyved női karakterei rengeteget unatkoznak szolgálati időben. Te hogyan vészelted át a soha véget nem érő órákat?
Történeteket találtam ki, aztán újra és újra tökéletesítettem őket. Arra az időre, amikor számítógép elé kerültem, már pontosan tudtam a sztorit, amit el akartam mesélni. Sokat pletykáltam, és küzdöttem azokkal az emberekkel, akiket hülyének találtam.
Amikor csatlakoztatok az IDF-hez, épp frissen érettségiztetek, fiatalok voltatok, tele élettel. A könyvben is születik pár alkalmi románc, úgyhogy muszáj megkérdeznem, mi a helyzet a katonafiúkkal? Úgy kellene elképzelnünk a kiképzőtábort, mint egy osztálykirándulást, ahol mindenki mindenkivel?
Nem, dehogy! Nagyon ritka, hogy két ember összejön a táborban, mert ha elkapnak, nagy bajba kerülhetsz.
Szereztél barátokat a seregben?
Igen, de már egyikükkel sem tartom a kapcsolatot. Volt egy lánycsoport, akikről még mindig azt gondolom, hogy a legviccesebb emberek, akikkel valaha találkoztam, és állandóan csak a vicceiket szeretném hallgatni, semmi mást.
Milyen gyakran azonosítanak a könyved hősnőivel? Melyik karaktert érzed a legközelebb magadhoz?
Egyikőjük sem én vagyok, mindannyian nagyon különböznek tőlem. Csak kitaláltam őket. Legkevésbé Áviságra hasonlítok, mert ő elég csendes és félénk, én pedig hangos vagyok és harsány.
A Harvard kreatív írás órájára kezdted írni a könyvet. Van már terved a következőre? Egyáltalán író akarsz lenni?
Vannak terveim, de egyelőre nagyon homályosak. Még mindig nem tudom, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek.
Keveredtél bármilyen konfliktusba azért, mert megírtad a Bátraké a mennyországot?
Az emberek, akik utálják Izraelt ÉS az emberek, akik utálják az arabokat, palesztinokat, online utálkoznak rajtam, teljesen ellentétes okból. De személyesen egy gyűlölködővel sem találkoztam, ami szégyen.
És akkor a bónusz kérdés. Tényleg szereted Justin Biebert?
Imádom Justin Biebert!
