Fotó: Valuska Gábor
Ursulafürdőn, utolsó posta Pávabánya, dacára a szezonnak őszies a reggel. De nem is reggel ez még: a Strapsovác csúcsa magasan ragyog odafönn a fekete égen, a sötétlő, drága kéngőzzel terhes hegyoldalak felett, mint egy holdfénnyel cicázó cukorsüveg, s alant ama híres fürdők s szállók is alszanak még mind, körben és féloldalasan, csak egy-egy ablakban pislákol fel néha valami lidércfény, akár ha maga az éjszaka nézne be itt-ott kezében egy marék luciferbogárral, vajon odabent miről álmodnak a vendégek. Kénszag van s feketehajnal háboríthatatlanul.
Egy csak egy ablak világít sápadt erővel ezen órán, a Royal Litton Penzió legfelső emeletén, amely a cselédek s más ház körüli emberek rendes szálláshelye, mint olyan, s amely helyszín, mit ezáltal elvesz az önérzettől, bőséggel adja azt vissza a páratlan panorámában. Legalábbis Mantin Lajos Tasziló költő, Hayagos grófék házitanítója, kié is ez a báván világító egy szem padlásablak, ezzel vigasztalja magát rendszerint. Nincs jóéjszakája a tanítónak ma sem, pedigezúttal semmi sem zavarja manzárdszobája nyugalmát, hacsak nem tulajdon szüntelen fel-alá léptei a soványra súrolt padlódeszkákon. Ha a falhoz ér, megfordul, s kezdi elölről. Murokszín haja alatt kese bánat és kátrányos, nehéz nekikeseredés csúsznak egymásba, mint az összegömbölyödött sündisznók. És ez így megy már második napja.
Egy költő érkezett tegnap, s szállt meg a Penzió egyik lakosztályában, ez történt mindössze. „Valami Lajos az úr” – Lemén Aranka szobalány csak ennyit mondott színlelt ártatlansággal s őskaján hümmögéssel a reggeli felszolgálása közben a tanítónak, kinek már a „költő” szó hallatán is megállt a kezében a Schönbrunn-i ezüst, hát még mikor meghallotta, hogy az illetőt ugyanúgy hívnák, mint őt. „A keserves kutya úristen, hogy nem ám már minden költő Lajos kívánna lenni?!” – gondolta, de szólni egy szót se szólt, csak rágta a diétás zellerét, rágta kegyetlenül. Szinte fontolóra vette, hogy ugyan kihívhatná-e párbajra ezért a gazfickót, de ezt hamar elvetette: az ilyen magafajta dongasorsú házitanítóknak párbajban ritkán kedvez az Isten, a szerencse meg pláne. Maradt tehát a szálkás,nyers, keserű dühe, és a kérdezősködés.
De ami délután még világraszóló találmánynak tűnt, hogy tudniillik kifaggatni a jövevényről akit csak lehet, estére csúnyán megbosszulta magát. Minden apróság ugyanis, amit összeszedhetett erről a bizonyos „Lajos úrról”, újabb és újabb apró tű lett éjszakára a hálóinge nyaka korcában, olyannyira, hogy egy hunyás nem sok, annyit nem aludt végül az első kakasszóig. Keserves helyzetét pedig csak tovább rontotta, hogy ki hány féle volt, annyi félét mondott.
Például mégkoradélután, amikor az öreg Hayagos gróf – kiknek a penzióban szomszédja, azon kívül pedig régi jó ismerőse volt a kérdéses „úr” – igen elismerő hangon nyilatkozva annyit mondott róla, hogy bizony „mely igen sok, s mily finom nyelveket talált volt fel” az illető. Emiatt a tanító jó fertályórát megkönnyebbülve tölthetett, mertlatin műveltsége okán azt hitte, mégis csak félrehallott valamit a szobalány, hiszen akkor ez nem író, hanem szakács – mely redakcióhoz neki köze ugyan nincs, de ettől még mély tisztelettel viseltetik iránta, szögezte le rögvest magában. Keservesen kellett azonban csalódnia, mert estebéd előtti egészségügyi levegőzése közben a teraszról megint végig hallgathatta, amint „az író úr” „ifjúkori verseit” majd „széprózai műveit s páratlan tárcáit” majd „érett kori verseit” sorolták volt elő a Hayagos-lányok igen nagy lelkendezéssel, melynek csak az étkezésre szólító csengő hangjai vetettek véget. S ha mindez nem lett volna elég a házitanító bánatához, az esti mosdótál behozatalátLemén Aranka ismét kihasználta, hogy megforgassa a szívében nyelvének mézes kését, és elkotyogta, hogy „az író úr”pesti, és Partnak hívják. Talán Partinak. De két neve van, ez biztos, és a második az az, hogy „Nagy” – mivel állítólag nagyatyai ágon felerészt görög, s egyenesen ama Nagy Sándor büszke leszármazottja s nevének örököse.
Ez volt az utolsó csepp Mantin Lajos Tasziló álmatlanságának keserű bürökpoharában, melyet ki is ürített aztán maradéktalanul. Mert nem elég, az „író úr”, nem elég, hogy „nyelveket talál fel”, nem elég, hogy egy hamisítatlan Petőfi Alexandrosz az illető, de hogy még parti is? Még parti is? Hát ezért van az egész, hogy ő, mint Lajos és költő egy személyben ettől volna rosszabb az „író úrnál”, mert nem valamiparti, csak egyszerű rónasági? Hát ezért veszik őt megint ocsúszámba, mert az Alföld az megint nem elég jó? Arról már nem is szólva, hogy miféle partról van ugye szó! Mert ha óceán, az még csak csak indokolja a lakosztályt, na de ha ez az egész hóbelevanc valami Tisza-parti vagy ne adj isten Szamos-parti Lajos miatt szakadt most az ő nyakába, akkor lehet, hogy egyuramisten, megfontolja ő még azt a párbajkihívást… S ki tudja, mire jut ezután, ha ágyán eldőlve el nem alszik ebben a pillanatban.
És ki tudja, mire jut estére, ha késő délelőtti ébredése után Lemén Aranka nem újabb hírrel hozza be a mosdótálat: az író úrnak születésnapja van, történetesen épp a hatvanadik, azt jött megünnepelni az úri társasággal, mely a hétvégére bővül is majd, további „költőkkel s más pesti furcsaságokkal”. De erre a szóramár Mantin Lajos Tasziló szeméből kiszökött az álom, s kis híja volt, hogy fel nem kiáltott. Születésnapja? Hát akkor mégsem azért jött ide, hogy ővele, szegény házitanítóval gúnyolódjon s a bolondját járassa! Hát persze, hogy születésnapja, Aranka, te ánizsos tubarózsa, tedarázscipellő, hát persze. Mintha csak hályog szakadt volna fel a szeméről, úgy érezte: költőség ide, Lajosság oda, minden meg van bocsájtva, sőt. Köszöntőt kell írjon.
Hanem újfent úgy esett, hogy ami elsőre égi sugalmazásnak tűnt, az hamarosan a keserű kétségbeesés mocsarává változott. Pedig ozsonnakor még milyen önhitten magabízómosoly bujkált a szája sarkában mialatt a retket karikázta! Az öreg grófné meg is jegyezte, „Louis, maga valami rosszban sántikál!”,de utóbb csak az ördög fogadatlan prókátorának bizonyult ő is, a sima szájjal mitkecsegtető múzsák rongy bérence volt, semmi más.
Mert mit ér az elszánás, ha lassan már pirkad, mégsem kegyes az ihlet csókja? Mit ér az ember, ha nem hogy nem Parti vagy Nagy, de egyenesen rónasági és Tasziló? Mit a börtönéből szabadult sas lélek, ha nem jön ki a hatodfeles jambus? Mit a tiszta kebel, ha úgyis jön majd valami modernista szókupec, s lepofozza őt egyetlen jelzővel? Már a megszólítás se, már az se ment, ott akadt el, azóta járkál szobájában föl s alá, mint az óra ingája. Második éjszakája pokol az élete, előbb mint dühből, úgy most nekikeseredésből. Mert hát mit is mondhatna neki ismeretlenül? Egy „költő”-nek? Hogy Isten éltesse? De mi van, ha nem hisz Istenben? Ezeknél a pestieknél sose lehet tudni! Még azt hiszi, gúnyolódik vele, s akkor aztán isten veled Tasziló, bepanaszol és megnézheted, mikor közöl majd holmi Nyugat.Vagy hogy erőt s egészséget? Hiszen nem a Móricz Zsigmond ez az úr, hogy úgy köszönjön rá születésnapja alkalmából, mintha épp kaszálni indulna! Vagy kívánjon neki még ugyanennyit? De könyvet vagy évet? Vagy hogy leborul nevezett nagysága előtt, mint a Kossuth Lajos? Vagy ne is írja meg, csak menjen oda hozzá és boruljon le, a’lanature? Még a végén azt hinné, rosszul lett és megpróbálná fölsegíteni, ő pedig süllyedhetne a föld alá, veres hajú szégyene a teremtésnek. De akkor mit lehetne tenni?
Hogy lehetne jól mondani, hogy a 60 az már aztán tényleg igazán naszép, és hogy ez az egész végképp mennyire az, és hogy még és még, éltesse soká ami élteti?
Szerző: Simon Márton
